A New York Herald 1919-i címlapja akommunizmus ellen
Azantikommunizmus politikai ideológia, elvek, eszmék és politikai doktrínák összessége, amelyek a kommunizmusnak illetve a kommunistáknak az ellenfelei. Rendszerüket, elveiket helyteleníti, elveti.[1] A vallásos emberek jelentős része ugyancsak ellenezte a kommunizmust, mivel a vallás többnyire üldözendő jelenség volt a mindenkori szélsőbaloldali rendszerekben.[2]
Az antikommunizmus helyteleníti és elveti akommunizmus sarkalatos alapelveit.[1] Mivel az antikommunizmus önmagában csak egy tagadás, ezért általában elhatárolódási, védekezési vagy támadási elemként jelentkezik egy-egyideológiai rendszer vagy politikai doktrína részeként. Az antikommunizmus egy alkotóelem lehet szinte minden olyan eszmerendszerben, amely tart a kommunizmus akár csak egy vonatkozásától is. Ezért az antikommunista jelzővel illethető személyek, mozgalmak és rendszerek listája igen vegyes, mind ideológiailag, mind erkölcsileg.
Antikommunizmus jellegzetes megnyilvánulási formái az osztályok közti osztályharc elvetése, a kisközösségi szükségletet messze meghaladó magántulajdon védelmezése, a tőkés profit- és piacorientáltság hirdetése, az egyéni érdek közösségi érdek fölé emelése, a téridőben lokális érdek globális érdek fölé emelése. Kommunizmus akár csak egy vonatkozását is mutató rendszerekkel vagy társadalmi jelenségekkel való szembenálláskor szinte mindig megjelenik az antikommunizmus.
A kommunizmus felé indulóbolsevik irányvonal különböző hibáira válaszként jelentkezik a jogállamiság, a demokrácia, az egyéni jogok és avallásszabadság hangsúlyozása. Vallásos emberek körében jelentős mértékű az antikommunizmus.[2] Bolsevik irányvonalharcos ateista álláspontjával ellentétben, a kereszténység és kommunista mozgalmak nincsenek kibékíthetetlen ellentétben. Történelmi példa, hogy a kereszténydemokrataAldo Moro, a 60-as és 70-es évek egyik legtekintélyesebb olasz politikusa, az elrablását és kivégzését közvetlenül megelőzően arra készült, hogy bevonja az egyik legerősebb olaszországi pártot – a kommunista pártot – a kormányt támogató parlamenti többségbe. A hetvenes évek végére az európai kommunisták harcos elméleti vallásellenessége is jelentősen enyhült, a „marxista–keresztény párbeszéd” a marxista „közélet” egyik vitatémája lett.
Karl Marx ésFriedrich Engels 1846-ban hozta létre Brüsszelben aKommunista Levelező Bizottságot és 1848-ban adták ki aKommunista kiáltványt. A kapitalizmussal, illetve annak 19. század eleji embertelen formájával radikálisan szemben álló új eszme és a rá épülő mozgalom kezdettől nyugtalansággal töltötte el a gazdasági és politikai életét irányító köröket. Ebben az értelemben a kommunista mozgalom kezdeteitől beszélhetünk kommunizmus-ellenes, antikommunista gondolatról.
„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.”
Az első jelentős gyakorlati tett, amit a kommunista mozgalomhoz kötnek, az 1871-espárizsi kommün volt. Ez eszmei alapjait és politikai irányítását tekintve elsősorban nem a marxi irányzathoz, hanem egyéb szocialista és anarchista eszmei áramlatokhoz kapcsolódott, például nem tűzte ki céljául a magántulajdon felszámolását. Ennek ellenére a kommunista mozgalmak formálódó mitológiájában kiemelt szerep jutott az "első munkásállamnak", és ugyanígy kiemelt jelentőséget tulajdonítottak neki a kommunizmussal szemben álló gondolkodók is. A kommün véres eseményei az uralkodó osztályok körében félelmet keltettek, és ennek hatására úgyFranciaországban mint a német államokban különböző törvényekkel léptek fel a radikális munkásmozgalmakkal, így a marxista irányzattal szemben is.
