Azújlatin nyelvek vagyromán nyelvek egymással igen közeli rokonságban álló modernnyelvek, amelyek azindoeurópai nyelvekitalikus (itáliai) csoportjába tartozólatin nyelv beszélt változataiból alakultak ki. Napjainkban hozzávetőlegesen 850 millió anyanyelvi beszélője van e nyelveknek világszerte, főlegAmerikában,Európában ésAfrikában. Az újlatin nyelvű európai országokat összefoglaló névenRomaniának is nevezik.
Az összes újlatin nyelv az ún.vulgáris latinból származik, amiRóma valóságos, tehát beszélt nyelve volt, és melynek változásait az irodalmi nyelv jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem követte (azaz már igen korán kétféle nyelvállapotról beszélhetünk), és a különbség utóbb egyre nagyobb lett (bár az irodalmi nyelv, melyből aztán aközépkor nemzetközi nyelve lett, maga is sokat változott közben). Tekintve, hogy az oktatásban mindenkor mutatkozott igény arra, hogy a beszélt nyelvet újra és újra közelítsék az ideálisnak elképzelt aranykori állapotokhoz (a legnagyobb presztízsű szövegek és alatin Biblia nyelvéhez), a folyamatos átalakulás egy bonyolult kölcsönhatás volt az írott és beszélt nyelvváltozatok között.
Azi. e. 3. század és i. sz.2. század között a latin vált az uralkodó nyelvvé aFöldközi-tenger térségében azIbériai-félszigettől aBalkánig. A latin volt a birodalom nyugati felében az érvényesülés, a kereskedelem, a jog (utóbb pedig akereszténység) nyelve, az áttérésre tehát sokféle erőteljes motiváció hatott. Arómai provinciákban változatos tendenciák érvényesültek, s meglepő gyorsasággal merült feledésbe számos helybeli nyelv, és a kulturális asszimilálódás is igen erőteljes volt, mivel a birodalomnak nem volt sem közös nyelvi, sem közös kultúrpolitikája. Az idő múltával a vulgáris latin területi változatai folyamatosan elkezdtek helyi nyelvjárásokká,dialektusokká fejlődni. Ez a változás az5. században aRómai Birodalom felbomlása után tovább gyorsult, és elvezetett a ma ismert újlatin nyelvekhez, úgymint:portugál,spanyol,katalán,francia,olasz ésromán. A15. századra az újlatin nyelvek túllépték Európa határait és aspanyol,portugál ésfrancia terjeszkedés során eljutottak Amerikába és Afrikába. Napjainkban már az újlatin nyelvek anyanyelvi beszélőinek kétharmada Európán kívül él.
Az újlatin nyelvek pontos besorolása mindamellett nem túl egyszerű, mivel (összevetve az egyéb indoeurópai rokon nyelvekkel) még mai állapotukban is igen közel állnak egymáshoz, ún.dialektális kontinuumot alkotva. Így az egyszerűbb szövegkörnyezetekben valamennyiük között – legalább írásban – elég jó a kölcsönös érthetőség: például egy elegendő nyelvérzékkel rendelkező spanyolul beszélő szóban alapvetően meg fogja érteni agaliciai portugált, a katalánt és az olaszt, írásban a portugált, a franciát és a románt is.
Az újlatin nyelvek részletesebb felosztása tekintetében mindmáig nincs egységes álláspont; a különféle csoportosítások más és más szempontokat vesznek figyelembe. Valamely nyelv konzervatívabb vagy újítóbb volta a romanizáció korával állhat kapcsolatban, illetve a szélső területek gyakran mutatnak régiesebb vonásokat a nagyobb forgalmú, dinamikusan fejlődő városokkal szemben, ezzel magyarázható többek között aszárd, akeleti újlatin nyelvek, illetve aziberoromán nyelvek hagyományőrzőbb viselkedését a latintól legmesszebbre kerültfrancia ésészakolasz nyelvekkel szemben.
