Movatterモバイル変換

NIPPON-ORSZÁG
NAPOSKERTJE

NIPPON-ORSZÁG
NAPOSKERTJE

JAPÁN NÉPMESÉK

TOYAMA KOICHIELMONDÁSA UTÁN

ÍRTA

KÚNOS IGNÁC DR

EREDETI JAPÁNRAJZOKKAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMIÉS NYOMDAI R-T.

KIADÁSA

11702. – Budapest, azAthenaeum r.-t. könyvnyomdája.

-1-

-2-

-3-

Messze tengeren túl, ahol a nap felkel,Fudzsi szentelthegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin,kékellő hullámok ezüst habpárnáin,Nipponország fürdik napjasugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédetbeszélnek;szamuráj leventék hősi útra kelnek, ártószellemekkel vívnak, verekednek.

A legfőbb egy-istenNippon hitvallása, több istenresarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát,több erőben érzi őserő forrását.

Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik,Buddhakőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste,poklok parazsára varázslódik lelke.

Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekbenéled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap összevarázslatos kardja.

Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje aszónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konokakaratja.

Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőképszentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóbanistent szólaltatja.-4-

Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik leveleligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellemszava mennydörögve hallszik.

Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadószálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol avajákos bálvány.

Dájmió ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodikcsatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértőördögöt irtó erejében.

Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekbenpárjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek,istenemberekbőlmikádók születtek.

Nippon meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáitmind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égiIsten mennyei áldása.

Messze tengeren túl a nap felkelőben,Fudzsijama hegyeégre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodroshátán kékellő hullámok.Nippon földje fürdik napjasugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Budapest, 1923. év január hava.

K. I.-5-

Élt egy békaTokióban, egy másik megKiotóban.Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyélésük.

Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy őkbizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek.Tokiónak kisbékájaKiotót szeretné látni,Kiotónak békája megTokióra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, sehallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útramind a ketten.

Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napokmulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehézaz út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, holpihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, ahegycsúcsra.

Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva:Tokiónak a békája,Kiotónak a békája. Illőn egymástköszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csaknagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra smerészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak mókasorson, hogyTokió kis békájaKiotót akarná látni,Kiotónak békája megTokióra lett kíváncsi.

Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak-6- s mielőtt mégtovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal atokiói,Kiotóra a kiváncsi:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra,hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. ÉnKiotót, teTokiót, nagy síkságon felbukkanót,megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.

– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg akiotói.

–Tuú,tuú, mi a módja? – kérdezi a cimborája.

Tokiói a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. TemegnézedTokiódat, én megnézemKiotómat. Velem szembevan az egyik, veled szembe meg a másik.

– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek sátkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben.Tokiót látkiotói,Kiotót megtokiói;Kiotónak fordul egyik,Tokiónak fordul másik.

Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledtszemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nemlátja, békaszem néz mindig hátra stokiói látTokiót,kiotói megKiotót.

– AkárcsakKiotót látnám, – kuruttyol akiotói.

– AkárcsakTokiót látnám – brekegi atokiói.

S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymáselőtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a másaKiotónak –Tokió, hogy a másaTokiónak –Kiotó.-7-

Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszonyis. Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni;az asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozzavalahogy rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerrecsak azt látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan,egy őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patakaljára.

– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, neszállj hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.

Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi azasszony a barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdálhazafelé. Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogymegjöjjön az is. Kis idő vártatva ihol már az öreg és legottelmondja neki az asszony, hogy mi gurult le neki a hegyről.Kinyitják az almáriomot és amint utánanyúl az asszony agyümölcsének, kapja magát a barack, szép lassacskán kettéhasad ésegy legényke lépeget ki belőle.

Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzáksebtibe a vizet és amint meg-8- akarják a kannában fürdetni, talpraugrika legényke és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodniegymagában is.

Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.

–Momotaro (barackfia), – mondják neki az öregek, – mátólfogva ez a neved.

Nőtt, növekedettMomotaro, okosodott, erősödött. És amintteltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget,hogy hadd búcsúzhassék el tőlük.

– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.

Azt feleli nekikMomotaro, hogy az ördögök szigetérekészülődik, el akarna velük bánni.

Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra.Lencsegombócot –kibidangot – készítenek neki és beteszik atarsolyába. Kezében egy vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indulútnakMomotaro.

Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.

Azt feleli nekiMomotaro:

– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és akincseiket is el akarom tőlük venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.

Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.

– EgészNippont (Japánországot) ha bejárod, nemtalálhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondjaMomotaro, – de egyféllel megkínállak.-9-

Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennekaztán, mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleliMomotaro, – elakarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.

–Kibidango van benne, – feleli a legény. – EgészNippont ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondjaMomotaro, – de afelével megkínállak.

Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztántovább. Mennek ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkaneléjük.

– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleliMomotaro, – elakarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Mi az ott a tarsolyodban?

–Kibidango van benne. EgészNippont ha bejárod,nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeliördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.

A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagávaljárjaMomotaro az útját.

Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap azördögök szigete. Csak úgy feketéllett ki-10- belőle arémítő ördögnek, a félelmetesSutendodzsinak a kastélya.

Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincsrá mód, hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu ésvaslakatokkal volt elzárva, vasfalakkal körülkerítve.

Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapjamagát a majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki akaput. Egyet ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje,Momotaro, és nekitámadnak a nagy ördöghadnak.Momotaro az ördögök urával, a nagy szörnyeteggel kerültszembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.

Momotaronak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fenenagySutendodzsi pedig egy irdatlan nagy vasbunkóvalhadonászott. Rövid volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték azördögök fajzatait, hogy kegyelemért esdekeltek, akik máris el nempusztultak.

Nagy árat szabott nekikMomotaro és elsőnek a ködsüvegetkövetelte tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki afejére húzta, azt menten láthatatlanná tette. Követelte aztán akristály golyópárt. Ennek meg az volt a varázslata, hogy azegyikkel áradoztatta, a másikkal meg apasztani tudta a tengerekvizeit. Átadták még a gyöngyeiket, korálljaikat, borostyánjaikat,békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg ezüstöt szedettek összevelük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.

Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőleMomotaronak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták,hogy hová hordják össze.

Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.-11-

Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind akettő. Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy amosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt,akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnakFehérke, a sárgának megSárgácska volt a neve. Nappalsütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel megharmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igyéldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szépvirágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és aztmondja neki:

– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-eaz én kertembe?

Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg emberbeszédén.

– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.

Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:

– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze.Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkalszebbé is.

– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska.-12- – Nagyobbis lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?

– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenneott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokatinnál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó,de szépre nőnél.

És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy márhajlik a szóra a kisSárgácska és így szólal megvirágszája:

– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.

Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátáraés indulóban is van már vele.

Nagyot dobban erre szegényFehérkének szegényszívecskéje.

– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én megitt maradok egymagamra.

Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készüla kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

– Ne hagyj itt,Sárgácska, hadd menjek veled én is.

Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondjaneki:

– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.

Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogysenkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincsszíned; szín nélkül meg mi hasznod-13- vehetném? Itt a sok káka megnádas, velük is eljátszadozhatsz.

Sárgácskát elvitték,Fehérke meg ott maradt aréten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiúSárgácska. Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették,ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édesitalokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad égalatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szélmeg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotábakerült volna.

És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgynekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogottrája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lettvolna valaha. Jó kedve is voltSárgácskának; szegényFehérkéről, hej, megfeledkezett.

Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap akertészhez.

– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódivirágod?

– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy vankrizantémvirágom, valódi virágom.

– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy mirőlis van szó. Krizantémot keres adájmió, azt akarjacímerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára.Összejártuk a vidéket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunka valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, kinagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kelladájmiónak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcasszirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad.-14-

Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:

– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben.De van ám egySárgácskám, magam nevelése, magam ápolása, aztmegnézheted ám.

Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző aSárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünkfehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra éshívságos.

Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyetjárjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közbenel-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll azember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska,fehér színű, ezüstöcske.

– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognakkönnyecskéid?

–Fehérkének hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, –siratom a testvérkémet, sárarany kisSárgácskámat. Messzekertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik.Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.

Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma,hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül aszíve-lelke, hogy megtalálta valahára adájmiókívánságát.

– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó,hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.-15-

– Hej, hogy vár rád adájmió, – mondja a jegyző, – ottlesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére,kapujára, díszes gangos hintajára.

És már fogja isFehérkét, felkapja a vállára és visziegyenesen adájmió palotájába. Címere lett a családnak, adájmió nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik,Fehérkével állasz szembe; kantárakon, fegyverekenFehérkének ragyog képe; díszes gyaloghintócskákonFehérkének mosolyg arca.

HejSárgácska, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jómagasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, ésSárgácskaelvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.-16-

Élt egyszer szépNipponországban, annak is egyfalucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzáel-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.

Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkűis volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony éskeményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta,odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem,belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagyméreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte anyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske,meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapitanyája volt.

Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegénykis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagyszerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogymerre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerrecsak meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléjeaz öreg, hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott voltcsaládostul, több verebed-magával.-17-

Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval,ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki abajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle averebecske:

– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyenkosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékema könnyebb kosárka is.

Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jószívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg akosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába.Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, háturamfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem,meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.

Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült abámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öregembertől.

Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinekkitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öregasszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyenáldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat averébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogynem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyireszánja-bánja a tettét.

Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelékászolódik, tőle is kérdezik a-18- verebek, hogy milyen kosaratakar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:

– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.

Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsaklohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán,hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli isa hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sokszörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen,mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogyegy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedigörüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.-19-

Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban.Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.

Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s havolt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.

Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magánaktartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendéknyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edénygyümölcsíznek.

Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandítfel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje,edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz háromnövendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatjaa szakálát s ilyen szókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent apolcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja,a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé senézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyetpusztúl.-20-

Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették,legkivált a legnagyobbik,Bundzo nevű, okosabbik.

Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak salig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nemBuddhára, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra.Bundzo nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakoljaa két társát, tudják-e az edény titkát?

– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogyaki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé akét kisebbik.

– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek;edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátranbelekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza anagyobbik, három közt az okosabbik.

– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, –hüledez a két kis jámbor.

– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodikmerészBundzo s fogja is már az edénykét, s nézd a három hőslegénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogycsámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szentmesterünk? – ijedez a két kisebbik.

Hát még amint látjákBundzot, hogy elővesz egy kiskorsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhözcsapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez,könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester káránmegrettenve.

Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint-21- látja,amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakóarccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcras lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája megse rezdül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? –tör ki hangja, nagy haragja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kistorkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádatmosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezembőlkiejtettem.

– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá alegényére.

– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem,edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csakhozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtamedénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem,míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítseharagodat.

Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.-22-

Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adtalegye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted azételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják,pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.

Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kisLegyezőcske.Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőthajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne iskérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el,bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtóLegyezőcske.

Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje,sok legyecske.Legyezőcske orra elé, sorban ülnek egymásmellé.

– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájokLegyezőcske.Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidreszabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.

– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi aLegyezőcske.

– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.

– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.-23-

– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyetmagadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvösidő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.

Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.

– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgetirémült arccal a megszeppent kis legyező.

– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de hamegjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.

– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatokhát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg nelásson.

– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetikLegyezőcskét, –egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messzirőlelkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; necsapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.

– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nemharagszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egésznap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogymegzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rosszszokásból.

Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukbaegy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb alegyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymáseszén.

Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és alegyek, bizakodva a békében,-24- a kicsikart ígéretben,kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta alegyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett,hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt isnekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, aztmegbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.

Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik.Legyezőcske gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul;hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagynyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást.Legyezőcskegémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja agazdája.

Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut aLegyecske hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, benem váltva ígéretét.

– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám;kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.

A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtteaLegyecske, éppen szembe került vele.

– Ó, te álnok, rútLegyecske, – fortyan fel alegyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted.Kezem között az életed, kitaposom a béledet.

Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyengeszava elhalóban, potroha megroppanóban.

– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír,köhécsel a legyecske.

Legyező nézLegyecskére, irgalom száll a szívére.-25- Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkájabehorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.

– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőleLegyezőcske.

– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, –sóhajtozza a haló légy.

– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogyengem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.

– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, –szól a kis légy bűnbánóan.

– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, –s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltanveszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejökegészsége.

Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszerkinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen,összeroggyan élettelen.

A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.-26-

A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egytó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra ésnagykomolyan azt mondja neki:

– Hátha versenyt futnánk egymással?

Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson amajom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak,az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagottalál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megintösszetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak azúton.

Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igenvolt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna.Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:

– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja,az enyém meg a gomba.

A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.

– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt agombát, semmi se marad belőle, úgy-e?

– Az már igaz, – feleli rá a rák.

– A datolya magját, – folytatja a majom, –-27- nem ehetedugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta,nem egy, de sok száz.

Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja amajom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé,hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszimagával hazafelé és elülteti a földbe.

– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagyhamarosan, ollómmal váglak ketté.

Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő aföldből.

– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan megnem nősz, ollómmal váglak ketté.

Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.

– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol,ollómmal váglak ketté.

Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látnirajta.

– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nemhoztok, ollómmal váglak ketté.

Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinteroskadozott alattok.

Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni.De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja afát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:

– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?

– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – megszeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csakülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.-28-

Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:

– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt ésegyenként dobálgatom le neked.

Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, deugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttassonbelőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz amajomhoz:

– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányatabból az édes gyümölcskéből?

– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, –várj egy kissé, majd rád kerül a sor.

Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le arák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja ismegrepedt belé.

Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fárólés úgy elódalog, mintha ott se lett volna.

Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják apajtásai a sírását és egymásután siet elő aKőmozsár, aTojás, aMéh, meg aTengerifű. Sajnáljákszegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét.Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlenmajom.

Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap márösszetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják agonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba éselrejtőzködnek benne. ATojás a szenes-29- rostélybabúvik, az égő parázs közé. AKőmozsár bemegy a konyhába és agerendára mászik fel. AMéh az ételes szekrénybe búvik, aTengerifű meg a padlón helyezkedik el. A rák is velöktartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom.Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogymegmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét,szétpukkad a forróTojás és neki a majom arcának. Ugyössze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa azarcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rákkoma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába.Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybeütődik. Kirepül belőle aMéh és olyat szúr a fulánkjával amajomba, hogy hátratántorodik és rálép aTengerifűre.Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapjamagát aKőmozsár, lefordul a gerendáról és olyat zuhan amajomra, hogy ott agyonlapította.

Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.-30-

Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppjatámad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; haegyébért nem, hát valami harapnivalóért.

Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várjaa jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat,hogy se szeri, se száma.

– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált felaz ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Soseettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja azanyósának.

–Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleliaz anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.

– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon,tudja a lányom a módját.

– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom veleazt a… hogy is híjjákot?

–Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétlimeg az asszony.

Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán azember, hogy hazafelé induljon.-31-

– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint…izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?

–Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja aszájába az anyósa.

Hogy ismét el ne felejtse azodangot, egész úton, ahogyballag hazafelé, egyre-másra újrázza azodangot.

– Jaj de finom falatocska azodango, azodango, aza mézes gömbölyűcske, azodango, azodango. Egyreismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát,átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) –dokkojsa.

–Dokkojsa,dokkojsa – ismételgeti egyre és amásik szó, azodango helyett ez ragadt oda az eszéhez.

Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:

– Pompás étel adokkojsa, ízes-mézes adokkojsa;mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.

Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:

–Dokkojsa? Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életembense nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nemdokkojsa.

– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom azigaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.

Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja mega nyitját.

– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd adokkojsád, mással járasd a bolondját.-32-

Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:

– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nemtudod az anyád főztjét,dokkojsának a mikéntjét.

– Bolond beszéd adokkojsád, mással járasd a bolondját, –pattog vissza a menyecske.

Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyatcsap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.

Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda azurának:

– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézdaz arcom milyet dagadt,odangonál is nagyobbat.

Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:

–Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjantfel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagyharagját.

– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál aszóra, ízes-mézesodangora.

Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki azodangot, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.-33-

Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában.Nippon napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.

Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tengermellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.

Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe,bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virágsincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragadtekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató,fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.

Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi,megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska,libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és pirosgömböcskékkel.

– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én.– Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet velekunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.

Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az-34- álmában sim, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.

– Ki az? – hökken fel az ember.

– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó,– nyisd ki ajtód egy-két szóra.

Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz alegény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.

– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.

– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.

Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkülhogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.

– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.

– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündértestvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett,a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhámlerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Tejártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.

– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.

– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.

– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva,a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.-35-

Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodikegymagában, nagy búvában, bánatában.

– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül?Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még sokáitt maradok, tündérkertbe sose jutok.

Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását skönyörület száll szívébe.

– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacrahogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérségetabba ne hagyj.

Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkénekvisszaadja.

– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe,– szól a halász nagy boldogan.

Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amintölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhozfordul szava, áldástosztó akaratja.

– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.

Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecskeszállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz amennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra,hálójára, bárkájára.

Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén,idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik,híre, neve gyarapodik.-36-

Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egykutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya ésazt csaholja a gazdájának:

– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.

Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hátcsupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épparrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste azöreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincsetés átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csakegy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.

Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, debezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett isa kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette.Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagyegy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sárvolt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödöttaz öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.-37-

A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nemgyőzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van akutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a besteállattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezia szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot.Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi azöreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.

Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk aszomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyájafekszik.

– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagyhasznom.

Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készítbelőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.

És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hátcsodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegyhozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki isvolna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti agabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak lisztse, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak,dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjékfel.

Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta avárást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg,hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbedobta az egészet. Egyébre se volt való.-38-

– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőleviheti, mondja a másik.

Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egycseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Vesziaz emberünk a hamut és felmászik vele a fára.

Épp egydájmió (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgyrengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől.Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogyki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.

–Nipponország bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról,– virágokat fakasztgatok.

Mondják adájmiónak, hogy mit kiáltott le az öreg.

– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá adájmió.

Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját ésrászórja, szórogatja a fára.

Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág;csupa illat lett a környéke. Megdöbben adájmió a nagycsodán, megörvendez adájmió a nagy áldáson és úgymegajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye asok kincset.

Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda azöregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból éssiet fel vele egy másik fára, hogy bevárja adájmiót meg afényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.

Tovább halad eközben adájmió meg a sok darabontja ésamikor a másik fa alá érnek, azon is-39- megpillantanak egy embert.Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon acseresznyefán.

–Nipponország bölcse vagyok, – kiált le ő is, –virágokat fakasztgatok.

– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá adájmió.

Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon selevél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és aszemébe szóródik adájmiónak meg az egész kíséretének.

Lefogatta adájmió az öreget és úgy megfenyítette, úgymegbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt iselfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért.-40-

Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécskevolt még, egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nősténykutya, meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.

– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon holmaradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.

Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.

– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony ésfelkapja a hátára s viszi haza a kunyhójába.

Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta atigriskét a kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.

– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáékközé került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagyritkán, ha egy-egy mutatkozik.

A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára iski-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett ésengedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni,hogy-41- a szomszédjáé legyen a tigris. Meglesiegyszer az uccán és így szól az állatkához.

– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapszjátékot, szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnálte az ivadéka és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erődés megjöjjön a bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulszés elgyengülsz, sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lennenálam, jól is tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édesmézzel. Tigrisnek nevelnélek, félne tőled az egész falu.

Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog amedve mellé.

– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, –gondolja a tigriske és már indul is a medve után, annak abarlangjába.

Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris ésha megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtanaludhatik majd a vackában.

Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt ésnem igen törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet isátaludta. El is felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétőltanult; dologkerülő lett a kis tigris és egyre csak az uccákoncsatangolt. Se erőben nem növekedett, se tudásban nem gyarapodottés kicsinynek maradt, akárcsak egy macska. Egész nap a játékon voltaz esze és vagy lepkézett vagy labdázott, vagy a réten bogarászott.Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg a hegyek zeg-zugait. Asárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett-42- őfelőle aszélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.

Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám atigriskölyök. Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de haelnyomta az álom, megint csak nem törődött vele.

Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csakegy macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátáraés cammog vele a kutyáék háza felé.

– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja ésotthagyja a kapufélfánál.

Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csakkijön az anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtónemsokára és kilép rajta a kutyanéne.

– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, minthasose látta volna az állatkát.

– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – felelifélénken.

– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valódnálam?

– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzádjöttem vissza, az is hozott el idáig.

Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogyszó nélkül ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla.Könyörgésre fogja a tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa afejét, engedje be a házába.

Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart-43- ő naplopóta házánál és aki egyszer elszokott a munkától, nincs abban többéköszönet.

Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meggyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többiállatféléknek. A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgymegfutamította egyszer, őt a tigrist, egy kutyácska, hogy sosekerült többé elő. Amilyen hirtelen volt a megjelenése, olyhirtelenné vált az eltünése is.-44-

Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívülegyebe se volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobbarca alatt. Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessenössze, száraz ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze iskapargatott és amint estefelé haza akar vele térni, hirtelenjébennagy záporeső szakadt rá.

Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra iskeresgél, balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg aszeme. Olyan nagy odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember iselférhetett benne. Kapta magát és belemászik, hogy bevárja azáporeső végét.

Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette ésalighogy elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom.Akár reggelig is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-visszavaló sikongások, meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából.Kinéz nagy álmosan az oduból, hát a félhomályban mintha emberi megállati formájúakat látna. Egyre közeledik a hangjuk, egyrehangosabb a lármájuk és amint jobban szemügyre veszi őket, hát, órémület, csupa kísértet közeledik feléje.-45-

Golyvát kapott a két öreg.

-46-

Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A famellett vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg,mintha ott volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz,evéshez meg iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt azugrándozásuk, olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedveszottyant és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy kinn vanaz oduból, hogy illegeti magát ő is és hogy ott táncolgat akísértetek közt.

Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféleborokkal kínálgatják.

– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogymegzavartalak benneteket.

– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépentáncolsz, hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténkéntel-eljárogatunk ide és ha jót akarsz tőlünk, holnap estére is idevárunk.

Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkedneka szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd aközelükbe jönni.

– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpeneljőjj, elvesszük holnapig a golyvádat.

Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér azöreg, se golyva a nyakán, se kísértet a közelében.

Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás.Egyet dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hülthelye a golyvájának.

Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé.Amint haza ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett acsodálkozástól, hogy eltünt az ura golyvája.-47-

Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyvaesetjét is.

Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mintaz öreg ember golyvájáról.

Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől voltegy golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volta természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna agolyvájától.

Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőlemindent. Kapja magát, még azon este elindul és odamegy a fához,belebúvik az oduba, hogy meglesse a kísérteteket.

Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz,meg a táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, demegemberelte magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, deakárhogy kelleti magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá asok kísértet. Sehogyse tetszett nekik ez a mai tánca azöregnek.

– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek ráaz öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,megtarthatod magadnak.

Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához ésamire egyet fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. Akísérteteknek pedig csak a hült helyök maradt.

Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől isgolyva. Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja,mindből kitör a nevethetnékemje.

Falu csúfjává lett az irígy öreg.-48-

Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze.Mindenük megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhozfordultak egy nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogyteljesedjék a szívük vágya. Nem telt bele sok idő és megszületett avárva-várt gyermek. Gyermeknek gyermek, de oly csöppség volt azIstenadta, akárcsak a hüvelykujjam. Odavoltak a szülők a nagyrémülettől, de biz azon már nem lehetett segíteni.Hökkömtörpe lett a neve, egész falu nevetsége.

Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt mega kis törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sokgyerek, jaj be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szépnap, odamegy a szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgámegy, hátha megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nemis.

– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egytűt, – mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.

– Minek az neked? – kérdik a szülei.

– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az énlándzsám, – feleliHökköm törpe.-49-

Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt éshozzálát a készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy afolyóhoz és ráfekteti a tányért a vízre. Aztán beleül és eveznikezd a pálcikájával. Addig evezget a vízen, addig úszkálgat rajta,míg egy szép nap egy nagy városhoz nem jut el. Kilép a kishajójából és besétál a városba, hogy szétnézzen benne.

Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.

– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.

– Amikádó főembere lakik benne, aszajso, –felelik neki és ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyilegénykét.

Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogycsak tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.

Épp a közelben volt aszajso és hallja a vékonyka kishangot. Kinyitja az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senkiija-fiját. Még egyszer megszólal a a törpe, még egyszer széttekintaszajso és amint lepillant a földre, meglátja az apróemberkét.

– Te szóltál az imént? – kérdi aszajso.

– Tulajdon magam, – feleli a törpe.

– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.

– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, –feleliHökkömke. – Mindenki csak nevet rajtam, még aszüleimnek is terhére vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy náladmaradhassak. Kisétű vagyok, de azért bírom a munkát.-50-

Gondolkozóba esik aszajso és kis idő vártatva ígyszól:

– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veledvalahogy.

Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgyel tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De méglegjobban aszajso leánya kedvelte meg. Mindenüvé magávalvitte, akár ha sétálni ment, akár ha a templomba.

Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amintvisszatérőben vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög álljael az útjokat. Ugy megrémült a leányzó, hogy el akart előleiramodni.

– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek énezzel az ördöggel.

Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.

Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.

– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja alegénykét és tűstül mindenestül lenyeli.

Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdetttérni.

– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is.Azzal fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyotordít nagy kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjékki belőle.

– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nemijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.

– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.-51-

– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert mégszét talál rágni.

E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyanhatalmasat tüsszent az ördög, hogy a kisHökköm úgy repültkifelé az orrából, mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig,vesd el magad, úgy eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetettlátni.

Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ottijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak atemplomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja aszajso lánya és mondja nagy örvendve a törpének:

– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mimindent cselekszünk majd meg vele.

Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.

– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornakucsideno-kodzucsi a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha akezembe veszem és egyszer-kétszer megsuhogtatom, beteljesedik akívánságom.

– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.

– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit,csak mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi akívánságod?

– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyanlehessek, mint más emberfia.

– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:

– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.-52-

Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekednikezd a törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról többaraszra, és amire egyet fordul, olyan egy legény lett belőle,akárcsak egy levente. Nagy voltHökköm törpe boldogsága.

Amikádó is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja apalotájába és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el.Beállt amikádóhoz leventének, és amilyen kicsike voltHökköm korában, olyan nagy lett a híre, meg a neve.-53-

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknekneveGombe, a másiknak pedigSzanszke. Elindul egynap az egyik, kettő közt az ügyesebbik, beállít a másikához,ihatnékos pajtásához.

–Uvenóban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban.Láttad-e már sudár fáját, fájának a virágzását?

Szanszke pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzotts kedve szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? –kérdezi a pajtásától.

– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit.Poharanként árulgatjuk, tízszen pénzért osztogatjuk, –felelGombe nagy furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is,pénzünkhöz még mulatunk is.

Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón.Vesznek rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal,Uvenó-ba a szép parkba, cseresnyésbe virágosba.

Tömlő rizsborGombe hátán, úgy baktat az ország útján.Izzadozott, fáradozott, egy korty borra megszomjazott.-54-

– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, –mondjaGombe a másiknak.

– Nem addig a,Gombe pajti, aki issza, megfizeti.Poharanként árulgatjuk, tízszen-pénzért osztogatjuk, –hangzik a szóSzanszke ajkán.

– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tízszen-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondjaGombe szomjú torka s odaadja az öt pénzét, egy pohárkaszake (rizs) borért.

Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.

A másikra kerül a sor,Szanszke hátát nyomja a bor. Izzadő is, fárad ő is,szake-borra szomjas ő is. Odaszól apajtásának, könnyű szerrel baktatónak:

– Tízszen-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele –s odaadja az öt pénzét, amitGombe adott imént. Megissza apohárkáját, felfrissíti gyomrát, torkát.

MegintGombe került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja saddig izzad, addig fárad, míg italt áhít a garat. Tízszen-pénznek öt a fele, ötért töltik neki tele s megint csakaz öt pénzecske vándorolgat zsebből zsebbe.

Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, atömlő könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik.Uvenóban, a hűsparkban, a cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe sbelenéznek a tömlőbe.

– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.

– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sokpénz lehet a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.-55-

Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egyszen sincs az egyikzsebben.

– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.

– Ötszen-pénz az egész pénzem, – mondjaGombenagy félénken s bármint keres-kutat keze, csak üresnek maradzsebe.

– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tánbizony elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.

Gombe koma dühre fortyan, nagy mérgesen talprapattan:

– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.

– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol akét pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, holököllel, ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egypajtást.

Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.-56-

Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, sesenkije a nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mitennie, hol nem.

Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egytemplomba, hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.

– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek,hogy előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem,óh könyörületesBuddha és jelentsd meg az álmomban. Ki semegyek addig a templomból, ha itt halok is meg.

Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz.Tünődnek a boncok, hogy mitévők legyenek vele.

– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincsahová lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy atemplomunkban, szégyenszemre kerülnénk miatta.

Odalépnek aszamurájhoz és kérdik tőle, hogy tán valamiszent ember a mestere és hogy fogadalomból imádkozik.

– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az-57- ember, –védelemből jöttem én ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.

Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki.Éjjel-nappal imádkozik aszamuráj, egyre az oltár előttfohászkodik. Napok múlnak el, hetek múlnak el, csak várakozik azálmára. A harmadik hét után történt, amint egyszerre csakösszeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja az álom. Egyhosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép szólalmeg:

– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél elés azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet éssegíteni akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből atemplomból és indulj neki az életnek. Ami legelsőnek kerül akezedbe, azt ragadd meg; az hozza majd meg a szerencsédet. Jobblesz ezután az életed.

Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl alépcsőkről lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogya kapu mellett megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassankéntfeltápászkodik és szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszálragadt a markához.

– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el aszalmát, hanem ott tartogatja a kezében.

Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárkarepdes feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakítle a legény a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre azarca körül repdesget. Addig-addig, míg megunja aszamuráj,megfogja a bogárkát és odaköti a szalmájához.-58-

– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény ésnyugodtabban folytatja az útját.

Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne,meg egy úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogya közelébe érnek aszamurájnak, megpillantja a gyerek abogarat, meg a szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:

– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, haddjátszadozzak vele.

Odamegy a szolga aszamurájhoz és azt mondja neki, hogy abogárkát szeretné a kis gazdája.

– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, –feleli aszamuráj, – de ha annyira akarja az uracskád,szívesen odaadom neki.

Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg abogaracskát. Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog aszamurájra és azt mondja neki:

– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nemadhatok, mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.

Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.

– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjongfel aszamuráj és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához,úgy indul vele tovább.

Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagyhőségben. Amint megpillantották aszamurájt, odasietnekhozzá és kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?-59-

– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.

– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szintebetegje a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányiereje sincs már.

– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlomaz uradnak. Hadd térjen tőle magához.

Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:

– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat,jó szívvel ajánlja fel neked.

– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amintodaadják neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle.Boldogan lélegzett fel örömében.

– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyárameghaltam volna, úgy elgyötört a nagy meleg.

– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátokjól, ha már egyebet nem adhatunk neki.

Odahívatja aztán aszamurájt maga mellé és azt mondjaneki:

– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Megszeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatoksokat.

Egy selyemkimonót vesz aztán elő, odaajándékozza aszamurájnak és még egyszer megköszöni a jóságát.

– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból,-60- – ujjong fel a legény, és fogja akimonót, úgy indul vele tovább.

Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egylovas emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is aligéri utól. Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, minthacsak a páráját adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihezkezdjen már most?

Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott alován. Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát ésráül. A szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát,hadd nyugodjék meg a földben.

Odamegy aszamuráj ehhez a szolgához és nézi a döglődőlovat. Mintha még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét.Reménykedik a legény és azt mondja a szolgának:

– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.

– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga,– de nem akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most megagyonlovagolta a nagy hajszolással.

– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle aszamuráj.

– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzávaló szerszámom.

– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Hanehezedre esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd abőrét. Nem kívánom ingyen; egykimonóm van, selyem aszövetje, odaadom érte.

Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi aszamuráj a vonagló állatot, aztán-61-megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a templom felé fordul, úgykezd az imádkozáshoz:

– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat.Ha van még pára benne, hadd keljen életre.

És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassanfelerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csakelalélt a sok hajszától.

– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjongfel ismét aszamuráj és azzal fogja a lovát, leheverteti azárnyékba, hogy kipihenje magát.

Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberekközé. Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy amozgolódás egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberektérnek be rajta, mintha csak útra készülődnének. Odalovagol aszamuráj a kapu elé és kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak,hol ki az uccára, hol be az udvarra.

– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útjanagyon, jó ló kellene alája.

– Itt az én paripám, – mondja aszamuráj, – úgy vágtat,akár a szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.

Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa.Kisiet a gazda a házból és nézi a pompás lovat.

– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek,– de termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.

– Inkább a selymet akartam volna, – feleli-62- a legény,– de nem bánom, rizsfölddel is becserélem én.

Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár atájfun szele. Örül a lovának a gazdája, még jobban aföldjének aszamuráj és egy-kettőre telkesgazda lettbelőle.

– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, –ujjong aszamuráj és rövidesen olyan gazdag ember lettbelőle, hogy szalmája volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra,kimonója százszámra, földje, rizse mérföldszámra.-63-

Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos,rosszlelkű felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke,csak a feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, azember meg mindeneskedett, de még így sem keresték meg a mindennapra valójukat. Több volt a kopp, mint a hopp.

Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondjaaz urának:

– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzévalahogy. De nem, inkább aBiva tóhoz menj el, oda jár a sokhalászó ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld aportékámat, mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsreváltjuk, lesz legalább egy-két hétrevalónk.

Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egyhalászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja ahalász a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nemakad bele semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül ahorgára. Ugy nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja azállatot ütni. De megsajnálja a szegény ember és azt mondja ahalásznak:-64-

– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte avásznat.

Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, ateknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát ésmintha csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:

– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugytudom, hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény embervagyok, de odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidüljvalahogy.

Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje azéletét. Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.

– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.

– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.

– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.

– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az embernagy félénken.

Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó,amivel ne illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogyép bőrrel menekedhetett meg.

Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyáesett egy nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg sesiratta a felesége, még csak el se temettette, hanem felcipelte ahegyre és otthagyta. Ott feküdt a szegény ember temetetlenül, ottnyugodott a hegyen, akár csak álomba merült volna. Aminthogyharmadnapra fel is ébredt és megint beléje szállt a lélek.-65-

Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygóembert, odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott afriss víztől és elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem mertemegközelíteni. Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt adolgát és körülállják, faggatják, hogy mi is történt vele s hogyankelt ismét életre.

Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna,mindent elmond a falubélieknek.

– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgáijöttek el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé.Homályosság volt mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunkkeresztül, míg egy nagy kapu elé nem érkeztünk. Benyitottunk ésakkor azt láttam, hogy csupa megkötözött ember van az udvarában.Megijedtem a sok sáppadt arc láttára és félénken nézegettem körül.Egy jóképű legényke kerül aztán elém és azt mondja az alvilágembereinek:

–Buddha áldása van ezen az emberen, ő segített megegyszer a szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állatiteremtményekkel, teknősbékává lettem és aBiva tavábamerültem le. Ámde pórul jártam, mert egy halásznak kerültem ahorgára és ha ez az ember itt meg nem könyörül rajtam, elpusztítottvolna a halász. Engedjétek el ezt az irgalmasszívűt, hadd élje azéletét továbbra is.

Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke,kikísért a kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjekvissza. Épp indulóban voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikoregy lánykán akadt meg a szemem; szinte lemosolygott róla-66- a jóság. Két szolga hozta őt is és éppkötözgették a kezét.

– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírvafakad a leányzó és azt feleli nagy búsan:

– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagybánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem ésmost itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.

Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az énlegénykémnek:

– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát.Nem kár ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda azéletemet ő neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradokén itt.

Azt felelte rá a legényke:

– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnakadnád oda. Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de tese maradhatsz meg nálunk.

Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket.Könnyes szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte azéletét és amikor visszatértünk a sötétségből, elköszöntünkegymástól és ő elindult jobbra, én meg balra.

Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap aközségébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt,hogy megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?

Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községéreés rátalált a házra is, ahol azok-67- az előkelő emberek laktak.Benyit hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélikneki a szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három naponát volt halott.

– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmiesett meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem isvele.

Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is azemberre. Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre,eleinte elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki sefogy a hálálkodásból.

– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – tevígasztaltál meg benne, te adtad vissza az életemet.

A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogymilyen álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen,elteázgatnak és egymásután mondja el az ember is, meg a lány is,hogy mi minden történt velük, hogyan jutottak az alvilágba éshogyan kerültek onnan megint vissza.

Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmasszívvel, meg jó egészséggel.-68-

A mennyei nagy országba,Csinnek csodás világába kerültNippon virágszála, adájmió leánykája. – Mielőttotthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját,elzarándokolt a templomába és fogadalmat tesz az oltáránál.Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazájaoltárának.

Otthon volt márCsinországban, ura márvány otthonában saddig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkantaz ereklyékre.

Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólthangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja,mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó.Buddhaképe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szememindenkire mindenfelé visszanézett.

Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigyetengertúlra,Nipponnak egyik oltárára. Hajóra szállt egy napa vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csakmegfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik aszélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett avitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három-69-
-70- ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja ésveszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, ahullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki acsin-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyénzeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályosgolyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót,minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.

Tenger alatt járó asszony.

– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenkiazt hajtogatja.

Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, ahatalmasdájmiónak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzika legszentebbje. Megkérdezik aboncokat, hogy ők vajjon mitgondolnak:

– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az raboltael a kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikorég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül sBuddhaarcát elorozta.

– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kelllelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szavadájmiónak.

Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós akörnyéken, mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogyakinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a vízmélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másfélekincset.

Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üreskézzel jön mind vissza.

– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony selőlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.-71-

Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:

– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra,amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő atenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül,szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete,egy halála.

– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle adájmió.

– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csakő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagyvilágon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele,szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajtaa gondotok, emberré megnövesszétek,szamurájnak neveljétek.Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjártbelehalok.

Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki adájmióigaz hittel:

– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.

Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára sazt mondja a többi halásznak:

– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok felegy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli,megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre éslemerül a mély vízbe.

Nézi adájmió, nézi a sok ember a parton s úgy elszoronga szívök, úgy megered szemök könnye.-72-

Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik,míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Mégmélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagypalota.

– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – ittlesz majd a féltett kincs is.

Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amintjobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog akristálygolyó.Buddha képe fénylik benne s amint felé tekintegyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztőrút ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva mindennyílás, minden kapu, minden ajtó.

– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. –Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlenmagzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van amarkomban, az csak majd megsegít rajtam.

Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, berontrajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohanvissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó,krokodílus, nyomában a menekvőnek.

– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, –rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikattátogatják.

Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csaktud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátottszájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelenegyet gondol s veszi tőrét az-73- éleset, beledöfi a mellébeés a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mélysebébe.

Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytőlfélnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízilélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét,megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.

Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félősszemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anyamegrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amintegyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a vízmegszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel,alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vizevérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony,búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával.Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Összefutnak az emberek,dájmiónak hírt izennek; szegényasszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.

Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog avérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott akeze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja,dájmiónakodanyujtja.

Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegihaló hangja, azt suttogja kékes ajka:

– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveldjónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.-74-

A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleségetvitt egy nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalattiéletöket.

Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyátütött a szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember,mind megnézte a beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyrebúsabb lett a király, egyre betegebb a királyasszony.

Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja akirálynak:

– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg afeleséged.

– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az azorvosság?

– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.

– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az éndolgom.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki anagy szót a javas.

– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének-75- mondják, –beszéli a javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyetbelőlök.

– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek,az én jobbágyaim pedig mind vízben laknak.

Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát atennivaló.

– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt amedúza, ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földreis eljutott ő már egyszer-egyszer.

– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.

Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.

– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki akirály.

– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, –beszéli a király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj megegyet.

Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével ígyszólal meg:

– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmelhogy foghassak én majmot?

– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanemfortéllyal, meg szép szóval.

– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik amedúza.

– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger-76- alattipalotánkról, meg egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá,– oktatja ki a király.

– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.

– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, –magyarázgatják neki.

– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.

Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendülaztán a csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász ahullámokon, míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz aföldre és egy majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik ésköszönti lentről a majmot, hogy be szépen süt ma a nap.

Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.

– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodvaa majom.

– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztánmeg medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek mégarra mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjekbenne.

Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogykörülvezeti majd rajta.

– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de márvégigúszkáltam a környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát ami országunkat, a tenger fenekét láttad-e már?

– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.-77-

– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor mégnem láttál semmit.

– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.

– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikátéri benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön átszedegetheted és mégse fogy el soha.

Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúzaszavait.

– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon.Nem jönnél velem hazáig?

– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék azúszáshoz.

– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár ahátamon is és azon is hozlak vissza.

Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak anagy tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csakazt kérdi a medúza a majomtól:

– Van-e neked májad?

– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott azlenni.

– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.

Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:

– Mért kérdezel oly furcsákat?

– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.

Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.

– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát amajom.-78-

Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnaka szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi éskezdi beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.

Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mertott voltak a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegényfeje. Előveszi a furfangosságát és sajnálkozva mondja amedúzának:

– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.

– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja ajámbor medúza.

– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom,akkor három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt azegyet is otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.

– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.

– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli aravaszeszű majom.

Most ijedt csak meg igazán a medúza.

– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.

– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.

– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre,hozzuk el onnan a májat.

– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is visszaés ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.

Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyetiramodik, már ott is kuksol a fáján.

– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál éshogy hiába fárasztottalak.

– Ott a máj? – kérdi a medúza.-79-

– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ámbelőle, se te, se a királynétok.

– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsztán bajt hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogyindúlhatnék el innen? A királyunknak van rá szüksége.

– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majdmeghaltam, akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőleegy csípetnyit sem.

– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan amedúza.

– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele amajom.

Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza.Alig várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják azajtónállók, fogják és viszik egyenesen a király elé.

– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.

Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogymegtörtént vele.

– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért iskár a te lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait éskergessétek el innen, hogy a színét se lássam.

Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják,szemét, orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul atestje. Aztán ki a palotából és be a tenger hullámaiba.

Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, ésazóta oly nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgyéli keserves életét.-80-

Ünnepet ülNippon népe, Hold-ünnepet, az újholdét.Halovány kis istenlányka, harmadnaposUjholdacska, kiül azég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi,szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugárlepedője.

