Az albánok eredetének kérdései mindmáig vita tárgyát képezik a nyelvészek és a történettudósok körében. Egyes feltételezések szerint bölcsőjük nem a mai Albániában keresendő, hanem aBalkán belső, hegyvidéki területein, ahol arománok őseivel szoros közelségben alakult ki az albán etnikum. Más iskolák állítják, hogy az albánság évezredek óta őshonos a Balkán délnyugati peremén, de abban megoszlanak a vélemények, hogy őseiket adákokban és atrákokban, illetve azillírekben kell-e keresni. Ez utóbbi, az illír–albán kontinuitáselmélet a legismertebb és a legtöbbek által elfogadott, de tudományosan ez sem igazolható maradéktalanul. Az illírek után nem maradt fenn az összehasonlításhoz kellő számúnyelvemlék, a régészeti eredmények sem bizonyítják a két nép tárgyi kultúrájának rokonságát, és egyéb nyelvészeti meggondolások is cáfolni látszanak az illír–albán kontinuitás elméletét (aJireček-vonal igazolja, hogy az illír görög, míg az albán alapvetően latin hatású kultúra; az illír helynevek többszörös átvétellel kerültek az albánba stb.).
ABalkán-félsziget nyugati területein Kr. e. 1000 körül tűntek fel, majd terjedtek el a sokszor egymással is háborúskodóillír törzsek. A későbbi évszázadokban alapvetően kereskedelmi tevékenységet folytattak, nemritkán kalózkodtak, majd a Kr. e. 4. századtól kialakultIllír Királyság keretein belül éltek. Történetük e szakaszában gyakran viseltek háborút szomszédaikkal, a tengerparton megtelepedőgörög kolóniákkal és amakedónokkal, majd a terjeszkedőrómaiakkal. A Római Birodalom azelső római–illír háború megnyerésével (i. e. 229–228) elhódította az első illír területeket,Kr. e. 168-ban pedig végérvényesen is bekebelezte országukat, amelyIllyricum néven a birodalom egyik tartománya lett. A rómaiak latinizálták a vidék lakóit, katonai táborokat, kolóniákat alakítottak ki Illyricumban, s fejlesztették a tartomány úthálózatát is. Az illírek lakta területeken korán megjelent a kereszténység, s a Római Birodalom kettészakadásávalbizánci érdekterület lett, amelyenosztrogót,bolgár ésszláv barbár törzsek vonultak keresztül. Az illírekre vonatkozó említések a krónikákban egyre ritkultak, s a 7. századra el is tűntek a barbár törzsek tengerében.
A modern albánokra vonatkozó első említést a 11. századból,Komnénosz Anna feljegyzéseiből ismerjük, aki mégArbanitai néven említi őket. Mint a hegyekbe húzódva, elszigetelten élő, saját társadalmi normáik szerint nemzetségekbe szerveződő népet említik őket. A középkor korai szakaszában Bizánc,Bulgária, aSzerb Fejedelemség,Szicílianormann királyai, aVelencei Köztársaság, azEpiruszi Despotátus, anápolyiAnjouk felváltva hódították meg az albánok lakta területeket, s maguk az albán nemzetségek is gyakran háborúztak egymással. AzOszmán Birodalom1385-ben hódította meg részlegesen a területet, majd az Albánia függetlenségét huszonöt éven át (1443–1468) védőKasztrióta György halála után,1479-ben végleg és teljes egészében a birodalom része lett. Sok albán ekkor hagyta el hazáját, és menekültItáliába,Görögországba,Egyiptomba. A török adminisztráció Dél-Albániában képes volt érvényesíteni az akaratát, de a hegyek oltalmába húzódó északi albánok életére nem sok befolyása volt. Emellett az egyre gyengülő birodalomban a helyi pasák mind több hatalmat ragadtak magukhoz, s a 18–19. századra gyakorlatilag Észak-Albániát aBushati család kormányozta, míg délenAli Tepeleni volt élet és halál ura.
