Az1912–1913. éviBalkán-háborút a kiváltó okokat és a geopolitikai célokat tekintve hagyományosan két részre osztják a történetírásban. Az 1912.október 8-ától 1913.május 30-áig (aJulianus-naptár szerint 1912. szeptember 25-étől 1913. május 17-éig) tartóelső Balkán-háborúban aBalkán-szövetség országaival (Görögország,Bulgária,Szerbia ésMontenegró) szemben állóOszmán Birodalom elveszítette európai területei nagy részét,Albánia,Makedónia,Rumélia ésTrákia felszabadult a török iga alól. Az 1913.június 29-étőlaugusztus 10-éig (a Julianus-naptár szerint június 16-ától július 28-áig) tartómásodik Balkán-háborúban a volt török birtokok, különösen Makedónia ésTrákia felosztásáért és birtoklásáért dúlt a háború: a törökellenes szövetség államai, Szerbia és GörögországRomániával és az Oszmán Birodalommal kibővülve Bulgária ellen fordultak, és megfosztották az első balkáni háborúban szerzett területei egy részétől.
A19. században az Oszmán Birodalom Balkán-félszigeti területein élő népek egymás után eszméltek nemzeti tudatukra, és sorra vívták ki függetlenségüket. A sort a görög szabadságharc nyitotta meg az önálló Görögország1832-es elismertetésével. Szerbia, Bulgária és Montenegró1878-ban vált önállóvá, de a szerb, illetve a bolgár etnikum elterjedésénél jelentősen kisebb területen.1881-ben Görögország megkaparintottaThesszáliát,1885-ben Bulgária pedigKelet-Ruméliát. A fiatal balkáni nemzetállamok további geopolitikai céljai közt szerepelt a még mindig török fennhatóság alatt álló területek (Makedónia, Albánia, Trákia) megszállása és felosztása.
A nyugat-európai nagyhatalmak a 19. század során figyelemmel kísérték és eltérő érdekeiknek megfelelően igyekeztek befolyásolni a Balkánon zajló változásokat. A század végére e tekintetben két nagyobb diplomáciai szövetség jött létre. Az egyik oldalonOroszország célja apánszláv mozgalom kibontakozása volt, hogy a szláv testvérállamok területén keresztül kijuthasson aFöldközi-tengerhez. A másik oldalonNagy-Britannia, azOsztrák–Magyar Monarchia,Olaszország ésNémetország ezt minden erejével igyekezett megakadályozni, és az Oszmán Birodalom területi integritásának sérthetetlenségét hangsúlyozta. Emögött persze eltérő érdekek álltak: az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői attól való félelmükben ellenezték az orosz terveket, hogy a többnemzetiségű török birodalom széthullása követendő például szolgálhat a Monarchia területén élő népeknek; Olaszország az „újRómai Birodalom” kiépítésével maga is ki kívánta terjeszteni hatalmát a Balkánra; a britek a görögök expanzióját támogatták; a német birodalom aDrang nach Osten szellemében szintén balkáni terjeszkedésről szőtt terveket stb.
A nagyhatalmak árnyékában a balkáni nemzetek fegyveres ellenállásukat szervezték, amely az1904-esmakedóniai felkelésben csúcsosodott ki. Ennek során a görög és a bolgár hadsereg csapott össze a valójában oszmán fennhatóság alatt álló Makedónia birtoklásáért. A felkelést leverték és a „puskaporos hordóként” emlegetett Balkánon sikerült visszanyerni a látszólagos egyensúlyt. Ez a kényes egyensúly azonban1908-ban, azifjútörök mozgalom előretörésével párhuzamosan egy csapásra felborult. A birodalmi hadseregben és az európai tartományokban zendülés tört ki, s a balkáni nemzetiségekben feléledt a remény függetlenségük végleges rendezésére. Bulgáriát független királysággá kiáltották ki,Kréta szigete kimondta elszakadását az Oszmán Birodalomtól és egyesült Görögországgal. Ugyanakkor az Osztrák–Magyar Monarchia előzetes nagyhatalmi egyeztetések nélkül, nemzetközi felháborodást keltve annektálta a ténylegesen az Oszmán Birodalom részét képezőBosznia-Hercegovinát.
Bosznia annexióját nagy csapásként értékelte Szerbia, hiszen a nacionalista országvezetők a szerb nemzet földjének tekintették. Orosz nyomásra azonban elfogadták a kialakult helyzetet és a déli, szerbek lakta területek, aSzandzsák,Metohija ésKoszovó felszabadítására koncentráltak.1909 áprilisában a Porta ugyan elismerte a független Bolgár Királyságot, a bolgárok az oroszok támogatásával azonban Trákia és Makedónia országukhoz csatolásáról szőttek terveket.1910-ben Görögországban a krétai függetlenségi harc volt vezetője,Elefthériosz Venizélosz került kormányra, amivel nacionalista fordulat következett be az ország külpolitikájában, Venizélosz a törökellenes összefogás lehetőségeit kereste a balkáni nemzetekkel.
MiutánOlaszország került ki győztesen az1911-esolasz–török háborúból, a török kormány belpolitikai helyzete megrendült. A balkáni nemzetek elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.Oroszország diplomáciai csatornákon keresztül elérte, hogy Bulgária és Szerbia1912.március 13-án a kölcsönös segítségről rendelkező egyezményt írt alá, amelyhez később csatlakozott Görögország és Montenegró is. Az egyezmény titkos záradékában szerepelt a törökellenes összefogás, háború lehetősége is, és az, hogy esetleges területi viták esetén Oroszországot kérik fel döntőbírának. Ezzel létrejött a Balkán-szövetség.