A hagyományos nyelvészeti besorolás területi, illetve bizonyos hangtani és nyelvtani tulajdonságok alapján csoportosítja az újlatin nyelveket. E felosztás szerint a keleti újlatin nyelvek azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok megmaradnak, és a többes számotmagánhangzóval(-i, -e) képzik; anyugati újlatin nyelvek pedig azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok zöngésülnek, esetleg réshanggá válnak, a többes számot pedig-s hozzáadásával képzik; míg a kettő között átmenetet képeznek azolaszországidialektusok. A választóvonalnak e tekintetben aLa Spezia–Rimini olasz városokat összekötő képzeletbeli egyenes tekinthető, amelytől északra, illetve nyugatra a nyugati újlatin nyelveket, délre, valamint keletre pedig a keleti újlatin nyelveket beszélik. A csoportosítás ily módon a következőképpen alakul:
A hagyományosan úgynevezett „vulgáris latin” mára már kissé elavult, téves alapokon nyugvó kifejezés a latin nyelv mindenkor élő és beszélt változataira. A latin kezdetben egy igen kis területen beszélt nyelvváltozat voltItáliában, olyan nagy fontosságú és magasabb kultúrát közvetítő nyelvek mellett, mint például a nem indoeurópai eredetűetruszk, vagy agörög. Máig érthetetlen, hogyan terjedhetett el a latin a későbbiekben oly nagy mértékben, hiszen fordítva is történhetett volna: ha nevezetesen az etruszk válik Itália kultúrnyelvévé, akkor nagy valószínűséggel ma nem is beszélhetnénk újlatin nyelvekről. Amikor Róma felülkerekedett és meghódította először Itália többi részét, a római katonák által beszélt latin már akkor mutatott különféleszubsztrátum hatásokat (indoeurópai: kelta, oszk-umber, görög; illetve nem indoeurópai: etruszk, rhaetiai stb.). E hatásoknak köszönhető például az észak-itáliai és az összes nyugati nyelvjárásban a szóközi [p, t, k] zöngésülése [b, d, g] majd eltűnése bizonyos területeken. Mivel a latin ily módon a valóságban beszélt, élő nyelv volt, amely – mint minden nyelv – folyamatosan fejlődött, nem beszélhetünk úgy egy vulgáris latinról, mint a latintól eltérő nyelvről, hiszen a vulgáris latin volt maga a latin. Ugyanakkor egy fogalom nem utalhat egy dologra és egyidőben annak az ellenkezőjére,következésképpen a vulgáris latin, mint egységes nyelv, soha nem létezett. A folyamat éppen ellenkezőleg zajlott le. Róma terjeszkedése és a Mediterráneum meghódítása után szükségesség vált egy egységes, a közigazgatásban, a provinciák közötti kommunikációban és kultúra közvetítésében nélkülözhetetlen irodalmi nyelv kimunkálása, vagyis egy mesterséges nyelvi állapot létrehozása a nyelv szabályozásával, sztenderdizálásával: ennek eredménye az aklasszikus latin, amelyet ma csaklatinként említünk.
A beszélt latin persze eközben folyamatosan fejlődött, regionális változatokra bomlott. A Római Birodalom széthullása után és a germán, arab hódítások folytán a közös irodalmi nyelv hatása egyre csökkent, a római provinciák közötti kommunikáció megszakadásával és az analfabetizmus növekedésével pedig az egyes latin nyelvjárások közötti különbségek kiéleződtek. A „barbár népek” (germánok, arabok) hódításaival azonban idővel kialakult egy törekvés az irodalmi latin, mint a művelt nyelv visszaállítására, azonban ezt már a nép nem értette: a hivatalos szövegeket le kellett fordítani az – azelőtt írásban nem létező, csak a mindennapi érintkezésben használt –élő latin nyelvjárásra. Ennek eredményeként születtek meg fokozatosan azok az iratok, amelyeket ma az újlatin nyelvek első emlékeinek nevezünk. Amennyiben viszont ragaszkodunk a hagyományos „vulgáris latin” megnevezéshez, mivel ez – a fentebb leírtak alapján – a mindenkor beszélt latin nyelvváltozatokra utal, valójában ma is „vulgáris latinul” beszélnek az olaszok, a spanyolok, a franciák, stb.
Az önálló újlatin nyelvek kialakulása a 3–7. századra tehető, azonban az első írásos emlékek csak a 9–10. századból maradtak fenn. Mindazonáltal csak a 13. századtól beszélhetünk valójában megszilárdult, már az irodalomban is használt önálló újlatin nyelvekről. Említést érdemel, hogy az első írásos emlékeknek nevezett szövegek készítői nem voltak tudatában annak, hogy már egy újlatin nyelvjárásban írtak: a scriptorok csupán a nép által beszélt és érthetőbb nyelvre fordították a mesterséges irodalmi nyelvet, és az általuk önkéntelenül elkövetett „hibák” (pejoratív értelemben „vulgarizmusok”) voltak a szövegekben elrejtett már újlatin (francia, spanyol, olasz stb.) szavak. E nyelvemlékek és a latin szövegekben elszórt újlatin elemekből annyi bizonyos, hogy ezek a nyelvek beszélt formájukban már a 7. században létezhettek.
A Római Birodalom felbomlása után az 5. században agermán,szláv,hun és egyéb törzsekkel folytatott háború során a Római Birodalom keleti területei elszakadtak a többi résztől (Keletrómai Birodalom), majd aBalkánon a latin helyét átvették aszláv nyelvek, és terjeszkedésük folyamán elszigetelték a román nyelvet beszélők területét a latin nyelvű világtól, amihez még az is hozzájárult, hogy beszélőik azortodox (görög rítusú) egyházhoz tartoztak. Aromán nyelv innentől kezdve külön fejlődési útra lépett. A nyugati területeken agermán törzsek folyamatos betörései bomlasztották a birodalmat, ami a kereskedelemnek és a belső emberáramlásnak szabott gátat. Ez az elszigeteltség vezetett a nép körében a helyi nyelvváltozatok megjelenéséhez, bár a hivatalos életben még mindig csak a klasszikus aranykori latin volt elfogadott, amit már a nép egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben értett meg. Az írott és beszélt nyelv eltávolodása egyfajta tudathasadásos állapotot idézett tehát elő a beszélők körében: az iskolában oktatott nyelvváltozathoz képest a beszélt mindig „közönségesebbnek”, „rontottnak” minősült egészen addig, amíg a 9–10. században polgárjogot nem nyertek a dialektusok, és elkezdték írásban is használni őket. Erre a korra datálódnak az ún. „újlatin nyelvemlékek”, azaz a területi vulgáris dialektusok első írásos emlékei.