Az 1870-es évekre, a Porta központi hatalmának gyengülésével párhuzamosan felerősödött az albán függetlenségi mozgalom. A Balkán több nemzete (Görögország,Szerbia,Montenegró) elnyerte már ekkorra önállóságát, s1878-ban az albánok is megalakították aPrizreni Ligát, de a független Albániát csak1912-ben kiáltották ki. A függetlenség kivívását segítette a magyar Nopcsa Ferenc báró, akinek királlyá választása is felmerült. AzI. világháború során aMonarchia ésOlaszország csapatai szállták meg az országot, s csak1920-ban állhatott fel újra a nemzeti kormány.1928-banAmet Zogu I. Zogu néven az Albán Királyság uralkodója lett, akit aII. világháború előestéjén a megszálló olasz csapatok űztek el a trónjáról1939-ben.1944-ben azEnver Hoxha vezette kommunista partizánok felszabadították az országot, és kezdetét vette az albánok történelmének egyik legsötétebb, a diktátor1985-ös haláláig tartó korszaka. Az országnak asztálinizmushoz mindvégig hű, izolacionista politikája Albániát elszigetelte, és életszínvonalában Európa sereghajtójává züllesztette.
Az1991-ben bekövetkezett demokratikus fordulat után számos politikai reformot vezettek be az országban, a gazdaságot liberalizálták, de a felsővezetésben tapasztalható korrupció, a gazdasági összefonódások több ízben anarchiához vezettek (példáulpiramisjáték-válság).
Azindoeurópai nyelvcsaládon belül külön ágat alkotó, nyelvrokonok nélküli albán nyelv(shqip vagygjuha shqipe) anyanyelvi beszélőinek száma világszerte 6-7 millió között mozog. Az Albán Köztársaság hivatalos nyelve. Azillír nyelvből való levezetése – az albán etnikumra vonatkozó illír–albán kontinuitáselmélethez hasonlóan – nem bizonyított.
Sok nyelvtani jelensége a balkáni nyelvekéhez hasonló (mediális igelakok nagy száma, a főneveknek neme, száma és esetei vannak stb.). Szókészletére erős hatást gyakoroltak a szomszédos nyelvek, a korailatin, adélszláv, majd atörök és agörög.
A nyelvjárások száma rendkívül magas, betudhatóan annak, hogy az albán nemzetségek egymástól évszázadokon keresztül elszigetelten éltek. Körülhatárolható azonban két fő dialektus: aShkumbin folyótól északra élőgegek, illetve az attól délre élőtoszkok nyelvjárása. Geg nyelvemlékek már a 16. századtól rendelkezésünkre állnak, de az irodalmi nyelv és a helyesírás1945 óta a toszk dialektuson alapul (köszönhetően a toszk kommunista diktátornak,Enver Hoxhának). A toszkot szokás további nagyobb területi variánsokra felosztani:Labëriában a labëriait, az albán lakta görög területeken açamot és azarvanitikát beszélik. A toszk külön nyelvfejlődési utat bejáró változata a 15. században az oszmán hódítás elől Dél-Itáliába menekült albánok, azarberes nyelve, amely olyannyira eltér az albántól, hogy nincs is kölcsönös érthetőség vele.
Történelmi soron a toszkok görög, a gegek pedig latin betűsábécét használtak, feltételezhetően a 15. század óta, majd az oszmán hódoltsággal mindkettőnek kialakult arab-török írásos változata is. Az1909-ben egységesített albán ábécé latin betűs írásmódon alapul.
Az albánok alapvetően két, nyelvében és kultúrájában is elkülönülő csoportra oszthatók: a közép-albániaiShkumbin folyótól északra, Gegëriában agegek, délre, Toskëriában pedig atoszkok élnek. A két népterület között széles átmeneti zóna húzódik aDurrës–Tirana–Szkopje sávban.
