Az óészaki és további rokon nyelvek körülbelüli elterjedtsége a 10. században:
Nyugati óészaki
Keleti óészaki
Ógotlandi
Krími gót
Óangol
Egyéb germán nyelvek
Azóészaki nyelv askandinávgermánok által a Kr. u. kb. 800 és kb. 1350 között beszélt[1] közös, csupán dialektikus különbségeket mutató nyelv, amely a maisvéd,dán,norvég,izlandi ésferöeri nyelvek őse.
A szakirodalomban a „rúnasvéd”(runsvenska) kifejezéssel is illetik (→ld.Elias Wessén-nél), amely tulajdonképpen azt az északi nyelvet takarja, melyet a 16 karakteresrúnaábécével írtak le.
Az óészaki nyelv állapotára egyfelől a középkor óta elszigetelt nyelvek állapotából (azaz azizlandi ésferöeri nyelvekből), valamint a csekély írásos emléket felhasználva lehet következtetni.
Az óészaki nyelvet a maiDánia északi részén, valamint a maiSvédország ésNorvégia déli területein beszélték.
A germán nyelvek Kr. u. VI. századi állapotáról alapvetően két forrás alapján tudunk tájékozódni. Egyfelől agótBibliafordításból, másfelől a skandináv területeken fellelhető rúnaírásokból. Utóbbi nyelvezete a gótBibliában használt nyelvtől eltérő, mely arra enged következtetni, hogy a Kr. e. 500 körül a többi indoeurópai nyelvtől elkülönülni kezdő germán nyelvcsaládon belül erre az időre már kialakultak a regionális nyelvjárások.[2]
A rúnaemlékek közül kb. 100-105 íródott az északi germán nyelvjárásban. Ezen feliratok datálásában nehézséget okoz, hogy nem tartalmaznak ismert eseményre, vagy személyre való utalást. A régi futhark írást a Kr. u. II. században felváltotta az új futhark, helyenként a latinbetűs írás.[2]
Az óészaki írásbeliségének periódusában számos felirat mindennapi tárgyakon jelenik meg, például dárdahelyeken, nyílvesszőkön, pajzsokon, fésűkön, esetleg ékszereken. A köveken, elsősorban sírköveken a rúnaírás a IV. század után jelenik meg. Ez a szokás feltehetőleg Norvégiából indulhatott ki, onnan terjedt a többi skandináv területre. A skandináv területeken kívül nem találtak ilyen felirattal ellátott sírköveket.[2]
Az egyik leghíresebb rúnaemlék azIngvar-féle expedíció (1036–1041) emlékére felállított mintegy 60 kőfelirat, az ún.Ingvar-kövek (svédülIngvarstenarna). Ezen kövek közül agripsholmi kő a leghíresebb. A szövegükIngvarról, Harald nevű testvéréről valamint az útról szól, a követ (mármint agripsholmit) Tula (Tola) nevű anyjuk állította (a kezdő sor:Tula lit raisi stain dinsat sun sin Haralþur, bruþur Inkuars – azaz:Tula állította ezt a követ az ő fiának, Haraldnak,Ingvar bátyjának). A kő szövege tovább így folytatódik, emléket állítva a keletre és délre menő expedíciónak:
Þæiʀ foru drængila
fiarri at gulli
ok austarla
ærni gafu,
dou sunnarla
a Særklandi.
Bátran utaztak
messze aranyért
és keleten
(ételt) adtak a sasnak
meghaltak délen
Sirklandon (=Szaracénföldön)
Ezek a feliratok rövidek, terjedelmük egy karakter és öt sor (tizenöt szó) között változik. Sokszor a felirat a tulajdonos nevét tartalmazza.
A rúnákkal leírt óészaki nyelv ötmagánhangzót tartalmazott, azi, u, e, o, a hangokat, melyeknek aze kivételével voltak hosszú és rövid párjaik. A hosszúságot azonban a rúnaírás nem jelölte, ez azonban a környezetből kikövetkeztethető. Az óészaki magánhangzók rendszere ez alapján a következők szerint ábrázolható:[2]
i i: u u: e o o: a a:________________________________________________magas | + + + + – – – – –mély | – – – – – – – + +kerekítéses | – – + + – + + – -hosszú | – + – + – – + – +
A fentieken kívül az óészaki használt még négykettőshangzót, ezek:/ai/, /au/, /iu/, valamint/eu/, mely azonban valószínűleg az /iu/ egyik variánsa lehetett.[2]
Az óészakiban már megjelent a tipikus germán hangsúlyozás, azaz a hangsúly a szó tövére esett. A ragok és előtagok hangsúlytalanok maradtak. Ez a hangsúlyozási rendszer befolyásolta a magánhangzók használatát is. Ezen szabályok eredményeként az óészaki a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokban más-más magánhangzókat használ. Az /i/ és az /e/ összeolvadt ési-ként íródott,, hangsúlytalan szótagban pedig nem fordul elő rövid /o/. (A rövid /o/ jelenléte a hangsúlyos szótagban egyébként aza-umlaut (ä) eredményeként jött létre.[2]
A hangsúlytalan hosszú szótagok között az /o/ és /u/ jól elkülönülnek, azonban az /a/ kiejtése előre tolódott ése-ként íródott, akárcsak a kiejtésbeni /au/ kettőshangzó.
Hangsúlytalan, nyílt szóvégi szótagokban eredeti, kétszótagú indogermán szavak esetén a rövid mássalhangzók az /u/ kivételével már az óészaki megjelenése előtt lekoptak.[2]
Az óészaki tipikus archaikus indoeurópai nyelv, melynekmorfológiája ragozásokban gazdag. A nyelvtani kategóriákat a nyelvragok segítségével fejezte ki. Az óészaki utódjainál egyértelműen többagglutinatív tulajdonsággal bírt.[2]
Az óészaki nyelvben még megvolt akettes szám, így ez látható a személyes névmások esetében is. A következő táblázatban a személyes névmások ragozása látható:[1]
Alább a Gripsholm-kő első mondata látható óészakiul, valamint szókészletileg a neki megfelelő svéd, angol és német nyelvű rokon változatok. Így látható egyben az is, mennyit változtak a szavak.
A Gripsholm-kő első mondata
óészaki
Tula lit raisi stain þinsat sun sin Haralþur bruþur Inkuars
svéd
Tola lät resa den här stenen åt sin son Harald, Ingvars bror
angol
Tola let raise this stone for her son Harald, brother of Ingvar
német
Tola lässt errichten diese Stein für sein Sohn Harald, Ingvars Bruder (errichten)
↑abcdefghijkThe Cambridge Encyclopedia of the World's Ancient Languages, Cambridge University Press, szerkesztette Roger D. Woodard, 2004, Chapter 37 – Ancient Nordic (írta: Jan Terje Faarlund), 907-920. old.,ISBN 0-521-56256-2
A kereszt (†) a beszélő híján kihalt nyelveket jelöli. A csillag (*) mai élő nyelvek korábbi nyelvállapotát, közös ősét, régebbi fázisát. Külön félkövérrel emeltük ki az olyan nyelveket, melyekből több leánynyelv ágazik el, és a hatásuk kiemelkedően jelentős.
