Azangol nyelv történetében három fő korszakot különböztetünk meg: azóangol (Old English), aközépangol (Middle English) és amodern angol (Modern English) idejét. Azóangol nyelv (vagyangolszász, saját nevénÆnglisc, ejtsdenglis) az angol nyelvnek egy korai formája, amit a maiAnglia és Dél-Skócia területén beszéltek, az5. század közepétől a11. század közepéig.Nyugati germán nyelv, tehát közeli rokona az ófríznek és az ószásznak. Jelentős hatás érte azóészaki nyelvből, ami a szintén rokonészaki germán nyelvek közé tartozik. Mivel az angolt a normann hódítás (1066) után az ófrancián keresztül óriási latin hatás érte, az óangoltól a mai szinte felismerhetetlenül eltávolodott. Az angolnak ezt a régebbi nyelvállapotát mindenesetre lelkes rajongói ma is művelik, Wikipédiának is vanóangol változata.
Az óangol nyelv nem volt változatlan, hiszen mintegy 700 éven keresztül használták: az angolszász vándorlástól kezdve, aminek nyomán az ötödik században létrejött Anglia, egészen az1066-osnormann invázió után egy jó ideig, amikor a nyelv jelentős és drámai átalakuláson ment keresztül. Ebben a korai időszakban egyes vonásokat magába olvasztott azokból a nyelvekből, amelyekkel kapcsolatba került, mint például akelta nyelvekből és az óészaki kétdialektusából, az országba betörővikingek nyelvéből, akik Észak-és Kelet-Anglia nagy területeit (az úgynevezett Danelaw-t) elfoglalták és uralták.
Az óangol nyelvet formáló legfontosabb erő a germán öröksége volt szókészletében, mondatszerkezetében és nyelvtanában, ami közös volt a kontinentálisEurópában beszélt testvérnyelveivel. Ezek közül a jellemzők közül néhány annak a nyugati germán családnak volt a sajátja, amihez az angolszász tartozik, néhány jellemzőt pedig az ősgermán nyelvből örököltek, amelyből mindengermán nyelv származtatható.
Akárcsak a kor más nyugati germán nyelveiben, az óangolban is öt nyelvtanieset volt, a szokásos egyes és többes számú alakokon felül használt kettős számot is a két tagból álló csoportok megjelölésére (bár csak a személyes névmásokban). Minden főnévheznyelvtani nemet rendelt, azokhoz is, amelyek élettelen tárgyakat jelöltek: példáulsēo sunne (a Nap) nőnemű volt,se mōna (a Hold) hímnemű (vö.németdie Sonne ésder Mond).
A művelt és írni-olvasni tudó lakosság nagy része (szerzetesek,papok stb.) tudottlatinul, ami az akkori Európalingua francája volt. Bizonyos esetekben hozzávetőleges dátumhoz lehet kötni az egyes latin szavak bekerülését az angolszászba annak alapján, hogy a nyelvi változásnak mely szakaszain mentek keresztül. A latin hatás legalább három fontos szakaszra tagolódik. Az első szakasz még aszászoknak a kontinentális Európából Angliába való vándorlása előtt zajlott le. A második akkor kezdődött, amikor az angolszászok felvették akereszténységet és megjelentek a latinul beszélő papok. A latin eredetű szavak a harmadik és egyben legnagyobb hulláma az1066-osnormann hódítást követte, amikor óriási számú normann szó került a nyelvbe. Ezeknek az észak-francia (langue d'oïl) szavaknak a többsége ugyanis végső soron a klasszikus latinból származott, bár jócskán voltak köztük óészaki eredetű szavak is. A normann hódítás hozzávetőleg megjelöli az angolszász korszak végét, a12. században a nyelv átadja helyét a középangolnak.
További változások mozgatója volt afuthorcnak vagyfuþorcnak nevezettrúnaírásból alatin ábécébe való átmenet, ami szintén jelentősen befolyásolta a nyelvet. Az angolszász szavakat betűről betűre úgy írták le, ahogy ejtették őket; a sok mai angol szóban megtalálható néma betűket, mint aknight (lovag, ejtsdnájt)k-ját, az angolszászban(cniht) valóban kiejtették. A szavakfonetikus betűzésének egy másik mellékhatása, hogy egyazon szó írásmódja rendkívül változó volt – egy szó írásképe tükrözte az egyesnyelvjárásokhangtani különbségeit és az író egyéni választását, ezáltal nagy eltérések figyelhetők meg az egyes szerzők, sőt akár egyazon szerző különböző munkái között. Például azand (és) szót írtákandnek ésondnak is.