„Le a bolsevizmussal!”, orosz nyelvű német propagandaplakát az 1940-es évekből
Miután aLenin vezettebolsevikok megszerezték a hatalmatOroszországban, 1919. március 6-án létrehozták az 1916-ban feloszlatottII. Internacionálé utódjaként a III. Internacionálét ismertebb nevén aKommunista Internacionálét vagy röviden Kominternt[5] A Komintern alakuló kongresszusán a világ 19 országának kommunista vagy baloldali szociáldemokrata pártja vett rész, a magyar kommunista párt delegációjátRudnyánszky Endre vezette.
A Komintern dokumentumaiban egyértelműen a világforradalom megvalósítását tűzte ki céljául, és ezt 1919 és 1943 között több nyelven kiadottCommunist International című elméleti folyóiratában igyekezett terjeszteni. A Komintern megalakulását követő néhány évben megerősödtek a forradalmi mozgalmak Európában és az egész világon, ami egyúttal a velük szembeni félelmek erősödését is maga után vonta.
Németországban létrejött azAntibolsevista Liga (később: ’’Liga a német kultúra védelmében’’).XV. Benedek pápa enciklikában hívta fel a figyelmet a fenyegető veszélyre. Egyre több országban jelentek megfasiszta pártok, melyek alapvető ideológiájában jelentős szerepet kapott az antikommunizmus.
AzAntikomintern(Gesamtverband Deutscher antikommunistischer Vereinigungen e.V.) 1933-ban alakult Németországban. Ennek a szervezetnek hivatalos célkitűzése volt a Komintern-ideológia befolyása elleni harc. A fasizmus előretörése miatt nemzetközi kapcsolatai ennek a német szervezetnek korlátozottak voltak. 1936-ban aNémet Birodalom és aJapán Császárság megköti azAntikomintern paktumot.[6] Ez már, bár formálisan a Kommunista Internacionálé elleni védelmet határozta meg elsődleges céljának, nem aKomintern, hanem aSzovjetunió ellen irányult. 1937-ben csatlakozott az Antikomintern-paktumhoz aMussolini vezetteOlaszország is, még a második világháború kitörését megelőzően 1939 márciusában csatlakozott Magyarország, nem sokkal később Spanyolország is, majd 1941-ben Németország további szövetségesei: Románia, Finnország, Horvátország, Szlovákia és Bulgária.
Winston Churchill 1946. március 5-én elmondott fultoni beszéde[7] avasfüggöny fogalmával együtt az antikommunizmus újabb megerősödését hozta elsősorban azAmerikai Egyesült Államokban és az angolszász országokban.Nyugat-Európa országaiban (Franciaország,Olaszország) ekkor nagyon erős kommunista pártok léteztek, ezért itt az antikommunizmus nyílt fellépése korlátok közzé volt szorítva.
Amerikában aRepublikánus Párt az antikommunizmust mint első számú politikai fegyvert használta fel a Demokrata párt és a liberálisok ellen összemosva azokat a kommunistákkal.[8] 1950-benMcCarthy szenátor által vezetett szenátusi bizottságban indult meg a kommunistákboszorkányüldözése. A deklarált cél a szövetségi kormány soraiban feltételezett kommunista és szovjet ügynökök „leleplezése” volt. Kommunista ügynököket kerestek a külügyminisztériumban, aFehér Házban, a katonaságnál és a tudományos életben.
1960-as évek végétől megváltozott a Nyugat antikommunizmusa. Egyrészt elfogadták a Hruscsov által szorgalmazott békés együttélés elvét. Más részt az agresszív antikommunista propagandát felváltotta a fellazítás politikája. Ez az együttműködési készség a visszafogott antikommunista kritikával akeleti blokk 1989-es összeomlásáig tartott.
Napjainkban a szélsőségesen baloldali eszméket képviselő pártok visszaszorulásával, illetve a baloldali parlamenti pártok Európa-szerte megfigyelhető „totális kapitalizálódásával” az antikommunizmus Európában sokat vesztett aktualitásából. Azonban a világban még sok helyen találkozhatunk totalitárius kommunista rezsimekkel, amelyek mind a mai napig sorozatosan megsértik az emberek alapvető szabadságjogait. Elsődlegesen történelemtudományi szempontból lenne szükséges a kommunista múlt eseményeivel történő szembenézésre, annak objektív feldolgozására. Latin-Amerikában pedig erősödő szélsőbaloldali tendenciák figyelhetőek meg.