A10. századra a helyi nyelvek számos változáson mentek át és egyre jobban eltávolodtak egymástól:
Ahogy arról az előzőekben már szó esett, a nép által beszélt latin, vagyis a vulgáris latin[11] erősen eltért az írásban őrzött latin nyelvtől. Mivel a vulgáris latin nagyon sokáig nem volt írott nyelv (írásban történő első megjelenéseit nevezik ma az újlatin nyelvek első emlékeinek), ezért a mai újlatin nyelvek alapján csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy a kiejtés és a szóhasználat mennyire különbözött a klasszikus irodalmi nyelvtől. A vulgáris latin nyelvhasználatban létrejött változások alapja – akárcsak bármely népies nyelv esetében – a beszélők egyszerűsítési szándéka volt, ezzel magyarázható a legtöbb hang- és alaktani változás: például a klasszikus nyelv mássalhangzó-torlódásainak feloldódása hangkiesés, hasonulás vagy palatalizáció útján; a szóközi zöngétlen hangok zöngésülése vagy eltűnése bizonyos változatokban; a kettőshangzók összeolvadása egyszerű magánhangzóvá; a magánhangzók mennyiségi különbségének átalakulási minőségi különbségekké; a kettős mássalhangzók leegyszerűsödése, stb. Az alaktani változásokra jellemző a névszóragozás erős redukciója (majdnem teljes eltűnése), az igeragozási rendszer átalakulása, a határozott névelő kifejlesztése stb. E változások természetesen nem voltak minden területen egységesek (hiszen ha így lett volna, nem beszélnénk különböző újlatin nyelvekről), és kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták az őslakosság, illetve a később érkező hódító népek nyelvei is. A főbb eltéréseket az alábbiakban foglaljuk össze.
Néhány kivételes esettől (példáullombard,rétoromán dialektusok) eltekintve eltűnt a rövid és hosszúmagánhangzók fonológiai megkülönböztetése, amelyet ahangsúly szerepe váltott fel. Avulgáris latinban és az újlatin nyelvekben (néhány – általában nyelvjárási – kivételtől eltekintve) a magánhangzók hosszúsága csupán a hangsúly másodlagos kísérőjelenségeként fordulhat elő, többnyire csak nyílt szótagban, azonban nem kötelező érvényűen. E fonológiai megkülönböztetés eltűnésére a következő lehetséges magyarázatok léteznek: 1) statisztikailag, a latin szavak többségében a magánhangzók rövidek voltak; 2) a hosszú magánhangzók többsége hangsúlyos szótagban fordult elő; 3) a hangsúlyos rövid magánhangzók a hangsúly hatására meghosszabbodtak, a hangsúlytalan hosszú magánhangzók pedig lerövidültek. Következésképpen a hangsúlyos magánhangzók azonossá váltak a hosszú (pontosabban hosszabb) magánhangzókkal, a hangsúlytalanok pedig a rövidekkel, vagyis többé nem volt a hosszúság megkülönböztető értékű, hanem a hangsúllyal azonosult.
Az eredeti latin kettőshangzókból(ae, au, oe) nyílte, o, illetve zárte lett, majd később a nyílte éso a legtöbb újlatin nyelvben kettőshangzóvá alakult (például latincaelum > olasz és spanyolcielo, franciaciel, ’ég[bolt]’; latinnovus > olasznuovo, spanyolnuevo, francianouveau, ’új’; latinaurum > olasz és spanyoloro, franciaor, ’arany’; latinfortis > spanyolfuerte, románfoarte, ’erős’ ; stb.).
Lekoptak a szóvégi-c, -d, -m, -t mássalhangzók – amelyek a névszóragozásban és bizonyos igealakokban jelentésmegkülönböztető szerepet is betöltöttek (például a latincantabam ’énekeltem’ éscantabat ’énekelt’ a spanyolban mindkettőcantaba, csupán a szövegkörnyezetből, illetve az opcionálisan használható személyes névmásból derül ki a cselekvő személye) –, illetve a keleti újlatin nyelvekben a szóvégi-s is.
A latin rövidi, u magánhangzók – nyelvjárástól függően – megnyíltak, ése, o hangokká váltak.
A hátul képzettk ésg hangok a vulgáris latinban elöl képzett*ty > c, illetve*gy > dzs hangokká váltak (kivétel bizonyos szárd nyelvjárásokban), majd a nyugati újlatin nyelvekben tovább alakultaksz észs hangokká.
Afélhangzós (j-nek ejtett) latini hang palatális rés- vagy zár-rés-hanggá(dzs, s, zs) alakult – a spanyolban már egy későbbi, másodlagos fejleményként bizonyos szavakban összeolvadt ag/j-vel és azx-szel jelöltzs/s hangokkal és velarizálódott, azaz [x] hanggá alakult (például latinIunius > olaszgiugno – dzs-vel ejtve –, spanyoljunio – [x]-vel ejtve, ’június’; latiniam > olaszgià, portugáljá – zs-vel ejtve, viszont spanyolya – j-vel ejtve, legalábbis a művelt köznyelvben – ’már’).