Az albánok hagyományosan törzsekre, ezek pedig vérségi nemzetségekbe oszlanak, illetve oszlottak. Társadalmuk a legutóbbi időig erősen patriarchális jellegű, férfiközpontú volt, és elevenen éltek olyan ősi jogszokások, mint avérbosszú, avendégbarátság stb. A hegyvidékek népei hagyományosantranszhumáló állattartással (juh, kecske), esetleg erdőgazdálkodással foglalkoztak, az alföldi népesség városokba tömörülve folytatott földműves- vagy kereskedelmi tevékenységet, emellett messze földön híresek voltak az albán takácsok, fafaragók, ötvösök, fegyverművesek munkái.
Népviseletükre jellemző a férfiak házi szövésű, fekete zsinórozású fehér gyapjúnadrágja(tirq), fehér nemezkalapja és gazdagon díszített mellénye, a nők visszafogott színezésű, gazdagon zsinórozott gyapjúszoknyája és –köpenye. Délen a férfiak öltözetéhez tartozik a fehér vászoncsíkokból összevarrt szoknya(fustanellë). Az albán népköltészet leghangsúlyosabb eleme a népi epika, a mondák, legendák, mesék, epikus énekek, valamint az epikolirikus népballada. Azalbán népzene rendkívüli formai és műfaji gazdagságáról ismert, az egyszólamúságtól a polifónián át a pentatóniáig. Sajátos az albán nép hagyományos hangszerkultúrája is.
A középkorban és az újkorban jelentősnek mondható albán képzőművészet, zene vagy szépirodalom nem alakult ki, jobbára azortodox egyházhoz kötődő ikon- és falfestészet, szakrális irodalom keretein belül maradt. A 19–20. század fordulóján kibontakozó nemzeti mozgalom hozta magával a magasművészetek albániai térnyerését is.
Azalbán zene komolyzenei ága az 1920-as években alakult ki (M. Gjoka), de az első monumentális zenei művek csak a második világháború után jelentek meg (Ç. Zadeja,P. Jakova,T. Harapi). A rendszerváltás után a korábbi évtizedek nyugati áramlatai is elérték Albánia zenei világát (A. Peçi,V. Tole). A populáris könnyűzenét a második világháború előtt a népzenei alapú városi műdalok képviselték. A kommunista korszakban a nyugati típusú könnyűzene nem terjedhetett el, s csak a rendszerváltás óta követi az albán könnyűzene a nemzetközi trendeket (A. Gjebrea,Giovanni & Sebastian).
Azalbán irodalom korai, 15–19. századi szakaszát először a katekizmusfordítások és vallásos költemények jellemezték (P. Budi,P. Bogdani), majd a 18. századtól a muzulmán hagyományúbejtedzsi költészet (N. Frakulla). A 19. század második felében, az albán nemzeti tudat ébredésével, aRilindja mozgalom kibontakozásával jelent meg a romantikus költészet mellett a kiforrott próza (N. Frashëri,N. Mjeda,Asdreni,P. Vasa,A. Z. Çajupi). A nemzeti függetlenség elnyerése (1912) után megjelentek a történelmi, társadalmi és filozófiai témák (Gj. Fishta,Migjeni,F. Postoli). Az1944 utáni korszak szocialista-realista irodalmának legfőbb feladata a kommunizmus és a párt dicsőítése volt (D. Agolli,F. Arapi,M. Camaj,F. Gjata. E korszak üdítő kivételei voltakI. Kadare történelmi regényei ésQ. Buxheli társadalomszatírái. A kortárs albán irodalom kiemelkedő alakjai Kadare mellettF. Kongoli,T. Keko.
A 19. század végén kibontakozóalbán színházművészet a kezdetekben amatőr színjátszó körök keretei között folyt, és csak1944 után nyíltak meg az első kőszínházak. A kommunista érában eleinte a szocialista realista, sematikus darabok színpadra állítása volt jellemző, majd az 1960-as évektől megjelentek a klasszikus színpadi hagyományok is az albán színházakban. Az 1990-es évektől megjelentek a modern kortársi irányzatok, az abszurd dráma és az alternatív előadó-művészet. Az1905-ben megindultalbán filmművészet évtizedekig dokumentum-rövidfilmek és filmhíradók készítésére szorítkozott.1952-ben indult meg a sematikus, szocialista realista játékfilmek gyártása, s csak az 1970-es évektől jelentek meg az értékes művészfilmek több műfajban is. Az 1980-as évektől a társadalom- és jellemábrázolás is megjelenhetett a játékfilmekben, s fellendült a dokumentumfilm-gyártás. Az1991-es rendszerváltás utáni filmek az átmenet, vagy a megelőző kommunista korszak társadalmi problémáit elemzik. Jeles albán rendezőegyéniségekDh. Anagnosti,K. Dhamo ésK. Çashku, színészekK. Roshi ésS. Pitarka.