Az angolszász írásmód tehát zavarosabbnak tetszik, mint a mai angolhelyesírás, bár legalább törekszik rá, hogy némileg visszaadja a valódi kiejtést, míg a modern angol sok esetben nem. Manapság a legtöbb angolszász szakos diák a nyelv szabványosított változatát tanulja, és csak azután ismertetik meg őket az eltérő írásmódokkal, hogy elsajátították a nyelv alapjait.
Az angolszászjövevényszavainak második jelentős forrása askandináv nyelv, amik a9. és10. századiviking inváziók során kerültek a nyelvbe. Sok helységnéven felül főleg az alapszókincsbe tartozó szavakat találunk köztük, valamint a Danelaw (viking irányítás alatti, kiterjedt birtokokból álló terület, végigAnglia ésSkócia keleti partjai mentén) sajátosközigazgatási jellegét érintő szavakat. A vikingek az óészaki nyelvet beszélték, ami az angolszász rokona volt, hiszen mindkettő ugyanabból az ősi ógermán nyelvből származott.
Megszokott, hogy a különböző dialektusok beszélőinek az összevegyüléséből, – különösen politikailag békétlen időkben – egy kevert nyelv születik, és egy elmélet szerint pontosan az óészaki és angolszász nyelveknek egy ilyen keveredése gyorsította fel az esetvégződések eltűnésének folyamatát az angolszászban, vagy legalábbis hozzájárult ahhoz. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy az esetvégződések leépülése legkorábban északon következett be és legkésőbb délnyugaton, a viking hatástól legtávolabb eső területen. Akár van igazság ebben az elméletben, akár nincs, az óészaki hatás mély nyomokat hagyott az angol nyelven: innen származnak az alapszókincs olyan elemei, mint asky (ég),leg (láb) vagy athey (ők)névmás.
A nyelvben található csekély számúkelta jövevényszóra hivatkozva hagyományosan úgy tartják, hogy az angolt csak gyenge kelta hatás érte. A kelta jövevényszavak száma feltűnően kisebb mind a latinnál, mind a skandinávnál.
Az1980-as évek óta egyre több szerző, köztük Hildegard Tristram érvel amellett, hogy a kelta nyelvi kapcsolat hatásai történelmileg alul vannak értékelve. A legutóbbi években kelta eredetet vélnek felfedezni egyre több angol nyelvjárási szóban. Tristram, Theo Vennemann és mások állítják, hogy a jellegzetes kelta vonások világosan kivehetőek az angolszász utáni időszakban amondattan területén. (Forrásitt.)
Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, az angolszásznak soknyelvjárása volt. A négy fő dialektus a következő: merciai, northumbriai (közös néven angliai), kenti, és nyugati szász. Valamennyi nyelvjárás a sziget egy-egy függetlenkirályságához köthető. Ezek közülNorthumbria egészét ésMercia legnagyobb részét a9. század folyamán elárasztották a vikingek. Mercia egy része ésKent egésze sikeresen védekeztek és ekkor egyesültekWessex néven.
A különböző angolszász királyságok878-as,Nagy Alfréd király által végrehajtott egyesítése után a területi dialektusok fontosságában egy észrevehető hanyatlást tapasztalunk. Nem azért, mert megszűntek létezni; a területi dialektusok később is (sőt mind a mai napig) tovább éltek, amint azt bizonyítja mind a közép-és modern angol dialektusok létezése, mind pedig a józan ész – az emberek nem kezdenek spontán módon új akcentusban beszélni, amikor egy hirtelen váltás történik apolitikai hatalomban.