A latin szókezdőcl-, fl-, éspl- csoportok a nyelvterület legnagyobb részén – afrancia,katalán ésokcitán kivételével – különböző egyszerűsödéseket szenvedtek: az olaszban megtartották az első mássalhangzót, azl pedig palatalizálódott, vagyis [j] hanggá alakult (például latinplus > olaszpiù, ’több’; latinflore(m) > olaszfiore, ’virág’); a spanyolban jésült azl és az első hang kiesett (például latinclamare > spanyolllamar, ’hívni’; latinpluvia > spanyollluvia, ’eső’; latinflamma > spanyolllama, ’láng’) vagy pedig a csoport változatlan maradt (például latinclaru(m) > spanyolclaro, ’világos’; latinflore(m), flores > spanyolflor, flores, ’virág, virágok’); a szárdban azl hangr-ré változott (például latinplus → szárdprus); a portugálban holcr, fr, pr lett belőlük, hol palatalis réshanggá (magyar s) váltak. A franciában nem történt változás (latinflorem > franciafleur; latinplenu(m) > franciaplein, ’tele’).
Az egyszerű szóközi zöngétlen zárhangok [p, t, k] a nyugati újlatin nyelvekben zöngésültek, majd ellágyultak, a [b, d, g] pedig (a franciában már a [p, t, k] is) eltűntek, keleten általában megmaradtak (például latinvita > olaszvita; de spanyol, portugál, szárdvida, és franciavie, ’élet’).
A latin szóközi mássalhangzó-torlódások(-ct-, -pt-, -gn- stb.) – hasonulással, palatalizálódással, hangkieséssel – leegyszerűsödtek (például latinocto > olaszotto, spanyolocho, portugáloito, románopt, ’nyolc’).
A szókezdős+mássalhangzó torlódásokat a nyugati újlatin nyelvek egy magánhangzó(e- vagyi-) betoldásával oldották fel – majd a franciában az-s el is tűnt (például latinspiritus > spanyolespíritu, portugálespírito, szárdispìritu, ’lélek’; latinstella > spanyolestrella, portugálestrela, de franciaétoile, ’csillag’); az olasz ezzel szemben alaktanilag oldja fel a mássalhangzó-torlódást:s+mássalhangzós (hímnemű) szókezdet esetén a magánhangzóra végződőlo ésuno névelőt használják azil ésun helyett (példáullo spagnolo, ’a spanyol [nyelv]’), kiegészülve azzal, hogy az olaszban – néhány elöljárón kívül – nem létezik mássalhangzóra végződő szó. E fonológiai változás oka – azzal a triviálisnak tűnő „népszerű” magyarázattal ellentétben, mely szerint a latint elsajátító őslakosság csak így tudta kiejteni a szavakat – szintén a latinban keresendő. Azs+mássalhangzó kapcsolat ugyanis a szavakon belül két különböző szótaghoz tartozott (példáuldetestare → /de-tes-ta-re/), így a latin beszélőknek az ilyen kapcsolat furcsának bizonyult a szó elején. Vagyis tulajdonképpen „szótagosították” a mássalhangzó előtt álló szó elejis hangot egyi- hozzátételével, amely a nyugati újlatin nyelvekben (a rövid magánhangzók rendes fejlődésének megfelelően)e-vé vált. Az első erre utaló nyomokatRómából származó feliratokon találták aII. században (példáulismaragdus < smaragdus, ’smaragd’). Bár a régi olaszban is megvolt, a modern olaszban valószínűleg azért nem maradt meg e jellemző, mert mivel minden szó magánhangzóra végződik, a beszédben nem fordulhat elő mássalhangzó-torlódás a szavak találkozásánál.
Általános jelenség továbbá a szóvégek, főleg a latin-e(m), -u(m) kisebb-nagyobb mértékű lekopása: a szóvégi magánhangzó az olaszban mindenhol, a spanyolban és a portugálban az-z (< -ce[m]), -l (< -le[m]), -n (< -ne[m]), -r (< -re[m]) és-d(e) (< -te[m]) kivételével megmaradt; a románban, franciában, katalánban stb. eltűnt.
A többes szám újlatin képzési módjainak eredete máig vita tárgyát képezi. A hagyományos elméletek szerint a keleti újlatin nyelvekben a latin magánhangzós tövű alanyeset többes számának-i és -ae végződése, míg nyugaton a latin tárgyesetű-s, vagy-es képzési mód maradt meg (például latincasa/casae > olaszcasa/case, de spanyolcasa/casas); ugyanígy latinamore(m)/amores > spanyolamor/amores, viszont olaszamore/amori). Az újabb feltevések szerint eredetileg mindenhol-s-szel képezték a többes számot a vulgáris latinban, csak mivel a keleti latinságban eltűnt a szóvégi-s, más megoldást kellett keresni: s ezt váltotta fel az alanyesetű többes szám. Megint mások úgy vélik, hogy az-i, -e többes számú képzési mód is az-es-ből származik, azonban ez hangtanilag nem igazolható.