A kereszténység korai megjelenésével, majd a bizánci uralommal a középkorra az albán népesség felekezetileg is megoszlott: jellemzően a gegek a római katolikus, míg a toszkok azortodox felekezethez tartoztak. Az oszmán hódoltsággal a toszkok nagy része szunnita muzulmán lett. A gegek egyes csoportjai csak a 17–18. században tértek muzulmán hitre, de a katolikus zárványokShkodra környékén,Mirditában továbbra is megmaradtak. A muzulmánok mintegy ötöde az albániai alapításúbektási dervisrendhez tartozik. Az albán társadalom vallási tagoltságának dacára a történelem során ritkán fordultak elő felekezeti villongások, a fanatizmus távol áll tőlük, és minden korban köttettek vegyes házasságok. Nagy számban voltak olyan családok, amelynek tagjai „kettős felekezetűek”: kifelé muzulmánnak mutatták magukat, és csak családi körben, titkon vállalták kereszténységüket. A kommunista államateizmust megelőző utolsó, 1939. évi cenzus szerint a lakosság 70%-a muzulmán volt, 20%-uk az albánortodox, 10%-uk pedig a római katolikus egyházhoz tartozott. Napjainkra, nem hivatalos becslések szerint, a lakosság jelentős része valóban ateista lett.
A II. világháborúig jelentékeny számú izraelita élt az országban, s az albánok a világháború során mindent meg is tettek megmentésükért: a Jad Vasem adatbázisa szerint a holokausztban összesen 67 albániai zsidó halt meg. A több mint egy évig az országban állomásozó német hatóságok a körülmetéltség tényével kívánták beazonosítani a zsidókat, ám ez a módszer egy muzulmán országban nem vezetett sehova, lévén náluk is hagyomány a körülmetélés. Az albániai zsidók jelentős része Izraelben telepedett le.
↑LD.CIA World Factbook - KoszovóArchiválva2016. július 1-i dátummal aWayback Machine-ben.Az ENSZ becsléseArchiválva2017. november 7-i dátummal aWayback Machine-ben alapján Koszovó népessége 1,9 - 2,4 millió fő lehet. A két utolsó népszámlálást 1981-ben és 1991-ben végezték a szerb hatóságok: 1981-ben Koszovó lakossága 1,6 millió, 1991-ben 1,9 millió fő volt. Az OSCE 2004-es becslése alapján Koszovó lakossága 2,4 millió fő, akiknek 88%-a albán.
↑Türkiye'deki Kürtlerin sayısı! (török nyelven), 2008. június 6. (Hozzáférés: 2010. augusztus 17.) Az albánokat Törökországban nem ismerik el hivatalos kisebbségnek. Kb. 500 000 fő tartozhat ebbe a csoportba, azonban nagy részük nem beszéli az albán nyelvet és közülük sokan nem is rendelkeznek albán ősökkel.
↑Migration and Migration Policy in Greece. A bevándorlási folyamatok áttekintése és ajánlások. Szerző: Anna Triandafyllidou (Hellenic Foundation for European and Foreign Policy, ELIAMEP). A tanulmányban közölt adatok a görög belügyminisztériumból származnak.
↑Az Európában és a világban élő albán bevándorlók számát azért nehéz megbecsülni, mert nagy részük illegalitásban él, másrészt, amennyiben Koszovóból, Szerbiából vagy más balkáni országból érkeztek, akkor származásukat annak megfelelően rögzítik az hivatalos statisztikák.
Ez a szócikk részben vagy egészben azAlbanians című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.jpg)