Mindazonáltal az angolszász időszakból fennmaradt dokumentumok zömét Wessexnek, Alfréd királyságának a dialektusában írták. Hihetőnek tűnik, hogy a hatalom megszilárdítása nyomán szükségessé vált azállamhatalom nyelvének a szabványosítása, ezáltal csökkentve a királyság távolabb eső területeinek igazgatásával járó nehézségeket. Alfréd maga is szenvedélyesen pártolta a köznyelv terjesztését, és sok írnokot hozatott Wessexbe Merciából azzal az utasítással, hogy a korábban íratlan szövegeket jegyezzék le. Azegyház ugyancsak érintett volt, különösen, mivel Alfréd elindított egy nagyszabású programot a vallásos anyagok angolra fordítására. Hogy ki ne essenek a király kegyeiből, és hogy biztosítsák a lefordított anyagok legszélesebb körű terjedését, a fordítással foglalkozó szerzetesek és papok az ő nyelvjárásában dolgoztak. Úgy tűnik, maga Alfréd is fordított könyveketlatinról angolra, köztükI. Gergely pápaLiber Regulae Pastoralis című értekezését a közigazgatásról.
A hatalom központosítása és a viking inváziók miatt csak kevés vagy inkább semmi írott forrás nem maradt fenn, ami a nem-wessexi dialektusok fejlődéséről tanúskodna a szigetország egyesítése után.
Az angolszászirodalom, bár Kr. u.1000 előtt bőségesebb a kontinens irodalmánál, mégis hiányos. BrightAngolszász szöveggyűjteményének (Anglo-Saxon Reader)1935-ös, posztumusz kiadásához írott cikkében dr. James Hulbert így ír:
Ilyen történelmi körülmények között az angolszász időszak írásai közül ismeretlen mennyiségű elpusztult. Mindarról, amit tartalmaztak, arról, hogy milyen fontosak lennének, hogy teljes képet alkothassunk a Hódítás előtti irodalomról, elképzelésünk sincs: a kolostori könyvtárak gyér katalógusai nem segítenek, és a fennmaradt munkákban sincsenek utalások más művekre… Azt, hogy az anyagaink milyen hiányosak, jól illusztrálja az ismert tény, hogy kevés és viszonylag jelentéktelen kivételtől eltekintve a teljes fennmaradt angolszász költészet négy kéziratban hagyományozódott ránk.
Az angolszász volt az egyik első köznyelv, amit leírtak. Néhány az óangol irodalom legfontosabb fennmaradt munkái közül: aBeowulf, egy epikus költemény; azAngolszász krónika, a koraiangol történelem kútfője; és aCaedmon Hymn, egy keresztény vallásos vers. Fennmaradt továbbá számos prózai mű, prédikációk és szentek életéről szóló elbeszélések, bibliafordítások, a korai egyházatyák latinból fordított munkái, jogi dokumentumok, például törvények és végrendeletek, valamint nyelvtani, orvosi és földrajzi témájú gyakorlati művek. Mégis aköltészetben vélik felfedezni az angolszász irodalom velejét. Majdnem minden angolszász szerző névtelen, néhány kivétellel, mint Bede és Caedmon.
A rekonstruált angolszász hangkészlet a következő.
Ajakhang
Ajak-foghang
Foghang
Fogmederhang
Fogmederentúli-hang
Szájpadláshang
Torokhang
Gégehang
Zárhang
p b
t d
k g
Zár-réshang
tʃ (d͡ʒ)
Orrhang
m
n
(ŋ)
Réshang
f (v)
θ (ð)
s (z)
ʃ
(ç)
(x) (ɣ)
h
Közelítőhang
r
j
w
Nyelvoldali
l
A táblázatban zárójelbe tett szimbólumok az alábbi hangok változatait jelölik:
a [d͡ʒ] a /j/ hangváltozata, hosszan ejtve és /n/ hang után fordul elő
az [ŋ] az /n/ hangváltozata, /k/ vagy /g/ előtt fordul elő
a [v, ð, z] az /f, θ, s/ hangváltozatai, magánhangzók és zöngés mássalhangzók között fordulnak elő
a [ç, x] a /h/ hangváltozatai, utolsó szótagban, elöl vagy hátul képzett magánhangzók után fordulnak elő
a [ɣ] a /g/ hangváltozata, magánhangzó után fordul elő
Egyeshangzók
Rövid
Hosszú
Magas
Mély
Magas
Mély
Zárt
i y
u
iː yː
uː
Félig nyílt
e (ø)
o
eː (øː)
oː
Nyílt
æ
ɑ
æː
ɑː
A magas félig nyílt kerekített magánhangzók/ø(ː)/ megvoltak néhány angolszász nyelvjárásban, de a legpontosabban ismert kései nyugati szász dialektusban nem.