AzEurópa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2006. január 25-ei ülésén elfogadott 1481. számú határozatában[9] határozottan elítélte az emberi jogoknak a totalitárius kommunista rezsimek által elkövetett tömeges megsértését, együttérzését, megértését és elismerését kifejezve az áldozatok iránt. Egyúttal felszólította tagállamainak valamennyi olyan kommunista és posztkommunista pártját, amely ezt még nem tette meg, hogy értékeljék újra a kommunizmus történelmét és saját múltjukat, világosan határolják el magukat a totalitárius kommunista rezsimek által elkövetett bűnöktől és félreérthetetlenül ítéljék el azokat. A Közgyűlés e határozatot annak 14. pontja szerint azzal a meggyőződéssel hozta, hogy a nemzetközi közösség e világos álláspontja a további megbékéléshez vezető utat építi.
Aweimarizálódó Németországban a Spartacus-felkelés, illetve az 1918-as összeomlás után sorra alakultak meg a rendteremtést zászlajukra tűzőparamilitáris szervezetek, tiszti különítmények (Freikorpsok). Ezek egyik része kommunista volt, másik része a kommunista-anarchista lázadók ellen lépett fel, sokszor igen keményen. Az antikommunista szerveződések közül kiemelkedett anemzetiszocialista mozgalom, amely gyakran utcai összetűzésbe keveredett a szintén szervezett formát öltő kommunista félkatonai szervezetekkel[10] Igazán az 1933-as nemzetiszocialista hatalomátvétel után erősödött fel a kommunisták üldözése.A Reichstag felgyújtásával a kommunistákat vádolta aHarmadik Birodalom, és ez a vád szolgált indokul az ellenük irányuló akciókra.[11] Sokukat koncentrációs táborba (például adachaui koncentrációs táborba) zárták, a mozgalom vezetőit a háború vége felé kivégezték (Ernst Thälmann).1945 után azNSZK-ban főleg szovjetellenes éllel jelent meg az antikommunizmus, különösen aberlini fal 1961-es felhúzása után. Jelenleg azNPD masszívan kommunistaellenes párt Németországban.
Franco tábornok polgárháborús győzelme után a rendőrség hajtóvadászatot indított az egykori köztársaság funkcionáriusai, így a kommunista párt tagjai után is. Utóbbiaknak bujkálniuk kellett, az elfogott tagokat börtönbe zárták.
Főleg az 1950-es években, a hírhedtMcCarthy-korszakban voltak antikommunista kilengések, koncepciós pereket idéző ítéletek, például az atomkémek ügyében.[12] Ekkoriban aCIA nagyon sok ártatlan embert meghurcolt, kémkedéssel, kommunista izgatással vádolva őket.
Magyarországon az első antikommunista akciónak afehérterror tekinthető: az1919-esMagyar Tanácsköztársaság bukása (1919.augusztus 1.) után aHorthy-korszak elején tiszti különítmények keresték meg és vonták felelősségre a kommunista vezetőket (illetve sokszor csak egyszerű embereket, akik legfeljebb csak közvetve voltak felelőssé tehetőek a Tanácsköztársaság alatt történtekért), a Tanácsköztársaság idején szerepet vállaló személyeket, illetve az azzal szimpatizáló értelmiségieket, közéleti szereplőket. A fehérterrornak a higgadtabb történészi értékelések szerint nagyságrendileg ugyanannyi áldozata volt mint a megelőző vörösterrornak (500-600 között, esetleg több, de jóval 1000 alatt), bár a Horthy- és aKádár-korszakra, valamint a baloldali emigrációra is jellemző volt, hogy az ellenpólus által elkövetett gyilkosságok számát igyekeztek eltúlozni (Böhm Vilmos hadügyi népbiztos, ill. a szintén emigránsJászi Oszkár pl. teljesen irreálisan 5000 körülire tette az áldozatok számát); ezeknek a túlzásoknak időnként a külföldi történelemtudomány is hitelt adott).[14][15] Létezik 300-as becslés is.[16] Ugyanakkor a kommunista rendszer legfelsőbb szintjén álló személyek (pl.Kun Béla) jórészt emigráltak, így csak a kisebb, helyi szervezőket, illetve annak mondott személyeket érték el a tiszti különítmények. A „fehérterrortól” függetlenül, számos értelmiségi, aki különféle okok miatt támogatta a tanácskormányt, vagy a Vörös Hadsereget, elvesztette állását, vagy hasonló retorziót szenvedett el.