IstenifjúEsőfelhő arrafelé ólálkodik s irígy szemmelnézegeti sarlókarcsúUjholdacskát, halavány a mosolygását.Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja azünnepet, megrontja az embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjúSzélfelhőhöz, nyájasszóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja aszélfelhő. –Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnekhozzád, úgy-e, pajtás?

– Esőért is imádkoznak, – feleli azesőfelhő, – de meg azistenifjúMenydörgő is egyre nógat, hogy siessek s útat nekiegyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?

– Vihar napja közelgőben, – feleli aszélfelhő.

– Arra még ráérsz, – mondja azesőfelhő, – nekem mára vanrád szükségem.

– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi aszélfelhő.-81-

– Az, – feleli azesőfelhő, – hogy tükre előtt asarlócska, ünnepnapra készülődik.

– Az ám, – mondja aszélfelhő, – épp ma este kezdődik el;lesz is lent nagy dínomdánom.

– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja azesőfelhő, – miketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik,szóval-tettel becézgetik.

– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el aszélfelhő.

– Nézz a földre, – szól azesőfelhő bosszankodva; –gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind aholdnak örömére,Ujholdacska ünnepére.

– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.

– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egyjót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba,főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele,egy-kettőre habzsoljuk fel.

–Holdacskának meg az éh-kopp, – nevet vígan a kétpajtás.

Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy aföldre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amintmennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodvanézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről,holdfény dereng odafentről.

Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kisasztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel,gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak-82- sorban, rendben. ÜnnepéreHoldacskának, áldozásul mosolyának.

– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat aszélistenfi.

– De folyatja a nyálamat, – nyögdécselesőistenfi.

– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokona tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.

Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.

– Én kezdem meg, – mondja aszél.

– Hát csak fújjad, – szól azeső.

– Rajtam a sor, – mond az eső.

– Hát csak csurgasd, – mondja aszél.

Lent a földön az emberek, amint aHoldacskát lesik sderengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld feléközeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-teletálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba,tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.

IstenifjúEsőfelhő esőt zúdít a házakra. Istenifjú, aSzélfelhő szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek,házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva maradminden ajtó.

Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak,meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.-83-

Im, feldereng aHold képe, ezüstszín a derengése, nyájasarca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablakmind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főttgesztenyékkel.

Áldoznak aHoldacskának, harmadnapos sarlócskának.-84-

Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is;szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre apatkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásutánjelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se voltnekik arravaló.

– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönba világon.

– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.

– ANap meg aHold, – feleli az ura.

– Adjuk hát aNaphoz, – mondja az asszony.

– Az a baj aNapnál, – feleli az apa, – hogy roppant nagya fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.

– Adjuk hát aHoldhoz, – mondja az asszony. – Annak csakderengő a fénye és enyhe a világossága.

– Igazad van, – mondja az ura, – aHoldnak fogomfelkínálni.

Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít aHoldhoz.

– Adj Isten, – köszönti aHoldat, – valami mondanivalómvolna, ha meghallgatnád.-85-

– Szívesen, – feleli aHold – add elő amondanivalódat.

– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e alányomat?

– A lányodat? – ütődik meg aHold. – Mért nem adod egyfajtádbelihez, egy patkányhoz.

– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ámés sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy alegkülönb a világon.

– Értem, – feleli aHold; – csakhogy van én nálamnál mégkülönb legény is.

– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.

– Hát aFelleg, – feleli aHold. – Mert amikor alegjavában derengek, egyszerre csak előterem aFelleg ésegy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.

Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja aHoldat és odasietaFelleghez. Köszön neki nagy alázattal és így szólhozzá:

– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-ea lányomat.

– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli aFelleg.

– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.

– ASzél – mondja aFelleg, – mert ha az elkezdfújni, úgy elkotródom előle, mintha kergetnének.

Siet a patkány aSzélhez és mint a legkülönb legénynek,neki kínálja oda a lányát.

– Nem bátyám uram – mondja aSzél, – nem én vagyok alegkülönb legény. Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudokfújni, de elég aFal és megtörik rajta a hatalmam.-86-

Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akadmindig. Eloldalog aSzéltől és oda igyekszik aFalhoz.

– Na teFal, – mondja neki – náladnál tán csak nincs márkülönb legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.

– Aligha – feleli aFal, – aSzéllel még meg tudokugyan bírkózni; de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.

– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.

– Ki lenne más – feleli aFal, – mint aPatkány.

– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozikel a patkány.

– Tik bizony – feleli aFal, – mert akkor rágtok egyetrajtam, amikor csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem,amilyen nektek tetszik.

Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétovahangon mondja:

– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszermeghányom-vetem a dolgot.

Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, márkérdi is az anyjuk:

– Na hát, mit szólt a legény, aHold öcsénk.

– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja avándorlását a többinél is.

– Mégis csak aPatkány a világ legkülönbje – mondja nagybüszkén, – a lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, afajtánkbéli patkányhoz.

Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.-87-

Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknekKidahacs, a másiknak megJadzsirobé volt a neve.Uton-útfélen egyre csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak.Együtt rótták az országútját, ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat,aggot, épet, bénát, lóvá tették emberfiát.

Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, afolyónak a hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a hídsüppedve, nem lehetett átkelni rajta.

Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantjáka két vak embert,Inojczit ésSzarojczit. Tanakodtakők is, mert megtudták a híd dolgát.

– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Átlehetne-e valahogy lábolni?

– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor –könnyen átgázolhatni rajta.

Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.

– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másikvak.

– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor,mintha a másik vak beszélne.-88-

Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsanta víz egyet, de nem nagyon mélyet.

– Hallod-e,Szarojczi? – szól a pajtásához – ittgázoljunk át ezen a helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majda hátadra, hogy ne mind a ketten ázzunk át.

– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és akiveszít, az cipeli át a másikát.

– Jó, hát fogadjunk – mondjaInojczi.

Az lett a játék vége, hogySzarojczi vesztett és tartjais a hátát, hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.

Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magátJadzsirobé,felpattan a vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Mégaz öklével is noszogatta a vakot.Szarojczi persze azthitte, hogyInojczi van a hátán. Az pedig ott állott, otttapogatódzott és kiáltja a társának:

– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? –Szarojczi már túlnan volt, onnan hallja a pajtásaszavát.

– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Mineklódultál vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagymérgesen a pajtása felé.

Inojczi is kifogy a türelméből és dühösen válaszolvissza:

– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.

Csak úgy toporzékolt odaátInojczi.

– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon-89- cipeltelekát? Nem visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzádférkőzhessek.

Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelégázolInojczi, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll aparton és dörmögő szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll megelőtte.

Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magátKidahacs,felpattan a vak hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé.Szarojczi persze megint azt hitte, hogyInojczi vanismét a hátán.

Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja amásik, hogy hogyan üvöltöz feléjeInojczi.

– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarodvelem járatni? Kerülj csak a kezem közzé.

Elképedve áll megSzanojczi, épp térdig voltak a vízben.A pajtása hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt setudja szegény feje, hogy mi van vele.

– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén segyet gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról,hogy nyakig fordul be a vízbe.

Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrantKidahacs.

– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csakJadzsibét,Jadzsibét ordítoz.

– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléjeJadzsibé és készüla vízbe, hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.

MegneszelteInojczi a szándékát és azt mondja a mellettelevőnek:

– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj,-90- mint amásik. Neked a szemed jó, nekem meg a lábam erős.

Azzal vesziJadzsibét a hátára, belábol vele a vízbe ésamint odaér a közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremtia hátáról azt is, hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztánodaigyekszik a pajtásához, a másik vakhoz és inalnak elfeléugyancsak.

Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőleevickélni. Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük azimposztorságtól.

– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttakjobban.-91-

Élt egyszer egy vitéz dalia,Hideszato volt a neve. Nagyvolt a híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogyelverte amikádó ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradtbelőlök.

Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudtamire. Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában,hogy majd csak akad valami csete-patéféle.

Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja.Mély volt a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vizekékellett elő. Már rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe tájánegy olyan nagy kígyót pillantott meg és úgy keresztbe feküdte azútat, hogy megkerülni se igen lehetett. Sütkérezett a napon és csaklihegett a nagy melegtől.

Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ámHideszato, anipponi levente. Kikerülni nem lehetett,hát fogta magát és szép nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túlvolt rajta, egyszerre csak azt látja, hogy egy törpécske guggol akígyó helyén. Meghajlik a törpe a dalia előtt és köszönti nagytisztességtudással.

– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, –-92- mondjaneki a törpe. – Régóta várom már a jöttödet.

– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle adalia.

– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyanvitéz, aki nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik ésmegszabadít a nagy ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, akicsak messziről pillantott meg.

– Ki a te nagy ellenséged? – kérdiHideszato a kígyóbóllett törpétől.

– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe.Ott a hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg ésjó ideje már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.

Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogymajd ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.

Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levőkastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egykastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az asokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták atörpét, meg a várva-várt vendégét.

Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagylakmározás. Ó, az a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javábanfolyt a nagy eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csakolyat csattan, olyat dörren, hogy a kastély is megrengett belé. Asok hal szolga, a sok vízi inas, ki merre látott, arrafelé futott.-93-

Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajtaés mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.

– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe ésijedtében úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.

Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt isazon néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több islehetett a hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egyoldalán ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahányhegye, éle, mind méreggel volt tele, az volt az a sok világítómécses.

Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagyhegynek. Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból,hogy nekilásson a dolgának.

Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három embersem tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célbaveszi a szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította azügyessége, sose tévedt még a céljával.

Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is akellős közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattanvissza, mintha ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott ahangja, meg süvített a szele.

Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is.Észbe kap a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyálalehet a mérge. A harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, ahegyét megnyálazza és úgy röpíti rá a szörnyetegre.-94- Ugyátfúródott a homlokán, hogy a tarkóján ütődött ki a hegye.

Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek,de még hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.

Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta elés azt se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg márarra ébredt, hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépeközött. Nagy tétován széttekintget és mellette a sok ajándékféle. Atörpe neve állott rajtok, mind az ő kastélyából került elő.

Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kiteltvolna belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, aző nagy tiszteletükre.

Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyanéles a vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.

Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenségközé került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nemvágta.

Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha,annyi köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, mégse fogyott ki belőle.

Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyottki a zsákból.

Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinekcsak ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak ételkellett, mind őhozzá folyamodott.

Hideszato bátorsága, abból fakadt az áldása.-95-

Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocskafolydogált mellette.Világítónak hítták a templomot, mert aJános-bogarak istenkéje, az tanyázott volt benne.

Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattakelő, hol az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak atemplomba. Kiszake-borral áldozott, kiszen-pénzzelés világítót kaptak érte, csillogó kis fényességet. Szárnyra keltaztán a sok bogárka s csillogtak az esthomályban, akár egy-egycsillagocska.

Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt abogár mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk.Repülni csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nemértették a módját. Odasereglettek a szent templomba,Világító csarnokába és sorra járultak a bonc elé, hogyáldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.

Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta,acélkova tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat.Isten után a bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:-96-

– Jó reggelt, szent bonc apóka.

– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.

– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estévelkezdődik a napunk.

– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.

– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.

– Hoztál rizsbort, hoztálszen-pénzt? – kérdezi a kapzsiszent bonc.

–Szake-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.

– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd apotrohod.

Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc azacélját, megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máriscsillog a potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mindahányan.

Jön egy másik János-bogár.

– Bonc apó, de villoghatnék…

– Mit áldozol istenkédnek?

– Tízszen-pénzem a vagyonom, istenkémnek aztáldozom.

– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.

Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.

Harmadik jön két mérővel, egy negyedik ötszen-pénzzel;hoznak rizsbort mérőt hetet, hoznakszen-pénzt tizenhetet,acélkován egy csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sokJános-bogár, csillogva kél, villogva jár.-97-

Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Serizsbora nincsen, seszen-pénze, még csak bejutni se tud abonc csarnokába. Ott álldogál a templom előtt és szomorú szívvelnézegeti, hogy mint villog a sok társa. Sötét volt az este és mertvilágítót nem kaphatott, akár csak a vak, úgy botorkálgatottelfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette a kezébe, úgybandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibebelébotlik.

– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kisséjobban vigyázhatnál.

– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg –nincsen fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.

– Mért nem mentél a templomba?

– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, seszake-borom, világítót nem kaphatok.

– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta?Lám, én húszszen-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm,ni, hogy villog a potrohom.

– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnáltán egy csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafeléeljuthassak.

– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. –Világítót csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De hahaza akarsz jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.

– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.

Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:

– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd akarom, hadd lépkedjek.-98-

Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,sziklafokon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.

– Jaj, be korhadt a karfája.

Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz…betaszítja a tóba.

– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szólJánoska lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.

Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutajúszott a híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta,eszmélete is elhagyta.

Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat,magához tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad azégbolton. Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak asötétben nem láthatott, mert a potroha nem világított.

Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hátegy bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egyJános-bogárka volt, már-már fulladozott szegényke.

– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, –kiáltoz a tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízbőlkivonszolja. Szárítgatja, ápolgatja, melengeti, babusgatja s abogárka éledezik, új életre ébredezik.

Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyreamint veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.-99-

Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbebevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője akezében, s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz,a vízben a bogárka, így esett a dolog rajta.

Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.

Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen,szeme rebben.

– Be szégyellem, be restellem.-100-

Nagyétű voltJosivara. Szerette a halféléket, habzsoltaaz édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenfélecsemegékért.

Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta apotrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél azerdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagybékát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadta gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.

Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott,mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egybokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ottnőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogynyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd aduzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna bennebéka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még anagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.

Josivara csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán.Soha ilyet, mióta a világ.

– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon-101-könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s márlátja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízesfalatokat.

Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet slohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondjaneki:

– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenytegyünk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.

– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy éngyőzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.

Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyendangót, olyandangót, rizzsel béleltkibidangót. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befeléa gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz apotroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kelletttartania.

– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztánmegint hozzákezdhetünk.

Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.

Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg nelássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogynyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja,ameddig csak szusszal bírja.

Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogyújra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csaknem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz amozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől.-102-

Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruhaaz maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagygombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt adangó-gombóc.