Ebben a részben négy lényeges változásról kell szólnunk. A legszembetűnőbb, amely megkülönbözteti a latint az újlatin nyelvektől, a névszóragozás erős leegyszerűsödése; az alapvetően kétféle többesszámképzési mód kialakulása, a határozott névelő kifejlesztése, valamint az igeragozás átalakulása.
Az újlatin nyelvek többségében a névszóragozás szinte teljesen eltűnt (kivétel aromán nyelvben, ahol szintén lényegesen leegyszerűsödve ugyan, de a nőnemű főnevek, illetve a szó végéhez kapcsolt határozott névelő esetei megmaradtak), és mindössze hímnem – nőnem, egyes szám – többes szám megkülönböztetésére korlátozódott. A névszóragozás leegyszerűsödése két fő okra vezethető vissza. Az egyik, amint már említettük, a szóvégi mássalhangzók lekopása (a szóvégi-m például már a klasszikus korban nem hangzott), amelyek a legtöbbször az esetragokat jelölték; szintén ehhez kapcsolódik a hosszú–rövid magánhangzó szembenállás eltűnése (például bizonyos szavaknál csak ez különböztette meg egymástól az egyes- és a többes számú alakot). Ez a hangtani jellegű változás, mindazonáltal, még nem indokolja teljesen az esetrendszer eltűnését, hiszen ugyanúgy érintette az igeragozást is, amely viszont mégsem tűnt el, sőt, mondhatni még bonyolultabbá vált az újlatin nyelvekben. A másik okot tehát nem a fonetikában, hanem a mondattanban kell keresni. A latin szavakat ugyanis általában elöljárószóval használták a mondatokban, a névszóragozással együttesen (amely eleve bonyolult és sokszor következetlen volt), vagyis az elöljárószó és névszó kapcsolata már önmagában kifejezte a jelentésviszonyokat. Következésképpen a névszóragozás lassan szükségtelenné vált, és bőven beérte a szám és a nyelvtani nem megkülönböztetésével.
A latin esetrendszer maradványai egyedül a személyes névmásoknál találhatóak meg, azonban ez is jóval egyszerűbbé vált: a részes és a tárgyeset a harmadik személyek kivételével összekeveredett, ezzel szemben kialakult egy hangsúlyos és hangsúlytalan szembenállás a névmások között oly módon, hogy a hangsúlyos alakok önállóan, elöljárószóval használatosak a mondatban, míg a hangsúlytalan névmások az igéhez szorosan kapcsolódó ún. kötött morfémák, és a helyük is szigorúan szabályozott a mondatban. Példaként az olaszban a hangsúlyos alakok a latin tárgyesetből(me, te), a hangsúlytalanok pedig a részes esetből(mi, ti < mihi, tibi) származnak; a spanyolban pontosan fordítva történt: a hangsúlyos alakok származnak a latin részes esetből(mí, ti < mihi, tibi), míg a hangsúlytalanok a tárgyesetből(me, te). Mivel ezek a névmások a részes és a tárgyesetet is jelölhetik, sokszor csak a szövegkörnyezetből, illetve az ige jelentéséből derül ki, hogy mikor melyikről van szó, de bizonyos esetekben a beszélő számára semmilyen különbség nincs a részes és a tárgyeset között (éppen ezért az újlatin nyelvekben a modern grammatikusok már nem is tárgy- és részes esetről, hanem ún.közvetlen ésközvetett bővítményről beszélnek).
A keleti és italo-dalmát, illetve a nyugati újlatin nyelvek közötti egyik legszembetűnőbb különbség a többes szám képzésének módjai, melynek eredete máig vita tárgyát képezi. A hagyományos elméletek szerint a keleti újlatin nyelvekben a latin magánhangzós tövű alanyeset többes számának-i és -ae végződése, míg nyugaton a latin tárgyesetű-s, vagy-es képzési mód maradt meg (például latincasa/casae → olaszcasa/case, de spanyolcasa/casas; ugyanígy latinamor/amores → spanyolamor/amores, viszont olaszamore/amori). Az újabb feltevések szerint eredetileg mindenhol-s-szel képezték a többes számot a vulgáris latinban, csak mivel a keleti latinságban eltűnt a szóvégi-s, más megoldást kellett keresni: s ezt váltotta fel az alanyesetű többes szám. Megint mások úgy vélik, hogy maga az-i, -e többes számú képzési mód is az-es-ből származik, azonban ez hangtanilag nem igazolható. Az alábbiakban néhány példa látható a többes szám képzésére.
Az újlatin nyelvek nem csupán a latin leegyszerűsödésével jöttek létre: természetesen kifejlesztettek olyan sajátosságokat is, amelyek a latinban nem voltak meg. Az egyik legjelentősebb ilyen újítás a határozott névelő megjelenése, amely a latin mutatónévmások rövidüléséből származik. A határozott névelő az újlatin nyelvek többségében a latinille (jelentése: „az, amaz”) mutatónévmásból alakult ki. Ez alól kivételt jelent a szárd és a baleár-szigeteki katalán, ahol a névelő a latinipse, ipsa, ipsum, ipsos, ipsas alakokból fejlődött ki (baleári katalánes, sa, ses, sos és szárdsu, sa, sos, sas, is). Az alábbiakban azille szó különböző alakjainak rövidüléséből származó névelők kialakulását fogjuk tárgyalni.