A Horthy-rendszer idején aKommunisták Magyarországi Pártja csak illegalitásban működhetett, a tetten ért tagjait börtönbe csukták. Így számos, később fontos beosztásokba került káder került ekkoriban a börtönbe, többek közöttRákosi Mátyás,Gerő Ernő,Korvin Ottó,Rajk László,Kádár János is. Ahogy közeledett a háború, úgy erősödtek mind aszélsőbal, mind aszélsőjobb mozgalmak. Ez ellen a rendszer mind erősebb letartóztatási hullámokkal felelt. (Mind a nyilas, mind a kommunista párt felé.) A kommunistákatmunkaszolgálatosként küldték ki a keleti frontra.
A háború után a kiépülő brutális diktatúrát nem nézte jó szemmel a parasztság, főleg aViharsarokban voltak jelentős megmozdulások. AFehér Gárda nevű mozgalomHódmezővásárhely ésOrosháza környékén szerveződött, tagjaira azÁVH lecsapott, 2 vezetőjét kivégezték, 22 tagját Kistarcsára internálták.
A legnagyobb magyarországi antikommunista megmozdulás az1956-os forradalom volt. Bár a forradalmat értelmiségi körök kezdetben kifejezetten baloldali reformmozgalomnak gondolták, hamar kiderült, hogy ez utópisztikus elgondolás, és megkezdődött a szovjetellenes szabadságharc, utóbbi már kifejezetten antikommunista ideológiával és retorikával. ARákosi-rendszer kommunista diktatúrájára és terrorjára válaszul kirobbant forradalomban több kommunistát ésávóst meggyilkoltak. A forradalmat a Budapestre1956.november 4-én bevonuló szovjet csapatok verték le, bár harcok később is folytak.
AKádár-korszak alatt az ellenzéki, antikommunista nézeteket elhallgattatták, a forradalom megtorlásával, valamint a kommunista rendszer részleges átalakulásával létrejött akádári közmegegyezés, miszerint a rendszer viszonylagos jólétet biztosít, amennyiben az emberek elnézik annak eredetét. Így Magyarországon magasabb volt az életszínvonal, mint más, szomszédos kommunista országokban (Jugoszláviát leszámítva, ahol nem állomásoztakszovjet csapatok), viszont nem voltak a rendszer megdöntésére irányuló akciók, mint példáulLengyelországban. A „demokratikus ellenzék” az1980-as évek legelején jelent meg . A kommunista rendszer gyakorlatilag magától esett szét, gazdasági és erkölcsi okokból.
A rendszerváltozás óta elsősorban ajobboldali pártok alapeleme az antikommunizmus, aFidesz,KDNP, (régi)MDF,MIÉP,Jobbik (és 1994-ig azSZDSZ) retorikájában található meg. Az antikommunizmus különösen az 1989-esrendszerváltozás óta erősödött fel aközép-európai térségben. Nagyon sok bírálója azt veti a szemére a régi rendszer követőinek, hogy a mai napig nem történt meg az akkori bűnösök felelősségre vonása és elszámoltatása. Gondolnak itt elsősorban aRákosi Mátyás nevével fémjelzett terrorra, de az1956-os események és azt követő megtorlások is számos emberben hagytak mély sebeket. Ugyancsak többen sérelmezik, hogy az egykoriMSZMP,KISZ több magas rangú funkcionáriusa átmentette gazdasági-politikai hatalmát az új, piacgazdasági rendszerbe, de volt MSZMP-funkcionáriusok megtalálhatóak még több párt soraiban is.