Az esett meg a szegénnyel,Josivara bendőjével, hogy afűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónakjó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testétszéjjelmarja, elemészti, elsorvasztja.-103-

Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egyfélig rom templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rosszszellemek, meg boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia odabetévedt, sose látta meg többé a napot.

Mindig akadt egy-kétszamuráj, meg is próbálkoztak akísértetekkel, de aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnanki. Hacsak a halópora nem.

Egy szép napon megint megjelenik egyszamuráj, hogy haaddig él is, bemegy ő abba a templomba és végére jár adolognak.

Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb abátorságának, meg az okosságának. Odamegy a templom elé és így szóla falubéliekhez:

– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját ésdobolok egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek atemplom előtt.

Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba.Odamegy az oltár elé, ahol aBuddha képe volt kifaragva ésleguggol a földre, a poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott,semmiféle hangot nem hallott.

Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy-104-szörnyeteg pattan eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek,mintha hosszában vágták volna ketté. Fél fejével arra fordul, félszemével arra tekint és elkurjantja magát, azt is csak a félszájával, hogyhitokuszáj: embert érzek.

Meg se moccant aszamuráj, úgy ült a helyén, minthaodacövekelték volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csakott se lett volna az imént.

Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) félejelenik meg előtte.Szemiszen (koboz) van a kezében és olyancsodaszépen játszik rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogyembertől nem is telik ki az ilyesmi. Gondolta is aszamuráj,hogy a fele se tréfa ennek a játéknak.

Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz abonc aszamurájra és úgy elkacagja magát, hogy a könnye iskicsordul.

– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valamiboszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok enneka templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszakés énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogyszépen szól ez aszemiszen? Megpróbálkozhatnál vele teis.

És már nyujtja is a muzsikáját aszamurájnak, hogy vegyea kezébe és játsszék egyet rajta.

Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyikkezével, még pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongattavolt.

Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagypókháló lett abból aszemiszenből, és olyan förtelmes egypók abból a boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magátészre, hogy benne-105- van a rémítő nagy hálóban és csak úgymarkolássza a balkezével.

Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyatcsap vele a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél isfeketébb vére. A háló pedig fogta és markolta és úgybelégabalyodott a fonalaiba, hogy moccanni se tudott benne.

A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgottelfelé és egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.

Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak atemplomba és ott találják aszamurájt, még mindig vergődik ahálóban. Csak üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogykiszabadíthatták belőle.

Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember,kifelé a templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egybarlangjába. Olyan irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés,ami kitör a barlangból, hogy mind hátratántorodnak tőle.

Csak aszamuráj nem ijed meg, hanem beront a barlangba éskiirtja a pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.

Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága mégerősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.-106-

Békességben éldegélt a két testvér, a halászgatósogun-fi(királyfi) és a vadászgatósogun-fi. Az idősebbik ahalászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak,kis halak bőven akadtak a horgára.

A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája,csak úgy hullajtotta a sok vadat.

Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:

– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menjvadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg.Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.

Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallanise akart róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt ésazt mondta neki:

– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.

Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele atengerre, de egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát mégmikor a horog is odaveszett, a tengerbe találtabelepottyantani.

Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megintmás a halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.-107-

Tengert apaszt, tengert dagaszt.

-108-

– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett atengerbe.

– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – hatörik, ha szakad.

Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszázhorgot kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánljaneki:

– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.

Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgotkovácsol össze.

– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.

– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzikaz idősebbik.

Elbúsúlja magát a kissogun-fiú, odaballag a tengermellé, leül és keserveseket sóhajtgat.

Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje éskérdi a legénytől:

– Mért sírsz-rísz oly keservesen,sogun ivadéka?

Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyjahorgát és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, haszakad.

Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakotteremt valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódítrajta és amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:

– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger,nem esik rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nemjuttok, olyan a formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az apalota, ő lakik benne meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egynagyKassziafát fogsz ott megpillantani,-109- alattameg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.

– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is alegtetejére és addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának alánya. A többit aztán ő fogja eligazítani.

Szószerint cselekedett meg mindent asogun-fi és ahogyodaérkezett ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett aKassziafa mellé, felmászott rajta és leült egy ágra, alegtetejére.

Gyöngyikének hítták a tenger urának a lányát, az őszolgálói járnak ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzelmerítsék tele. Épp most jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek anagy fára, mintha napsugaras lenne a teteje. Még erősebbenodanéznek, hát meglátják rajta a legényt; szép volt az arca, annakvolt fent a ragyogása.

Észrevette asogun-fi a lányokat és vizet kér tőlök.

Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kisaranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. Asogun-fi épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kisdrágakő lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti azaranykupába. A lányok aztán veszik az aranykorsókat, azaranykupácskát, hazatérnek vele ésGyöngyikének nyujtjákoda.

Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihulla kis drágakő belőle.

– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi aszolgálóitól.

– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgyragyogott az arca, akár a nap sugara; még-110- azatyádénál is különb a szépsége. Vizet kért tőlünk, mi meg adtunkneki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy kövecskét ejtett akupába.

Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogymegnézze azt a legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épphogy ránézhetett asogun-fira. Odasietett az apjához, atengerek urához és azt mondta neki:

– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, aKassziafárólnézdegél lefelé.

Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt alegényt. Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel isvan dolga. Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról éstérjen be hozzá vendégének.

Leszáll asogun-fi és együtt mennek be a palotába.Mennyezetes nagy széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrévelbélelve, selyem kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagylakomára terítettek és úgy jártak a legénynek a kedvében, úgylesték a szavait, hogy a vége az lett, hogy a felesége lettGyöngyike. Ugy éltek, mint hal a vízben, még annál iskülönbül.

Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőbenvolt a harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt alegény és úgy elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott azágyában.

Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki.Mondja másnap az apjának, a tengerek urának:

– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket.Csak az éjszaka történt először,-111- hogy szomorkodott, megsóhajtgatott az uram. Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelenbánat érhette?

Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mibántja a lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába.Elmondja erre asogun-fi, hogy mi minden történt otthon veleés hogy mennyire haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett ahorga.

Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halfélecsak él a tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akárvad, mind járuljon a színe elé. Mind megjelenik előtte éstérdet-fejet hajtanak neki.

– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.

Azt feleli a sok hal:

– Egysaj-halacska él köztünk, sokat panaszkodikmostanában, hogy a torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet.Meg kellene nézni, hogy mi akadt a torkába.

Odahozzák asaj-halacskát, a száját felpeckelik,belenéznek a torkába, hát ott a horog benne. Kiveszik, jólmegmossák és úgy adják oda asogun-ivadéknak.

– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – hamindenképpen haza akarsz nézni.

Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyikaz apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és aztmondja neki:

– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Haazt látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulrólüldözni, akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst,-112- akkor te meg a völgy aljában ültess, hapedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a domboldalra kerülj. Avíz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára, neked pedighasznodra.

– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani,akkor csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztótveszed a kezedbe és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét,mindenét elárasztja a víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásrafogja a dolgot. Ha meg akarsz neki bocsátani, akkor a másik követveszed elő, az apasztót, és legott megapad a sok víz s megmenekül anagy veszedelemtől. Jól megjegyezd, amit mondtam.

Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sokkrokodílust.

– A földre akar asogun-fi menni, – így szól hozzájuk. –Ki viszi őt a leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?

Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és aztmondja a parancsolójának:

– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.

– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz,hogy ha majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy asogun-fit.

Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének.Még aznap meg is érkeztek és amikor visszafelé készült akrokodílus, elővette a legény a tőrét, leoldotta a derekáról és akrokodílus nyakára kötötte. Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, mega hitvesének.

Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot ésúgy viselkedett a bátyjával, ahogy-113- a tengerek ura tanácsoltavolt neki. Ha a bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment amagáéval, ha pedig felment a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jöttaz övével. A többit aztán a víz intézte el és azt a rizsföldetöntötte el mindig, amelyik az idősebbiké volt.

Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csakgazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap afiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta adagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja,hogy az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alákerül.

Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodikneki, hogy ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg.Szánja-bánja a tettét és csak úgy vergődik a hullámok közt.

A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogyfelfelé tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.

Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti,hogy az öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz amegfogadója. Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok időmulvaGyöngyike is eljött, ura örömére, vigasztalására.-114-

Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg azegyetlenje, a rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijétmind vadászok irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol megtőrbeejtéssel.

A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengetegmókus egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.

Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben.Beléjök is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok sevolt meg. Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg aborzfészekből, féltek a vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől.Azt se tudták szegények, hogy mitévők legyenek és hol keressék aharapnivalójukat.

Megszólal egy éhes reggelen a borz:

– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majdhalottnak tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol.Hátadra kapsz, becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majdcsak csurran értem. A pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és hameglesz az ennivaló, visszasietsz vele az erdőbe. Én majdmegtalálom a módját és úgy elinalok a városból, hogy még a hülthelyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok addig az ennivalókhoz,-115- míg meg nem jövök. Különben velemgyűlik meg a bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor,akkor meg te színleled a halottat és én adok túl rajtad.

Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatikegyszer. A borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akáregy igazi halott.

– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz alyukból, míg vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod,hogy milyen pompás ennivalónk lesz ma.

Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.

Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé.Megragadja a borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a válláraés megy be vele a városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó párgarast kapott érte.

Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol,tofu-rizstvásárol, egy kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztánvissza az erdőbe, erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át ésbesiet a rókalyukba, hogy megnézze a kicsinykéjét.

Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szaladaz anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volnaaffélét. De talán nem is látott még.

– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozzamagával, hogy bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá,addig csak tűrtőztesd magad.

Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.

– Remélem, – mondja nagy gyanakodással –-116- hogynem nyúltatok hozzá az ételhez. Kissé sokáig tartott, mígmegugorhattam a városból. Az az ember, akinek eladtál volt, afeleségét is odahozta, hogy megmutasson neki és hogy eldicsekedjék,hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet is kérhettél volnaértem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor aztán magamramaradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy porzottutánam az út.

Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sokmindenféle étel. Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobbfalat mégis a borzé volt, ő nyúlt először utána és utolsónak is őhagyta abba.

Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltekbelőle valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csakéh-koppra se maradt semmi.

– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal tekerülsz vásárra.

Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán avállára kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásártcsinál vele.

Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magánakmeg mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, mibenmesterkedik a ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg azember fülébe és azt mondja neki:

– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon azeszeden és meg ne ugorjék az udvarodból.

– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkósbotot és olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy mentenkiadta a páráját.

A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak-117- jófalat, szalad vissza az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatkanem sok, annyit se adott a kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-ríttaz anyja után, hogy rimánkodott egy kis ételmaradékért.

Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá isjött a kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg mindenbúját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elégerős, de csalafintának eléggé az volt már.

Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna,odamegy egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondjaneki:

– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha teleszel az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel anyertes. Ha pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek agyőztes.

– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csaktúljár annak a cseppségnek az eszén.

– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg ajátékot. Majd meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember leszmajd belőlem, hogy szemed-szád is eláll tőle.

– No csak rajta, – biztatja a borz.

Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogyonnan vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanemrókácskának marad meg, csalafinta huncutkának.

Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberekátjárni-kelni. Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sokszamuráj, sok gyalogszolga, középütt meg egynorimono(gyaloghintó), benne-118- meg csillogó-villogó ruhájában adájmió. Kapóra jött a kis rókának a dolog.

A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változika rókácska.

Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt anorimonot, anorimonoban a csillogó-villogódájmiót, egyet villan a szeme, hogy megtalálta a rókácskát.Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban, gondoljamagában.

– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.

És csak úgy szalad adájmió kocsija felé.

– Fogjátok meg, – kiált egyet adájmió – a a fejétcsapjátok le nekem.

Rohan egyszamuráj a kardjával és olyat csap rá a borzra,hogy a porba hullott le a feje.

A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott azeszébe, meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött értekeservesen.-119-

Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, segyereke, se senkije a nagy világon.

Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztekbenne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volthozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogyfeléje ha szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, bepompás is volt az a jóféle halszag.

– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegényember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaülvele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.

Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.

Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette arizsét hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor jártabentről, üreset nyelt hozzá kintről.

Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát ahalasgazda.

– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogyszippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öregélhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nemengedem az illatját.-120- Sort kerítek a dolgára, járjon csak amás malmára.

Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog acsárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és ígyszól hozzá:

– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tízszen-pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.

Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozikegy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébeés egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tízszen-pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdánaks így szól hozzá ráadásnak:

– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzemte is megnézheted, színét be is zsebelheted.

Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tízszen-pénzzel.-121-

Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyjavolt a mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett.Domboldalon volt az erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáitdöntögetni. Sokat dolgozott, sokat fáradozott, mégis csakszegénynek maradt szegény feje. Alighogy jutott valami azöregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a legénynek aszíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete, egyhalála, azt is nekik szánta.

Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégisbeérte vele. Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgymegörült, csakhogy a fia kedvét ne rontsa.

Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgotta rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyébsok semminek.

– Hacsak egy kisszake-borom lenne, – szokta voltmondogatni – hogy felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a hígteától.

Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta asok munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei iskóstolgatták. Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.-122-

Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna,csak meglenne a láttatja.

– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnanszedjem elő azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti azöreg szülém és amikor úgy megszolgálna az egészségének.

Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat,egyszerre csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erretett-vett, itt döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát.Pedig ime, hogy hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint ahang után indul, és mentül jobban közeledik hozzá, annál jobbanbugyog, annál erősebben csobog.

Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint akristály; színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúlés tenyerével merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy elnem dűl nagy ámultában. Forrás vizeszake-ital, testüdítő,felfrissítő.

Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznekcsodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, ésúgy örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpintbelőle az öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, holaz italt nézi; be nagy az öröme, hát a boldogsága.

Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is,megkínálják borral és elmondják neki a csodaital titkát.Házról-házra szalad a jó hír és ahány embere a falunak, mind azöregékhez siet; amíg tart az italban, minddel kóstoltatják. De im,hogy kiürült a kobak, hát csak beleszagolgatnak és nagyokat néznekegymásra.

Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre,-123- hogyfriss erővel lásson a munkához. Kobakot is visz magával, kissénagyobbacskát, hogy meglegyen majd estére a nagy öröm. Odaér azerdőbe és amint közelében a forrásnak, hát uramfia, ott sürgölődikegy pár falubéli. Kinek veder a kezében, kinek korsó, kinek megkancsó, hogy majd ők is merítenek abból a forrásból.

Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg aharmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek azeszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat ésbosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg éskülön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egykissé.

Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy nekelljen őelőtte restelkedniök.

Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikorelmosolyogja magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most máregymás előtt. El is nevette magát valamennyi.

– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal megegy ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunkvisszafelé.

– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünkaz ital.

Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó,be jó lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csakmereszti a szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egyharmadikat is hörpint.

– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más.Csúffá tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó,– kiáltja – annak-124- lássuk el a dolgát. Ő találta ki aforrást, fürösszük hát meg benne.

Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnantartotta őket szemmel.

Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperreléltek volna, sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnakbelé. Víz volt biz az megannyijának, nem pedig a várva-vártszake. Lógott is az orruk, amint hazafelé bandukoltak; egyszó nem sok, annyit se szóltak egymáshoz, de még azt is lassanmondták.

Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.

– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak mostébredtem valóra. Álom lett hát volna az egész?

Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyogelőtte.

– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját,telemeríti és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabbszake-ital, akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás,ahányszor csak merített belőle.

Szake-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett,mindenki más vizet látott, nemszaket, de vizet ivott.

Jó messze eljutott a csodaforrás híre, amikádó ismeghallotta egy nap. Hivatja a derék favágót és minden jóvalmegjutalmazza, hogy apját, anyját úgy gondozta.

Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mindelmegy a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetbenboldogulni.-125-

Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Kétszép lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknakHófehérke, a másiknak, kisebbiknekRózsabimbó volt aneve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak amásik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye.Rózsabimbótalpig selyemruhácskában páváskodott,Hófehérke durvadaróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt anagyobb, alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkátő végzett el,Hófehérke; egész nap csak lustálkodott abimbócska s a nénjét sem szenvedhette.

Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érvejártak benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik akonyhában sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbikjó melegben bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggelRózsabimbó az anyjának:

– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.

– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat akonyhából bekiáltja.

Megtörli két munkás kezét és úgy nyit beHófehérke.-126-

– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.

– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána,teljék be a kívánsága.

Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg aszamóca.

Mérgesen rivall rá anyja:

– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodjki a mezőre, szamócát hozz, értetted-e?

Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki arétre, térdig érő hóesésbe.Hófehérke megy-mendegél, hideghó a térdéig ér és amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik,egyszerre csak nagy hirtelen, ott terem egy öregecske. Vállig lógle hosszú haja, hófehér a nagy szakálla; néz a lányra szelídszemmel, szól hozzája nyájas szívvel.

– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlekén egy helyre, szamócás kis kertecskébe.

Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy azöreg ember, utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, rétentúl egy kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsitmegpihennek, egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével,fehérhajú öreg ember.

Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lógle sötét haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámulHófehérke,azt se tudja, mi van vele.

– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tuddmeg hát, hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havánakvagyok én az-127- istenkéje, nyár havának ez a legény, azén fiam az istene. Megesett a szívem rajtad s egy tapssal, egyimádsággal felköltöttem a fiamat, hogy szamócát adjon neked,kosárkádat megtölthessed.

Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:

– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz kétszemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen,hó elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virágmind kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyáriszellő lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek améhecskék, csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske,szamóca piroslik benne.

– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szóla lányhoz az istenke.

Munkához látHófehérke s mind leszedi a szamócát,megtölti a kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kertfelé, volt két isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el,fű, fa, virág úgy virult el s nyár helyébe megint tél lett,mindenfelé hó fehérlett.

– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amintránéz a kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónapszamócája.

Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjétszükségében, segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte,hó utána s viszi haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.

Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz akét szemének.

– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?-128-

– Valódinak valóságos, – bizonykodikHófehérke –szamócának is szamóca.

– Hol találtad? Honnan hoztad?

– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.

– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.

– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtttöbb.

– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Nékedkéne a többije, a legjava, az édese.

– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.

– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, sodaszól a bimbójának, szamócázó lánykájának:

– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, frissszamócát szedegetni.

Kéri lánya,Hófehérke:

– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.

Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra,falun túl a gyümölcsösbe.

Aggódik ámHófehérke, szánakozik szívecskéje. Lesi, várjamegjöttüket; jó késő már, csak nem jönnek.

Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki arétre, térdig hóban gyümölcsösbe.

Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek anagy hóban, hóba fagyva megfagyottan.-129-

Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatosegy kis fickó, anyjának szót nem fogadó.

Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt asárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogyeregesse fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit,szálldogált, aztán megint csak lecsapódott a földre.

– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha neméri el a tornyot.

Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig,amikor jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fáhozodacsapja. Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kissárkány.

– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyotránt a zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fánrajtaragadt.

Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedvetelne benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.

– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltjaaz indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja,fel a fára, a csúcsára.-130-

Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta alegényke, szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatjafölfelé. Szegény sárkány képe, karja, a dereka meg a lábaössze-vissza cafatozva. S fa tetején a sárkányka mintha nyögne,bosszankodna.

Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérditőle:

– Hát megint már mit műveltél?

– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, bizén a végére jártam.

– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, –korholja az anyácskája.

– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – mentimagát a makrancos.

– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegényfejét egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.

– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.

– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljönhozzád éj idején – szól aggódva édesanyja.

– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.

– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha azéjjel meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komolyhangon.

Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy asárkányt bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy aromlott sárkány helyett vegyen neki egy másikat, egy mégszebbet.

– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?-131-

Papirsárkány eregető.

-132-

– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.

Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadjaa fiának.

Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott.Lefekvéskor elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre azjárt az eszében, hogy másnapra virradatra megint sárkányteregethet. Feje mellett az új sárkány, úgy aludt el a legényke.

Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogycsoszognak a feje mellett, beszélnek az ágya mellett.

– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.

– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amintnyitná a két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépettsárkány, ott előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő,villámszóró két nagy szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját,felé szegzi éles karmát, hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggalkiált rája:

– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámatszétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagybűnödet, leharapom a fejedet.

S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.

– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve skiáltana, de nincs hangja; menekülne, de nincs lába.

Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajábaés ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány testeszakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,vérbeborul-133- szeme-arca s rátapos a sárkányára, kétlábával rúgja, zúzza.

S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát,ijedező kiáltását:

– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!

Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiúamint szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön,megrugdosva, széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti újsárkánya.

Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirulhalvány arca s röstelkedve szólal szava:

– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.-134-

Élt egyszer egy jószívű halászlegény,Urasima volt aneve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet setett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azértküzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőbenvolt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember,fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép acsónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagylármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyrepacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól agyerekekre:

– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátokabba és dobjátok vissza a vízbe!

Még a gyerekeknek állt feljebb.

– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, –feleselik vissza.

Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:

– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.

Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerülta vásárjuk.-135-

Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és ígyszól hozzá:

– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezükközt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobbanvigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.

Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe,vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkornyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben.Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.

Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messzeelmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is voltés addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt acsónakjában.

Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen,körültekint, sehol senki, semmi.

– Tán álmodtam, – gondolja magában.

Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, minthaelkiáltaná magát valaki, hogy:

–Urasima, hé,Urasima!

Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbékatekintget ki a vízből.

–Urasima, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyokitt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogymegköszönjem a nagy jóságodat.

– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemelaz egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted amegszabadulásodat.

– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, nekedköszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélekvalahová.-136-

– Hová? – kérdiUrasima.

– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi ateknősbéka.

– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nemláttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.

– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. –Ülj csak rá a hátamra.

Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgykezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addigigyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is akapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadjaőket a sok halász- meg szolgaféle ember.

– Üdvözlégy,Urasima, – mind azt kiáltja oda neki.

Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van veleés hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát mégamikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagyszobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillantmeg maga előtt?

Ottohime állt előtte, a tenger istenasszonya.

Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, decsak hebegni is alig tudott valamicskét.

– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentettedmeg a minap, – szólalt megOttohime – hála neked érte, te jóhalászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsakotthon lennél.

– Szégyellem magam, – feleliUrasima – hogy ennyiremegtisztelsz. Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagyjóságodat.-137-

Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime,már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt ésétel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másikbűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.

KézenfogjaOttohime, az istenasszony és teremből terembe,sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomraés támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.

Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben élivilágát, még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.

Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut azotthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen hazaszeretne nézni. OdabátorkodikOttohime elé és búcsút akartőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli,nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.

– Már látom, – mondja végülOttohime – hogy nagy azelvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szülédhajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.

Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.

– Tiéd ez a ládikó, – mondja nekiOttohime – de valahogyki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnálegyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát.Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz idehozzánk.

FogjaUrasima a ládikót, elbúcsúzikOttohimétőlmeg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ottvárja már a teknősbéka. Ráül a-138- hátára és addig úsznak,úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapábanindultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény megszétnéz és bámulja a járókelőket.

– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcotlátok, mintha másunnan jöttek volna ide.

Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg aszíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ottmindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:

– ÉnUrasima vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg arokonaimmal?

Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:

– Ne tréfálkozz, pajtás.Urasimáról hallottam ugyanegyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.

– Már pedig én vagyokUrasima, – feleli a megdöbbentlegény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja ésépp most vagyok visszatérőben.

Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztánmegint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással.Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt setudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és sietvissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget atenger felé.

Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság,hogy vajjon mi lehet benne. HiábaOttohime intelme, biz őkinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót ésamint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne?-139- Semmi egyéb, csak bíboros gőz, pirosszínű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja,megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos,olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.

Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hátegy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak atérdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amintaz arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagátólborzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhezvánszorog el.Ottohime jut eszébe, hátha visszatérnehozzá.

– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiábahívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott avarázsa.

Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.

Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény,Urasima volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját megúgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát,istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma,arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját megházanépét soha, soha ne felejtse.-140-

Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapikenyerét, hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből.Hazacipelte és kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket megegyébféléket faragtak ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete,de a kevéssel is beérte.

Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszertörtént, hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajosdolgaikban még segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja azemlékét.

Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be avárosba és amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez,hát csak elállt a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szépegy házat látott, milyen szép volt minden rajta, csupa selyem azágy benne. Búsan tért vissza a hegyek közé s fáradozik,munkálkodik, közbe-közbe keservesen sóhajtozik.

– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék,akárkivel nem cserélnék.

Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csakmegszólal valami a levegőben és azt mondja neki:-141-

– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.

Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hanglehallatszott. Nem lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán acsákányát meg a kalapácsát és hazafelé ballag, hogy pihenjen egyeta munkája után. Be nagyot nézett, amint haza megérkezett. Kunyhóhelyett palotája, milyen szép volt minden rajta, piros selyem apárnája. Kényelembe veti magát a legényünk és egy-két nap megegy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy éltvolna.

Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzöttvolt a nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetettkimenni. Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagyvilágban. Egysogun haladt épp el a kíséretével. Szolgahadmeg lovascsapat volt egy gyaloghintó körül, a hintóban asogun ült, legyezővel legyezgették, hogy a meleg megkímélje.Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.

Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt anagy díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:

– Hej, ha én issogun lennék, gyaloghintón pompázhatnék;legyezőkkel legyeznének, napsugártól kímélnének.

Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legényfelé:

– Teljesedjék a kérésed,sogun váljék tebelőled.

Egy-kettőresogun lett a kőfejtőből. Volt nagy földje,nagy birtoka, hozzávaló palotája. Szolgahad-142- meglovascsapat volt a rendes kísérője s akkor szállt a hintajába,amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel legyezgették, napsugár hogyne érhesse. És ime, még se volt megelégedve a sorsával.

Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, miképlenne még jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklőnap és ahova sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta,megérezte, hogy mint barnul naptól az arca, felkiáltottnagymérgesen:

– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.

Megint megszólal a hegyiszellem:

– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.

Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait,hogy földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnáraégett mindenki, hasogun, ha napszámos.

Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett asorsával. Felhő bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket ésizzadó embereket. A nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta,hűvös szellők lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.

Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egyilyen foltos felhő, sugarait mind felfogja.

– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmaslennék is én.

Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal ahegyiszellem:

– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.-143-

Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor aföld zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virágpompázóban. Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőtküldött le a földre s napokon meg heteken át nagy cseppekbenzuhogott le. Patak, folyó mind megdagadt, gát meg töltésösszeomlott, rétet, mezőt elárasztott. Hullám borul a földekre smagával ragad mindent, ami csak útjába kerül.

Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygőáradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de aszikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltottfel a kőfejtőből lett felhő:

– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is azakarnék lenni.

Hegyiszellem szava hallszik:

– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.

Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrónsütött a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant ahelyéből.

Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, ésamikor lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fogegy csákányt s olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba,hogy darabban hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.

– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – Akőfejtő a csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor emberlennék s én vagdosnám a sziklákat.-144-

Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s aminttérül, amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követvághat.

Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó kétkarjával vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsábanmegnyugodott, hegyiszellem se szól többé. Azzá lett, mi régebbenvolt, követ fejtő munkáslegény.-145-

Hegyek ormán fényesedik,Ujholdacska megszületik. Lent aföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében,mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje,szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egykis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacskaellensége.

Holdacska elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Hakibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba,holdacska is a nyomukba.

Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérekéledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól azegyik szürkeszárnyú.

– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól amásik sötétképű.

Holdacska már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhőkközött el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.

– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok,hová késtek? Mindj itthagylak benneteket.-146-

– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tuda te soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Sarlócska elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik.Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja adenevérnek, fénytől félő ellenfélnek:

– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám.Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addiggömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám ahadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.

Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.

– AzUjhold csak egy vesszőcske, a nap meg egykerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékonyvesszőt szép kerekre kerekítsen.

– Vagy ki tudja, – mondja aHold.

– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, –gúnyolódik a denevér.

– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja aHoldacska.

– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól aszürke gúnyolódva.

– Nem addig a! – szól azUjhold makacskodva. – Ha valóraválik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?

Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.

– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.

– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – sindul aHold az ég felé, hóval fedett hegyek megé.-147-

Arra sétáltEsthajnalka, esthajnalnak szép csillagja, sígy szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:

– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.

– Miért? – kérdik megütődve.