Azille („az, amaz”) mutatónévmás alakjai a latinban
Az egyes számú határozott névelő az újlatin nyelvek mindegyikében azille szó alakjaiból fejlődött ki.
A román névelők: A románban a határozott névelő (pontosabban fogalmazvadetermináns, mivel nem a név előtt áll) a szó végére kerül, például román ursul – olaszil urso, román lupa – olaszla lupa.
A hímnemű egyes számú határozott névelő kialakulása
Az olasz és okcitánlo:ille > il / illum > illu > illo > lo, hasonlóan alakult a szicíliai és korzikailu,u, de ezekben az esetekben a latinu hang nem alakulto-vá, illetve a korzikai esetében még a szókezdől hang is lekopott csakúgy mint a nápolyi nyelvnél (ahol viszont azu hang az szinténo-vá alakult).
A spanyol és katalánel:ille > il > el / illum > illu > illo > lo, hasonlóan alakult az olaszil és a román-ul is, de az olaszban megmaradt azi hang a románban megu betűvé alakult.
A nőnemű egyes számú határozott névelő kialakulása: kivétel nélkülillam > illa > la (> ’a) változás révén alakultak ki.
A hímnemű többes számú határozott névelő kialakulása
A nyugati újlatin nyelvekben:illos > los (> les), a szókezdői lekopásával.
A keleti újlatin nyelvekben:illi > lli > li (> i), a szókezdői lekopásával.
A nőnemű többes számú határozott névelő kialakulása:
A nyugati újlatin nyelvekben:illas > las (> les), a szókezdői, némely esetben azl lekopása jellemző.
A keleti újlatin nyelvekben: a latinban az alanyi alakban kétféle hanggal képezték a többes számot-i-vel és-ae [ɛ]-vel. Ennek mintájára alakult a nőnemű többes számú határozott névelő képzése is. A legtöbb nyelvben egyszerűen a gyakoribb-i-vel váltották fel azae hangot, míg a román és az olasz megtartotta(illae > ille > le [az olaszban], >-e [a románban]). A többi keleti újlatin nyelvben a hímnemhez hasonlóanilli > li (> i) a képzési forma.
A semlegesnemű alakok az újlatin nyelvek többségénél eltűntek (többnyire a hímnemű alakba olvadtak bele), illetve csak speciális esetekben használják őket, főkéntmeghatározatlan egész jelölésére.
A déli újlatin nyelvek bár külön csoportként vannak osztályozva, valójában az italo–dalmát (korzikai) illetve a nyugati azon belül is az ibéroromán nyelvekkel (szárd) mutatnak hasonlóságokat. Természetesen egymáshoz is közel állnak.
A latinban négyféle igeragozás volt:-are, -ere (másodéles),-ĕre (harmadéles) és-ire (az-ere és-ĕre csoport között csak a hangsúlyozásban volt különbség); megkülönböztettekkijelentő-(indicativus),kötő-(coniunctivus) ésfelszólító(imperativus) módot, valamint igeneveket, amelyeket a névszókhoz hasonlóan ragoztak. Mindhárom módnak kétféle ragozása lehetett:cselekvő ésszenvedő, önálló igealakokkal; összetett (segédigével képzett) igealakok nem léteztek.
Az újlatin nyelvekben a négy igeragozási csoport többnyire megmaradt; a spanyolban és a portugálban azonban háromra redukálódott(-ar, -er, -ir, mindegyik véghangsúlyos). Az igemódok általában megmaradtak úgy, ahogy a latinban voltak; bizonyos újlatin nyelvek kifejlesztettek mégfeltételes módot is, amely a főnévi igenév + ahabere ige folyamatos múltja igei körülírásból alakult ki (bár a spanyolban a nyelvészek egy része a feltételes mód időit a kijelentő módhoz sorolja). A szenvedő igeragozás eltűnt: a visszaható névmással ragozott alakok, illetve igei körülírások váltották fel. Például latinauditur „hallatszik” → spanyolse oye (szó szerint: „magát hallja”), vagy latinamor „szeretnek [engem]” → olaszsono amato (szó szerint: „szeretve vagyok”). Mint már említettük, míg a latinban nem léteztek az összetett igealakok, az újlatin nyelvekben az eredeti igei körülírásokból összetett igealakok alakultak ki, melyek egy része később önálló alakokká vonódott össze. Így például eltűnt a latin jövőidő – példáulamabo „szeretni fogok” – helyette életbe lépett azamare habeo (szó szerint: „szeretni kell/van nekem”) igei körülírás, amely az újlatin nyelvekben később összeolvadt egytagúvá:amare habeo > *amaraeo > olaszamerò, > spanyolamaré, > portugálamarei stb. Hasonlóképpen jöttek létre a feltételes igealakok:amare habebam (szó szerint: „szeretnem volt”) >*amarebam > spanyolamaría stb. Ezen kívül újabb igei körülírások is kialakultak, amelyek egy része beleolvadt az igeragozási rendszerbe, például olaszho cantato, spanyolhe cantado, románam cantat („[már] énekeltem”; <habeo cantatu(m) „nekem van énekelve”).