Az óangolt kezdetbenrúnaírással (futhorc) írták, de miután az angolszászok áttértek akereszténységre, ezt felváltotta a néhánybetűvel kiegészítettlatin ábécé. Ayogh betűt (Ȝ, ȝ) például azírből vették át; azeth (Ð, ð) alatind változata volt, athorn (Þ, þ) és awynn (Ƿ, ƿ) a futhorcból való kölcsönzések. Egy hetes számra emlékeztető karakterrel jelölték azand (és) kötőszót, és egy szimbólummal aþæt vonatkozó névmást, ami olyan, mint egythorn betű a függőleges vonalát vízszintesen áthúzva (). Alkalmilag használtak ékezeteket magánhangzók fölött, a következőm-ek vagyn-ek rövidítéseként. Az alábbi leírásokatIPA-szimbólumokkal adjuk meg.
a:/ɑ/ (helyesírási különbségek, mint példáulland/lond "föld" alapján feltételezik, hogy volt egy kerekített változata[ɒ], ami[n] hang előtt jelent meg)
ā:/ɑː/
æ:/æ/
ǣ:/æː/
b:/b/
c (azsc éscg betűkapcsolatok kivételével):/tʃ/ vagy/k/. A/tʃ/-kiejtést a mai szerkesztők néha ékezettel jelölik: általábanċ-vel, néhač-vel vagyç-vel. Mássalhangzó előtt a kiejtés mindig/k/; szó végéni után mindig/tʃ/. Más esetekben a történeti nyelvészeti ismeretekre van szükség, hogy eldönthessük, melyik kiejtés helyes.
cg:[dd͡ʒ] (a hosszan ejtett/jj/ változata); esetlegesen a/gg/-é is
d:/d/
ð/þ:/θ/ és ennek[ð] változata. A két betű többé-kevésbé felcserélhető volt (szó elején nem használták a ð betűt, de ezt a szabályt semmi esetre sem követték mindenhol). Sok mai szerkesztő ugyanúgy használja a két jelet, ahogy az eredeti kéziratokban szerepelnek, de vannak, akik valamilyen módon szabályozni szeretnék a használatukat, például csak aþ-t tartják meg.
e:/e/
ē:/eː/
ea:/æɑ/;ċ ésġ után néha/æ/ vagy/ɑ/
ēa:/æːɑ/;ċ ésġ után néha/æː/
eo:/eo/;ċ ésġ után néha/o/
ēo:/eːo/
f:/f/ és[v] változata
g:/g/és[ɣ] változata;/j/ és[d͡ʒ] változata (n után). A/j/ és[d͡ʒ] kiejtést a mai szerkesztők néhaġ-nek vagyȝ-nek írják. Mássalhangzó előtt a kiejtés mindig[g] (szó elején) vagy[ɣ] (magánhangzó után). Szó végéni után mindig/j/. Más esetekben a történeti nyelvészeti ismeretekre van szükség, hogy eldönthessük, melyik kiejtés helyes.
h:/h/ és[ç, x] változatai. Ahl,hr,hn andhw betűkapcsolatokban a második betű biztosan zöngétlen volt.
i:/i/
ī:/iː/
ie:/iy/;ċ ésġ után néha/e/
īe:/iːy/;ċ ésġ után néha/eː/
k:/k/ (ritkán fordul elő)
l:/l/; akár a modern angolban, utolsó szótagban valószínűleg szájpadláshang volt
m:/m/
n:/n/ és[ŋ] változata
o:/o/
ō:/oː/
oe:/ø/ (dialektusokban)
ōe:/øː/ (dialektusokban)
p:/p/
q:/k/u előtt a/w/ félhangzó jele, de ritkán használták, inkább a középangolra jellemző. Az óangol acƿ betűkapcsolatot használta, vagy modern nyomtatásban acw-t.
r:/r/; azr pontos természete nem ismert. Lehet, hogy fogmederben képzett közelítőhang volt[ɹ], mint a legtöbb modern angol nyelvjárásban, talán kopogó-[ɾ] vagy pergőhang[r].
s:/s/ és[z] változata
sc:/ʃ/ vagy esetlegesen/sk/
t:/t/
u:/u/
ū:/uː/
ƿ(wynn):/w/, nyomtatásbanw-re cserélik, hogy ne legyen összetéveszthető ap-vel.
x:/ks/ (de néhány szerző szerint[xs ~ çs])
y:/y/
ȳ:/yː/
z:/ts/. Ritkán fordul elő, inkább ats betűkapcsolatot használták, példáulbezt helyettbetst (legjobb/betst/).
