ABrezsnyev-doktrína aSzovjetunió egyik külpolitikai alapelve, illetve geopolitikai elmélete volt, mely a szovjet szövetségi rendszer egyben tartása érdekében a szocialista országok szuverenitásának határait jelölte ki. A Szovjetunió külpolitikai gyakorlatának részét képezte az1960-as évektől az1980-as évek végéig.
A doktrína alapelveit először Sz. Kovaljov aPravdában 1968. szeptember 26-án aSzuverenitás és a szocialista országok nemzetközi kötelezettségei című cikkében fejtette ki, majd 1968. november 13-án aLengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) 5. kongresszusán felszólalóLeonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár beszédében is kitért rá. A nemzetközi közvélemény előttAndrej Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere azENSZ Közgyűlés előtt 1968. október 3-án elmondott beszédében ismertette.
Brezsnyev a LEMP kongresszusán kifejtette:
„Ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.”
– Leonyid Brezsnyev, 1968. november 13.
Ez a gyakorlatban akorlátozottszuverenitás doktrínáját jelentette. A szocialista országok kommunista pártjai korlátozott önállóságot élveztek, melynek határai voltak, azaz nem hagyhatták el aVarsói Szerződést, és a kommunista pártok elsősége nem volt megkérdőjelezhető. Áttételesen a Szovjetuniónak jogot formált arra, hogy az ún. szocialista tábor vezetője legyen, és eldöntse, hogy mely államot tekint szocialista, és melyet kapitalista országnak. A doktrína szerint a Szovjetuniónak mint a legerősebb szocialista országnak joga volt megvédeni a szocializmust, egyúttal a saját befolyási övezetének nyilvánította a baráti szocialista országokat. A szocialista országokon belüli katonai beavatkozás nem agresszió, hanem önvédelem.