A szókészleti egyezések szakaszban található táblázatot alapul véve, ha annak minden egyes sorából megkíséreljük kiválasztani azokat a szavakat, amelyek hang- és alaktanilag a legnagyobb mértékű egyezést mutatják az eredeti latin szóalakkal, majd a kiválasztott szavakat nyelvenként összeszámoljuk, eléggé pontos és objektív rangsor állítható fel. Az így kapott sorrend, kezdve a legkonzervatívabb nyelvvel, haladva a latintól leginkább eltávolodott újlatin nyelvig a következő:
Amint látható tehát, természetesen az olasz, melyet gyakorlatilag az itáliai latin mai nyelvváltozatának tekinthetünk, nyilvánvalóan a legközelebb áll az aranykori irodalom nyelvéhez. Ezután a szárd (egyes archaikus hangtani jellemzői miatt azonos szinten az olasszal) és a spanyol nyelvek állnak mai formájukban is a legközelebb a kései birodalom beszélt latinjához, míg a román és a francia a legújítóbbak.
A legszélesebb körben beszélt újlatin nyelv a spanyol, azután a portugál, francia, olasz, román és katalán. A katalán kivételével ezen nyelvek mindegyike több országnak is a nemzeti és egyben hivatalos nyelve. A fő újlatin nyelvek mellett számos, a globalizáció és a többségi média térhódítása miatt kiveszőfélben lévő regionális újlatin nyelv is létezik.
Olaszországban: emilián-romanyol, friuli és ladin (rétoromán), korzikai, lombard, nápolyi, szárd, szicíliai, velencei stb.
Az Európán kívüli újlatin nyelvek a spanyol, portugál és a francia, számos országban beszélik őket (kisebbségi nyelvként több helyen az olaszt és más újlatin nyelveket is).
Aportugál Dél-Amerikában és Afrika déli országaiban terjedt el. Érdekesség hogyPortugáliában az anyanyelvi beszélőknek csak 4%-a él. Anyanyelvi beszélőinek száma 200 millió.
Afranciául beszélő közösségek a világon mindenhol fellelhetőek. Hivatalos nyelvként használják többészak- ésközép-afrikai országban is, ahol a lakosság nagy része anyanyelvi szinten beszéli, viszont a helyi törzsi nyelvek többségben vannak ezen országokban. 7 milliós nagyszámú, a lakosság 24%-át kitevő francia közösség élKanadában. A franciát sok szigetországban is beszélik, mint példáulHaiti,Seychelle-szigetek,Mauritius stb. Mindazonáltal, összességében véve egymástól távoli kisszámú közösségek beszélik világszerte, ennélfogva beszélőinek száma a spanyoléhoz és a portugáléhoz képest viszonylag kicsi, mindössze 110 millió, ebből 70% él az anyaországban.
HabárOlaszországnak voltak Európán kívüli gyarmatai, kivonulásuk után sehol sem maradt azolasz hivatalos nyelv, de ma is élnek olaszul beszélő kisebb közösségek észak-afrikai országokban, példáulLíbiában,Eritreában ésSzomáliában.Argentína lakosságának legalább fele rendelkezik olasz felmenőkkel, és közülük kb. 1,5 millió beszéli is a nyelvet. Anyanyelvi beszélőinek száma kb. 60 millió.
Romániának nem voltak gyarmatai, ezért saját régióján kívül szinte teljesen ismeretlen, viszont a RomániábólIzraelbe menekült zsidó közösség magával vitte a nyelvét, így ma Izrael lakosságának 5%-a beszélrománul. Anyanyelvi beszélőinek száma kb. 26 millió.
A fenti adatok ellenére mindössze két újlatin nyelvről mondható el, hogy valódi univerzális státusza van.
Afrancia a legutóbbi időkig a nemzetközi diplomáciai kapcsolatok hivatalos nyelvének számított, egyúttal több művészet nyelve is, valamint azEurópai Unió fő hivatalos nyelve (azangol mellett), amelyen az összes dokumentumot meg kell őrizni.[12]
Azolasz a zene és a zenei szakkifejezések nemzetközi nyelve.
Aspanyol és aportugál – bár a legnagyobb területen e két nyelvet beszélik –, valamint a többi újlatin nyelv semmilyen kulturális státusszal nem rendelkeznek.
Az önállósuló újlatin dialektusok első írásos emlékei
…in loco que vocitant Elzeto cum fueros de totas nostras absque aliquis vis causa, id est, de illa costegera de Valle Conposita usque ad illa vinea de Val Sorazanes et deinde ad illo plano de Elzeto et ad Sancta Maria de Vallelio usque ad illa senra de Pobalias, absque mea portione, ubi potuerimus invenire, et de illas custodias, de illas vineas de alios omnes que sunt de alios locos, et omnes que sunt nominatos de Elzeto, senites et iubines, viriis atque feminis, posuimus inter nos fuero que nos fratres poniamus custodiero de Sancta Maria de Valle Conpossita…
Cono aiutorio de nuestro duenno, duenno Xristo, duenno salbatore, qual duenno yet ena honore et qual duenno tienet ela mandatione cono patre, cono spiritu sancto enos sieculos de los sieculos. Facanos Deus Omnipotes tal serbitio fere ke denante ela sua face gaudiosos seyamus. Amen.