Az európai nagyhatalmak igyekeztek megakadályozni a törökellenes háború kirobbanását, de 1912 szeptemberében a balkáni államok és az Oszmán Birodalom egyaránt mozgósította hadseregeit. Elsőkéntoktóber 8-án Montenegró intézett hadüzenetet az Oszmán Birodalomhoz, amelyhezoktóber 17-én hadüzenettel csatlakozott a másik három ország, Bulgária, Szerbia és Görögország is.
A szövetséges országok előzetesen nem egyeztették haditervüket, s majd kétszeres létszámbeli fölényük ellenére egymástól függetlenül nyitottak frontot az oszmánok ellen: a bolgárok Trákiát rohanták le, a szerbek és a montenegróiak a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Makedónia ellen intéztek támadásokat, míg a görög csapatok Dél-Makedónia és Epirusz (Dél-Albánia) ellen vonultak. A 310 ezres bolgár sereg aTundzsa és aMarica folyók mentén nyomultak be Trákiába, s gyors győzelmeket követően november közepén kezdetét vette a hosszan elhúzódódrinápolyi csata (a várost 1913.március 26-án vették be). Emellett a törököket aMárvány-tengerig szorították vissza, s végülKonstantinápolytól 30-40 kilométerre megmerevedett a front (ún.Çatalca-vonal). A szerbek aVardar völgyében nyomultak előre a makedóniaiSzkopje felé, illetve a montenegróiakkal összefogva a Szandzsák és Észak-Albánia felé nyitottak frontot. A döntő vereségetnovember 19-énBitolánál mértékZekki pasa seregére. AKonstantin koronaherceg ésPanajotisz Danglisz tábornok vezette görögökSzaloniki, illetve azepiruszi Dél-Albánia felé támadott, miközben haditengerészetük igyekezett átvenni az ellenőrzést az Égei-tengeri vizek fölött. A szárazföldön november közepéigSzarantaporónál ésJannitszánál mértek vereséget a törökökre, majd elfoglaltákJaninát. A görög flottadecember 3-án aDardanelláknál szétverte a török hajóhadat, és egy sor Égei-tengeri sziget görög birtok lett.
A Balkán-szövetség országaival szemben állt a szétszórt, pénzügyi és utánpótlási nehézségekkel küszködő, összességében 350 ezer főt kitevő oszmán hadsereg, amely képtelen volt a fent ismertetett nyomásnak ellenállni.December 3-án a harcoló felek két hónapos fegyverszünetet kötöttek, és a rendezés érdekébendecember 13-ánLondonban vezetőik asztalhoz ültek a nagyhatalmak képviselőivel. A fegyverszünet leteltével a törökök még kísérletet tettek elvesztett trákiai birtokaik visszaszerzésére, de a bolgárok visszaverték őket. Az első Balkán-háború végére Észak-Albániát és Koszovót Montenegró és Szerbia, Dél-Albániát Görögország foglalta el. Görögország Thesszáliáig, Szerbia Macedóniáig nyomult előre, Bulgária pedig Trákiára terjesztette ki fennhatóságát.
Nopcsa Ferenc hírszerző albán katonai viseletben – cca 1913
A londoni egyezmény rendelkezéseivel elégedetlenek voltak az első Balkán-háborúból győztesen kikerült szövetségesek, s különösen érzékeny problémának bizonyult Makedónia hovatartozásának kérdése. Bulgária, Szerbia és Görögország egyaránt igényt tartott makedóniai területekre. Ugyanakkor a korábbi háborúban semleges Románia váratlanul magának követelte a Bulgáriához tartozó,Duna mentiSzilisztra vidékét. Noha a háttérben folytak a tárgyalások,június 29-én a bolgárok váratlanul megtámadták a makedóniai szerb és görög hadállásokat.
Négy bolgár hadosztály a szerbek ellen indult, egy pedig a görögök ellen. Ez utóbbitjúlius 2-án a görögök megállították, sKilkisz védelmében beállt aDojrani-tótól aKavála városáig húzódó front. A görögök lassú előrenyomulása eredményeképpen július végére a bolgárok aSztruma folyó völgyébe, aKresna-szorosig húzódtak vissza. Az északi fronton a szerbekjúlius 9-én abregalnicai csatával visszavonulásra késztették a bolgárokat, akik elterelő hadművelettel megosztották a szerb sereg figyelmét, ésjúlius 18-ánKalimancinál megállították őket. Ezt követően a Sztruma völgyén keserves harcok árán visszafelé nyomták a görögöket is, de időközben Bulgária harapofógóba került.Július 10-én a románok vonultak beDél-Dobrudzsába, és Észak-Bulgáriát fenyegették, a török sereg pedigjúlius 23-án visszafoglaltaDrinápolyt. A bolgár hadsereg a nagy nyomás alatt összeomlott, sjúlius 31-én a szemben álló felek általános fegyverszünetet kötöttek.
1913.augusztus 10-én írták alá a második, és ezzel az egész Balkán-háborút lezáró bukaresti egyezményt, amelynek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét. Macedóniát Szerbia és Görögország között osztották fel, Kelet-Trákiát visszakapták a törökök, Dobrudzsa pedig Romániához került. Egyedül Nyugat-Trákia maradt bolgár fennhatóság alatt.
Csaplár-Degovics Krisztián:"Nekünk nincsenek gyarmataink és hódítási szándékaink". Magyar részvétel a Monarchia gyarmatosítási törekvéseiben a Balkánon, 1867–1914; ELKH BTK TTI, Bp., 2022 (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)
.svg)
.svg)