A dupla mássalhangzókat hosszan ejtjük; a hosszúðð/þþ,ff andss réshangok sosem zöngések.
A modern angoltól eltérően az angolszász nyelv igen gazdagalaktannal rendelkezett. Több elhatárolható nyelvtaniesete volt: alanyeset, tárgyeset, birtokos eset, részes eset és eszközhatározói eset, melyeknek maradványai ma már csak néhánynévmásban ismerhetők fel. A modern angolban ezeket az eseteket pusztán a mondatban szereplő viszony, vagy segédleges prepozíció (to,of) határozza meg.
Az óangol nyelvben a határozott névelő megegyezett a távolra mutató névmással(that), melynek alakjaise, þæt, sēo, többes számbanþa, amelyet alany-, tárgy-, részes-, birtokos s eszközhatározói esetekben ragozunk. Határozatlan névelő az óangol nyelvben nem létezett.
Az erős főnevek ragozásánál, ha azok semleges vagy nőneműek, figyelembe kell venni azt is, hogy maga a szótő időmértéke hosszú vagy rövid-e (attól lesz rövid egy szótő, hogy a szótag magánhangzója nem hosszú, és a szótag végén nem torlódik egynél több mássalhangzó, más esetben hosszúnak számít). Például az erős semleges főnevek többes száma-u végződést vesz fel, ha rövid időmértékű volt („hajó(t)” > „hajók(at)”:scip >scipu), ha nem, akkor nem vett fel semmit („dolog (dolgok)” > „dolgot (dolgokat)”:þing >þing). Ugyanez a helyzet a nőneműeknél: hosszú időmértékű tőnél többes szám tárgyesetben -a mellett -e végződést is felvehet, míg rövidnél csak az-a végződést („ajándék(ot)” > „ajándékok(at)”:ġiefu >ġiefa; „gondot” > „gondokat”:sorge >sorge,sorga).
A germán nyelvek jellegzetes magánhangzó-változása az umlaut, ami a leggyakoribb tőhangváltozás a germán nyelvek főneveinél, mint pl. a németnél. Sőt még a modern angol alapszavainak többes számában is megtalálható. A tőhangváltó főnevek szabályos ragozása az óangolban, amit nem mindig tartanak be (máskülönben teljes egészében a szabályos erős igék ragozását követik), az, hogy egyes számban (birtokos és részesesetben umlautosan), és többes szám alany- és tárgyeseténél a főnevek szintén umlautos alakban ragozatlanok maradnak. A többi esetben az erős igék szerint rendesen ragozódnak. Gyakori példák:
Hímneműek közül:
mann > menn – „férfi, ember” (modern angol:man; tsz.men)
Gyengének nevezzük az óangol nyelvben azokat a főneveket, melyeknek végződései az egyes szám alanyesetet (semlegesnem esetén az egyes szám tárgyesetet is), és a többes szám részes ill. birtokos esetet leszámítva megegyeznek.
Azóangol szót gyakran, de hibásan azangol nyelv valamennyi, a modern angol előtti formájára is értik. A kifejezés azonban nem vonatkozik a korai modern angol különböző változataira, amivel példáulShakespeare-nél vagy aKing James Bible-ben találkozhatunk, sem pedig a középangolra,Chaucer és kortársai nyelvére. Az alábbi idővonal folyamatában láttatja az angol nyelv történetét. A dátumok csak hozzávetőlegesek, hiszen helytelen lenne kijelenteni, hogy1099-ben mindenki felhagyott az angolszász beszéddel, és1100. újév napján úgy ébredt fel, hogy középangolul beszélt. A nyelvi változás fokozatos, fordulópontjait nem lehet olyan könnyen meghatározni, mint a történelmi vagy politikai eseményeket.
450–1100
óangol (angolszász) – a Beowulf nyelve.
1100–1500
középangol – Chaucer nyelve.
1500–1650
korai modern angol (vagy reneszánsz angol) – Shakespeare nyelve.
A kereszt (†) a beszélő híján kihalt nyelveket jelöli. A csillag (*) mai élő nyelvek korábbi nyelvállapotát, közös ősét, régebbi fázisát. Külön félkövérrel emeltük ki az olyan nyelveket, melyekből több leánynyelv ágazik el, és a hatásuk kiemelkedően jelentős.