A Strasbourgi eskü (Les Serments de Strasbourg)842-ből
Pro Deo amur et pro christian poblo et nostro commun salvament, d’ist di en avant, in quant Deus savir et podir me dunat, si salvarai eo cist meon fradre Karlo, et in aiudha et in cadhuna cosa, si cum om per dreit son fradra salvar dift, in o quid il mi altre-si fazet, et ab Ludher nul plaid numquam prindrai qui meon vol cist meon fradre Karle in damno sit.
Laudato sie, mi' Signore, cum tucte le tue creature, spetialmente messor lo frate sole, lo qual è iorno, et allumini noi per lui. Et ellu è bellu e radiante cum grande splendore, de te, Altissimo, porta significatione.
Laudato si', mi' Signore, per sora luna e le stelle, in celu l'ài formate clarite et pretiose et belle.
Laudato si', mi' Signore, per frate vento et per aere et nubilo et sereno et onne tempo, per lo quale a le tue creature dài sustentamento.
Laudato si', mi' Signore, per sor'aqua, la quale è multo utile et humile et pretiosa et casta.
Laudato si', mi' Signore, per frate focu, per lo quale ennallumini la nocte, et ello è bello et iocundo et robustoso et forte.
Laudato si', mi' Signore, per sora nostra matre terra, la quale ne sustenta et governa, et produce diversi fructi con coloriti flori et herba.
Laudato si', mi' Signore, per quelli ke perdonano per lo tuo amore, et sostengo infirmitate et tribulatione.
Laudato si' mi' Signore per sora nostra morte corporale, da la quale nullu homo vivente pò scappare: guai a quelli che morrano ne le peccata mortali;
beati quelli che trovarà ne le tue santissime voluntati, ka la morte secunda no 'l farrà male.
Laudate et benedicete mi' Signore' et ringratiate et serviateli cum grande humilitate
Az alábbi mátrix az újlatin nyelvek közötti kölcsönös érthetőség mértékét szemlélteti a szókincsbeli egyezéseket százalékban kifejezve. AzEthnologue 15. kiadása a referenciapontot 85%-ban adja meg: az ennél magasabb százalékok esetén, kölcsönös érthetőség szempontjából, az összehasonlított nyelvek dialektusnak tekinthetők, míg az alacsonyabb értékek már valószínűleg megnehezítik a megértést.[13]
A hasonlóságot szemlélteti a„Minden emberi lény szabadon születik, s egyenlő méltósága és joga van” mondat is (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata) az újlatin nyelvekben:
↑VNY p. 1469 [újlatin nyelvek]: „Néhány lényeges ponton (pl. főnevek többes száma, latin magánhangzóközi mássalhangzók kezelése) a nyugati ~ együttesen állnak szemben a keletiekkel; a két terület határa a La Spezia és Rimini északolasz városok közé húzható képzeletbeli vonal, amely így az adott szempontokat tekintve, az olasz nyelvterületet is kettéosztja: északira és délire, ill. keletire és nyugatira.”
↑VNY p. 1469: „iberoromán (a római kori Hispánia területén kialakult nyelvek)”
↑A lexikon a „spanyol” címszó alatt tárgyalja mint „aragónai nyelvjárás” (VNY p. 1263: „A ránk maradt első spanyol szövegek ún. Glosszák, azaz egyházi latin kéziratok (prédikációk, bűnbánati előírások) lapszéleire és sorközeibe iktatott ~ nyelvű szómagyarázatok; a legrégebbiek a San Millán-i és silosi kolostorból származnak, és aragóniai-navarrai nyelvjárásban készültek a X. sz.-ban”).
↑A többes szám, valamint a magánhangzók közötti [p, t, k] zárhangok kezelése tekintetében a nyugati újlatin nyelvekhez sorolandó; egyéb vonatkozásban azonban a dél-itáliai nyelvváltozatokkal (szicíliai, calabriai), valamint a korzikaival mutat egyezéseket.
↑A lexikonban csak „olasz” és „korzikai” bejegyzés található; a többi nyelvváltozatot olasz nyelvjárásként kezeli.
↑Történetileg toszkánai nyelvjárás (ahogy a sztenderd olasz alapja is), hangtanilag azonban a szárdhoz, valamint a dél-itáliai dialektusokhoz áll közelebb.
↑VNY p. 1469: „keleti romanitás: román, valamint a már kihalt dalmát.”
↑A lexikon e nyelvváltozatokat a „román” címszó alatt, csak mint „román nyelvjáráscsoport”-okat tárgyalja.
↑Ethnologue, Languages of the World, 15. kiadás, SIL International, 2005.
↑Szükség szerint feltüntettük a tárgyesetű alakot is, illetve zárójelben a nem latin eredetű átvételeket, ha valamely újlatin nyelvben azok éltek tovább.
A kereszt (†) a beszélő híján kihalt nyelveket jelöli. A csillag (*) mai élő nyelvek korábbi nyelvállapotát, közös ősét, régebbi fázisát. Külön félkövérrel emeltük ki az olyan nyelveket, melyekből több leánynyelv ágazik el, és a hatásuk kiemelkedően jelentős.