– NemUjholddal beszéltetek?

– Annak tettünk ígéretet.

–Holdnak lesztek a jobbágya, – ijeszt rájukEsthajnalka.

Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.

Másnap este lesve-lesték, hogySarlócskát megnézhessék;ám egy felleg nagysietveUjholdacskát el-befedte.

– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, –mondja büszkén egy denevér.

– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szólegy másik ostobácska.

Harmadnapra újfent lesik, hogySarlócska megjelenik; ámfelleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentrőlleskelődik s napról-napra gömbölyödik.

– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőtszép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján,tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.

Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a holdjöttét-keltét, napról-napra növekedtét.

Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s aminttisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik aderengése. Éjszakának sötét-148- fátyla szertefoszlikhalaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak skelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.

Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogálegy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkediks ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüstvízben ezüstösen hullámoznak.

–Nipponország napos kertje, – szól az egyikdenevérke.

– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.

–Napistenke jött az égre, annak ragyog így a fénye,annak vakít fényessége.

– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. –Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.

S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napottudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznekfel az égre, csodás égi fényességre, hangját halljákHoldacskának, minapestiSarlócskának:

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapivétketekért?

Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik aholdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdatlátják.

A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét halljákaSarlócskát, harmadnaposUjholdacskát.

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyokazUjholdacska, harmadnapos kisSarlócska. Én vagyokám a vesszőcske,-149- én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyescsodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, mígnapnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e,bocsánatért?

Szigorú lett aHold képe, komollyá vált tekintete.Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogjákszárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak,Holdistennek meghódolnak.-150-

Nagy fösvény voltJamagata. Minden széltől óvta zsebét,kuporgatta pénzecskéjét.

Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt,hogy meg kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozottvolt neki.

Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az azajándékféle, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt,meg a sok boltot, majd hogy ki nem nézte a szemét.

Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne asok portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darabvirágvázát.

– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknakvaló.

Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve,úgy kérdezi az árát.

– Annak az ára százjen lenne, hogyha egy darabban lenne,– feleli a boltos.

–Szen-pénzt sem ér összetörve, – feleli ráJamagata.

– Nem ér biz az még egyszent se, – mondja a becsületesboltos – vidd el, ha kell cserépféle.

Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagyörömmel viszi haza, jó lesz másnak ajándékba.-151-

Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:

– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?

– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.

– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól azasszony feddő hangon.

– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed ráaz ura szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhospapirosba. A többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.

Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja,papirosba csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyenvele, amit akar.

Kezében a csomócskával, úgy indulJamagata a barátjához.Benyit hozzá, megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, ígyszól hozzá tompa hangon:

– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázátporcellánból, a legkülönb fajtájából. Ámriksámbólkiszálltomban, hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a vázaösszetörve, most itt állok szégyenszemre.

– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli azember és átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze abennelevőjét.

Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgynekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.

Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-különbelerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.

Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvényvoltJamagata.-152-

Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek,kunyhók, bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hóalatt volt.

Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színeaz egyiknek,Fehérkének, tarkás színe a másiknak,Tarkácskának.

Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzennyúl apóka ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja,fületövét megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:

– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.

KisFehérke egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.

KisTarkácska kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatokszép nyugodtan fészketekben,-153- vackotokban. Hozok nektekédességet, szem nem látta csemegéket.

Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelrecsak nem talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéneegyet. Erdőt lát a közelében s amint jár-kél sűrűjében,meg-megrezzen tapsi füle, zörren egyet a közelbe. Nagy félénkenhátra sandít s im, egy vadász céloz rája, ó, de szörnyű apuskája.

A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magadnyúl apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás,földön fetreng a nyúl pajtás.

Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztólnagy féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesena fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbatmegrémülnek.

– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemenmintha fájna.

– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs ahelyén a balfüle.

– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegényfülem mától fogva mindennek csak felét hallja.

Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet anyúl komához, erdőbeli pajtásához.

– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? –kérdezi a komájától.-154-

– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, –siránkoznak a nyuszikák.

– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s mígszaglászott, keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták afélfülét, elvesztette a balfülét.

– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.

– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, –nyög-nyöszörög nyúl apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdighóból kikaparnád.

Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.

– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.

– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik aTarkácska.

– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, –reménykedik a félfülű.

Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig járel egy kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.

– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskada nyúl mellé, búban-bajban társa mellé.

– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.

– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsela szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.

– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.-155-

– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegénylábam mától fogva útjának csak felét bírja.

– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.

– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.

– Ketten vagyunkTarkácskával, – szólFehérkenyájas arccal. – Elindulunk, útrakelünk, fület-lábatmegkeresünk.

Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba,rengetegbe. Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésneknekilátnak, közbe-közbe danolgatnak:

Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak anyomára. Épp javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amintegy ág egyet roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúlfordul, perdül, egy-kettőre kézrekerül.

– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, –örvendez a puskás-156- vadász s örömében rizsbort iszik,táncot lejt és így nótázik:

Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balraficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába.Vizsgálódnak jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lógnyúl fülecskéje, fehér kócsag lábacskája.

Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi akét tapsi, hogy a vadász jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mertszemével csak balról lát, – súgjaTarka, a nagyobbik.

– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; telekapod a nyúl fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kisTarkácska.

– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.

Kapja magát a kisFehér, egy ugrással a falhoz ér slekapja a félfülecskét,Tarkácska meg a kócsagét. Aztánjobbra kanyarodnak s a házból kiiramodnak.

Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkodjobbra, kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addigszalad, míg megszédül s összeroskad.

Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak akócsagnak, fület meg a nyúl-157- apónak. Öröm veri fel aházat, elpárolog a búbánat, mert két füllel többet hallhattapsifüles nyúlapóka, mert két lábbal többet járhat fehértollúkócsagocska.

Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:

-158-

Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addigmeg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette,hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak,halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopottházacskája.

Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horogvége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól alegény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.

– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondoljanagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig,nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízbőlvonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test ahabból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, snézi sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, smajd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szépszemének nézésében.-159-

Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát méghogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig maradfiatalnak.

– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól ahalász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám kétszép szemével.

Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzáemberséggel, jószívvel, meg szeretettel.

– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyénvolna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy éppaz én horgocskámra kerülhettél.

Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklikhullám hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben,tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemévelmintha sírna félszemmel meg mosolyogna.

Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, snaplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.

Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fatűzrakásra, készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik,estebédhez szedelődzik.

Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik sbelép rajta szemlesütve egy leányka.

– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.

– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamatelvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára,istenkénk nagy irgalmára.-160-

S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a kétszeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja,szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskáthúz feléje.

– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz;lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.

Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.

– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csakrám a hal gondját, én tudom ám annak módját.

– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhessmeg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja alegényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, ahalacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbeösszenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja;szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.

– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – hamindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.

– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.

– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt-161- setudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.

– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküledén úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:

– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám,hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.

– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siethalász a válasszal.

– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdésközben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a kétszemeddel, meg ne árts a nézéseddel.

Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát.Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogyhalízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.

Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgásznijárt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszonyfőzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, azmotoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kismenyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.

Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se aházra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára.Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.

Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint nézés benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben,nem az fürdik-162- a sós vízben, nem is az lubickol benne,hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszültekis sellőcske.

Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holottsellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a soksó, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt megropogósat.

Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, holmegjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.

Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mélybánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű uránakkét karjába.

– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?

Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.

– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondjasírva, sóhajtozva.

– Mért más világ? Mért nem ez itt?

– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom,sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtáléletedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat sjöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nemállottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott,vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz azittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.

S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.-163-

Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik atengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne,törzsöke meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejtkönnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volthitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat,holtig maradt fiatalnak.-164-

Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha voltmit, hát lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár afészekben, csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleineknyujtogatja. Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában ésjavában szapulgatják hollóékat a háztetőn.

– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mitrágnak, – szól az egyik, a nagyobbik.

– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, –prédájukat idehozzák s előttünk felfalatozzák.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz alegkisebbik.

Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg amásét ócsárolják, a magukét nagyra tartják.

Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak.Hollófiók gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finomférget, öregéknek eleséget.

– Meleg van még, majd csak később, – szólanak-165- ahollószülők, de hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:

– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.

– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.

Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek asekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.

– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és atónak hűs vizében, egymást mossák, mosogatják.

Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.

– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejönmég asszonyostul.

– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, –fortyan fel egy másik liba.

– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik snyujtogatja nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.

– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, –sziszegéssel, hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkatészreveszik, szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s aszám majd megsúgja nektek, hogy és mit kell majd tennetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén abölcs beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.

Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, ahárom legravaszabbja;-166- mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagykészsége.

– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák,örvendünk a szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg,úgy-e lelkem?

– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nemakartunk megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélénleülhessünk, csak hogy épp megfürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb;jertek velem s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.

– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nema mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.

Szól a liba:

– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másikbalra, fogózzatok a szárnyamba.

Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekedneka mély vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyatlibbent három liba s neki a két hollócskának, két kishollószárnyacskának.

– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollótide-oda rántogatják.

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól atöbbi s a két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, mígegyszerre eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizébenelpusztulnak.

Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jófalatkát, öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza sháztetőre amint leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásbólvisszatértét. Jobbra-balra-167- szétnézdegél, minden neszrefigyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó felől fel-felhangziklibacsapat gágogása, hápogásos nótázása:

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; butafejét fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.

Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet ató partja felé, szülei bús sorsa felé.

– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tópartján a víz mellett, két kis holttest egymás mellett.

Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskáiodagyűlnek s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, afészkükbe visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellettelföldelik.

– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozzaa kis árva.

– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják akis cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre,ostobákra; fogjuk el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.

A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.

Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónakpartján egy nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán ahollócskák; a ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek.Összenéz a harminc holló s elkezdi a szavát szóló:

– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a vízkiapadóban, tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz,ahány liba, mind odavesz.-168-

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak ahollókhoz, a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogyigaz-e, ami hallszik.

– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Háromludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagyrémültükben, jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, alibákén eszük túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótátdanolgatnak:

– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj defurcsa a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.

Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közégomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról,az ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakukelcsavarodik.

Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mindmai napig, szólás-mondás divatozik:

– Holló úszik, liba kúszik.-169-

Kúszók között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj.Heverész adinnye-féle, henyél azugorka-féle;tök indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik.Uraskodnék azúri-tök, settenkednék alopó-tök;dinnyécskének az indája, csavarkodikugorkára.

Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőtpermeteztet kertek, szántók peremére.

Egymagában afolyóka, vékony szárúfolyondárka, üla réten hajladozvást,kúszócskákkal kacérkodvást.

– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, –szólfolyóka szeméremmel s a sokkúszó, a henyélő,rá-rápislant vágyó szemmel.

– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? –kacsingat a kisfolyóka, nézegetve jobbra-balra.

Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kistököcske, megszólal ahenyélőcske:

– Szép kisasszonyfolyondárka! – s szőrös karját, nagyindáját lányka felé nyujtogatja.

–Tök-legényke, mit óhajtasz? – kérdezi a kisfolyóka.

– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz;-170- karcsúságod megvédem én, mindenkivelhelyt állok én, – szól atök nagy bizakodva.

Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egymásik kistök, csúcsos fejjel alopó-tök.

– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja atök gőgösködve.

– Igazad van, – szólugorka s lekonyul a hosszú orra; –gyámság ha kellfolyókának, nekünk szóljon és ne másnak.

Görög-dinnye a szomszédban,folyókáhozodacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.

–Kis folyóka gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, nehallgass atök szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durvaa külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája,tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, afényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog amindenségem.

Laposat néz kisfolyóka adinnyécske formájára ésadinnye fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodroskimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd.Folyondárka egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; ajárása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

Tök megszólja a hálátlant,ugorka az álhatatlant smindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárátafolyóka van már kire támaszthassa;dinnyécskérehajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem lelihelyét.

Egy-két nap még alig múlik s afolyóka nyiladozik; vékonyszárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnakaranyszála, hízelegve-171- síklik rája, csókolgatja piciny szájáts friss harmattal fürösztgeti a virágját.

Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felőljött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagyholló, fentről lecsap a károgó. Egyenesen adinnyének, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével,kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja anyelvével.

Felhördül a szegénydinnye, feljajdul a hű hitveske. Ám aholló lékelgeti és adinnye magvas belét, belsejénekszínes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, adinnyének ízes leve s ahányholló mind ott terem,mind vért szív a sok fertelem.Görög-dinnye roskadozik,zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskájaszéthulldogál.

Szegény árva kisfolyóka, párja-vesztett kis kúszócska,dinnyéjére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtjaszárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nemállhat, egymagára nem maradhat.

–Tököcskéhez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, –gondolja afolyondárka s amint néz az úr-fajtára, hát aszegényúri-töknek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sokmásé is, a sok zöldugorkáé is; ki levágva, ki elázva, ki anapban kiszáradva.

Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kellneki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kisfolyóka elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz agyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak,sziromkái-172- szétszóródnak. Végigélte kis életét,kilehelte lenge lelkét.

Szántóföldnek a sarkában, áll egybambusz egymagában.

Szétnéz a sok renyhetökön, elvirágzottdinnyeföldön, végignézi saját magát, derekának sugárságát ésazt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:

– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna,kacskaringósfolyondárka.-173-

Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint akórócska, ökörfarkú virágocska.

Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóróbolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóraszájuk így nyílik meg:

– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincsitt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a rétenIbolyácska, feltekint a putinásra s kérditőle:

– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merreindulsz?

– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám,te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de ameleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Aztkérdeztem.

– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleliaz ökör-kóró.

– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.

– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el-174- a nagyrétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, bekönnyen széttaposhatnak.

– Aztán merre szándékoztok?

– A patakon túl a hegyre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Gyere velünk, ibolyácska.

– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?

– Pajtáskád is hozd magaddal.

Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek apatakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik,víz mellé leheveredik.

Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:

– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok?Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát atükörben, víz tükrében elbűvölten.

– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.

– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. –Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.

– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább isszáll.

Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkúkis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon,mulatoz a hívságokon.

– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek,-175- –szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.

– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szólibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk;nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpánggúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.

A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:

– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok.Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek,hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.

Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol apatak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyrevezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznekés megpillantják, a két hiú virágocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.

– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.

Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra sillegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak,virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestülkiszaggatják.

Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nemzavarja, se lábbal meg nem tapossa.-176-

– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patakpartján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást,mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-enyugalmukat?

Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnakegy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát,vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva,senyvedezve.

– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.

– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, –könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják akét kis virág szívszaggató mondókáját:

– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen skirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két napmég becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadnikezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak skíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nemhallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.

Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnaka hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addighajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.

A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellettimádkoznak, két halottat búcsúztatnak.-177-

Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de amesterségében ugyancsak kitett magáért. Egybonc nyitott beegy nap hozzá és azt mondta neki:

– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogylefestessem magam.

– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzáis lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült aképpel és átadja aboncnak.

– Akár csak a második énem, – örvendez abonc és amikorfizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. Devan ám egy ecsetem, azt odaadom neked.

– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.

– Ahhoz, – feleli abonc nagy komolyan, – hogyha akármitis lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik aza kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép leszbelőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz azecsetre.

Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott-178-ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje apénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte ésodadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztánabonc, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment amaga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem islenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett.Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjártbonc ejtette iski.

Történt egy nap, hogy adájmió egy embere állít behozzá.

– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.

– Azt – feleli az ember, – hogy adájmió hivat apalotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.

Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit ésmennek a palotába, adájmió színe elé.

– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.

– Azért hivattalak, – mondja neki adájmió, – hogylefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogynem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam sazt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egynagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit.Elvállalnád ezt a munkát?

– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá islátok.

Beszólítja adájmió a sok szolgáját és hozzák aszebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat,gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyemszövetfélét s Isten tudja,-179- mi mindent még. Még a festő is aliggyőzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban anap, elkészült a nagy munkával.

Tetszett a kép adájmiónak, jól megnézi, megmustrálja éskérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és aztfeleli adájmiónak:

– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany leszaz ára.

Rém fösvény volt adájmió s nagyot ugrott a százaranyra.

– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.

– Száz aranyat, – feleli újra a festő.

– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja adájmió. – Egyaranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.

Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól adájmióra, hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg értea száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.

Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedéslett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta adájmió afestőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úrvolt az Istenadta.

Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagyigazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokatjáratja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csakeszébe jut abonc ecsetje.

– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznátvehetném?

Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:-180-

– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találokbolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott,színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked isfestenék valamit.

Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzákneki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Előveszegy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit adájmiónak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajtalevőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságbanvoltak.

Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja,összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudákcsudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi.Arany-, ezüst- kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák,színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Istentudja, mi minden még.

Szaladnak az emberek adájmióhoz, mondják neki a sokdrága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb sekellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, afestő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik asok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is,meg nagyobbak is.

– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.

– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, –hogy nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.

Egyet villan adájmió sóvár szeme és azt mondja afestőnek:-181-

– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.

Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.

– Cseréljünk akkor, – kezdi megint adájmió, – az énholmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.

Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta ésnagynehezen, immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.

– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta adájmiónak.

Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájábavitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta.A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette,hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másiktartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmijavolt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett nekimindenre.

Csak épp avval tartozott még adájmiónak, hogy amintüldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer,kétszer, háromszor és íme, adájmió palotájában, a másiktartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lettvolna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt mega sok holmi.

Úgy nekiesett adájmió a nagy bánatnak, hogybelebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt anagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette.-182-

Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak afogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzértéltek-haltak. Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.

Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ottakart átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetetta vendég, sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött azacskójában. Sóvár szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene vanennek az embernek.

– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehetám ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mitgondolsz, hogyan férkőzzünk hozzá?

– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenesdolog lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.

– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, –inkább még többet talál hozzá.

Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szólaz urához:

– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.-183-

– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.

– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek shogyha vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el aholnapot. Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmiresem emlékezel, mindenről megfeledkezel.

Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszonya konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrelfőz, a tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt,gyömbéresen kerül tálra.

Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka.Hozzálát az utas és sorra kóstolgatja az ételeket.

– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és atésztába kóstol bele.

– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel utánnyúl.

– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanússzemmel méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.

Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, sebeszéd, indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.

Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.

– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? –egyre csak ezt hányják-vetik.

Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel,odasompolyognak az utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak,leskelődnek, nagy csend a vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak,nagy-184- loppal bepillantanak, hát nagy szentekámuljatok, csudadolgot csudáljatok.

Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt ahelye az utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi azember az asszonytól.

– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagynielfelejtette, azt is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagyfontoskodva az asszony.

– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az embernagy morogva, fejebúbját vakargatva.

– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól azasszony sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván.-185-

Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. Atemplom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző,ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztekbenne.

Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíző használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti,vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd mára víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogyíme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egyfarkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyannálett a formája.

Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncokután, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll atűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt megporolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák arepülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy összenem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénkenmegnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény.Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a-186- szentbonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna megtőle.

Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarjaelvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt,hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphatérte.

Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínáljaneki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. Akezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor alefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.

Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, minthakapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz ateafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja azedényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacskajobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé.Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és aztmondja neki:

–Bambuku-csagama az én nevem, megismered majd a hírem,jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.

Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.

– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagyhasznomat fogod még venni.

Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélőedényt és barátsággal meg-megcirógatja.

Híre terjed a községben, hogy itt aBambuku-csagama, acsuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud-187-
-188- csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egyfabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogynézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámuljáknap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-,ezüstpénz.

Bambuku-Csamaga.

Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt amindennapijának.

Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egycsomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba,ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondjaneki:

– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sokpénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodélegyen a fele.Bambuku-csagama a teafőződ neve, templomodbanlegyen ezután a helye.

Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templománakegy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el acsuda-teafőzőt.

Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sokember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságértkönyörögjenek hozzá.Bambuku-csagama az új bálvány neve,jólétet fakasztó földi híressége.-189-

Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt azember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége,lánykájuk volt,Hacsibime. Szépségének párja nem volt, csupajóság, bájosság volt.

Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgymaradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, mígmegnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé,még a lánya arcának sem.

– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, –veszedelem környékezi, sok kísérés kerülgeti.

Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomraszoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,örömére az anyjának.

Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy azasszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegeninti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat megelkerülje.

– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nemlesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.-190-

Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagyhamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának sletérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja afatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy szélevolt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta,úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta.Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat afejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és alelkét kilehelte.

Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többégondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogymezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagyfáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatottanyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat lenem vette, elnevezték községszerte:Hacsibime, afatálas.

Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kisséle a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos,ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csakmegéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt,Hacsibime, afatálas.

Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egyföldesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagyszorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkalmegdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt aföldesasszony,-191- ahoz kellett ápolónak s amint napok,hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.

Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagyfia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lánytanyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki,hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt,alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a széplánynak.

– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondjalegott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóvalesdekeli, míg a célját el nem éri.

Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tettigéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik,bocsánatért rimánkodik.

Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában azanyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjenhozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt alegény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére anagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljönle a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és aminthúzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva ésúgy indul el esküvőreHacsibime, a fatálas.

Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lánya pohárkát, harmadszorra kiüríti,-192- egyet roppan fején a táls darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek ésnásznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Mégnagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagyszépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világmég alig látott s mindenkihez kedves nyájas,Hacsibime, afatálas.-193-

Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikora szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, delivitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben éltmég a mi leventénk.

Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogyszerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába,semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap,csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhóse kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében.Itt-ott egy kis gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul afélhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót megcserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.

Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja,körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogycsak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csakmeglesz a menedéke.

– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját,hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája,-194- az lesza párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét éscsakhamar el is szenderedik.

Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő együvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény azálmából.

– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas arikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangziktőle.

Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját ésnagy óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épphogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egytérségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatjákfogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele.Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:

–Sippejtaro meg ne tudja,Sippejtaro meg nesejtse.

Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt alevente. De amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sokmacskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszikaztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból,hogy otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást.Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehetteészre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynekvezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.

Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kisfalut. Csak úgy kergeti a buzgósága-195- meg az éhsége és már ahatárán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívójajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét éssiet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-esegítség hozzá.

Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak afejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogyhiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.

– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegyördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót mindenévben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát afalunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, aztkell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mélybánatunk.

Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogymerre viszik azokat a szegény ártatlanokat.

– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük alánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba afélig rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgyeltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunkvele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorúnapunkon.

Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszállő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott azeszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-eSippejtarohírét és ki-miféle lenne.

– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor-196- eb aSippejtaro, akárcsak egy levente. Adájmió egy emberelakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jóSippejtaro.Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; debikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít akutya gazdájához.

– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom,jótett lesz érte a jutalmad.

Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt avitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb alány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanaksemmit, hanem őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék aházból.

– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.

Abba megSippejtarot ültette be, aztán betakarta és egypár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a féligrom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládáta legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögökkergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől.Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjféligvárakoztatták a türelmét.

A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomrameg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár azéjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr,szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja,akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez akandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja.-197-

Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogaitcsattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberéretalált ezúttal.

NekiugrikSippejtaro és vasfogával, vaskarmával úgybeleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgyordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is éskarjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant akandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska éstorkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat anagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.

Mind egy szálig ott pusztultak.Sippejtaro megragadja, avitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett akísértésnek.

Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddálett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak,mind kísérikSippejtarot, úgy viszik a gazdájához.

A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indulismét nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen asegítendőkön.-198-

Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttekbenne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb aNagyszarvú volt közöttük, mert az ő agancsai voltak alegvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóvalkurtább volt a többiénél.

Sétára indul egy nap aNagyszarvú, utána a pajtásai atöbbi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben.Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei,ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben ésleheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanakmiegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették ésiddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos voltegy kissé aNagyszarvú és egy-két pohár nem a világ,ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokottés úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

– Hej cimborák, – kurjantja el magát aNagyszarvú, – azég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske,egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennékboldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.-199-

Azzal talpraugrik aNagyszarvú és illegeti magát atánchoz.

– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majdnótázunk hozzá.

Táncra perdül aNagyszarvú s énekel is hozzávalót;veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:

– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbortisznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-kétlábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, mégjobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Úgy belemelegedett aNagyszarvú és úgy a fejébe szállt azitóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre.Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak aztkurjogtatja:

– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem.Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy sejávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai aNagyszarvút, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnekrajta.

– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, –szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen.El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossznéven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, hanem kell neki.

– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.-200-

– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el ishiszi.

– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek.Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal atanyájukra, a templom védelme alá.

Szarvatlan lett aNagyszarvú és olyan mély volt azalvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.

Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébreda szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik,egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van.Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut ajávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.

– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bízazok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogyindul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba ésamint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a kétszarvának, ágas-bogas agancsának.

– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokattáncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvasmegszeppenve.

Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza,oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongvakérdezgeti emettől is amattól is:

– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?

Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad-201- azegyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?

– Ott én, – feleli neki az egyik.

– Nem láttad a szarvaimat?

– Láttam bíz én.

– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvétettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd hatudod, merre vannak?

– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedrevan a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenneneked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és ígyszólt hozzánk szarvasokhoz:

–Nagyszarvú nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé;ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.

– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondjákneki a volt cimborái.

Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig éshitelt adott a szarvasok szavainak.

– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak köztkell helyt keresnem.

Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől aszérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szólhozzájuk:

– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.

Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kisséalacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának megostobácska volt az arca. Csudálkozva-202- néz rá a sok ló ésmegszólal az egyik, a legnagyobbik:

– Mifajta vagy voltaképpen?

Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.

– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.

– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.

– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőlemegütődve.

– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komolyhangon.

– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézikjobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak– és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh,fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.

Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:

– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz.Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a voltszarvas.

– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza nekilópajtása.

– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.

– Hogyha nincsen, majd adunk mink.

– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már atarkóját.

Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak-203- ki afarkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, detürelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvasszép sörénye.

– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükbennyerítenek:nyi-hi-hin, nyi-hi-hin.

– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják acimborái.

–Hi-hi-hin, hi-hi-hin, – próbálja a szarvas anyerítést.

– Nem úgy pajtás, – mondják neki, –nyi-hi-hin,nyi-hi-hin.

Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy:pi-pi-hin,pi-pi-hin.

Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, –korholja a sok ló.

– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –faggatják az új pajtások.

– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.

Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat ésbiztatják, hogy gyí te fakó.

Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta ateli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj benehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy temiközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják aszegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgyeliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.

–Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin, – nyerít a sok ló és jótnevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson.-204-

Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Odaszeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő,gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majdistenének, hátha megsegíti.

Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívbőlimádkozik.

– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat,ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapibeszédemet.

Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok ésmegsajnálták aNagyszarvút.

– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbántaamit tett s fohászkodik istenéhez.

Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszika szarvas mellé.

– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ottmellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakjamagára.

Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét ismagán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlitbaloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára ésmosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas,szarvasnak ló, a világ csúfjára való.-205-

Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége mégmélyebben, éjszakai csendességben.

Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel.Pedig csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédjelenne valakivel.

– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszakasincs pihenője a nyelvednek?

Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az uraszavára.

– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban islefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem isfelriasztottál?

Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.

– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szótrávesztegetni.

– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszonyvállvonással elő nem áll az álmával:

– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s aminttél-túl járok-kelek, jobbra-balra-206- tekintgetek, hát egyboltnak az ajtaján, ez az írás áll a fáján:

– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb,drágább, mindenféle, szépnövésű, hitványféle.

Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárrakerülnek immár.

– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.

– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, –szól az asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába,eladásra kimustrálva; ezerszen darabja ára.

– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.

– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szólaz asszony fitymás hangon.

Egyet hümmög férjemuram.

– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.

– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszázszen darabja ára, – feleli az asszony fennen.

– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.

– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szólaz asszony gúnyos hangon.

Mélyet hümmög férjemuram.

– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.

– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; százszen egy darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.-207-

– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az urafojtott hangon.

– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szólaz asszony mosolygósan.

Nagyot hümmög férjemuram.

– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.

Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:

– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tízis járja, tíz garas(szen) a tíznek ára.

Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.-208-

Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útrakészülődik egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt afeleségéhez:

– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg alánykánkra. Finom a lelke, csínján bánj vele.

– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majdmindent.

Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját,hogy egy bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember alányát, elbúcsúzik a családjától és útrakel.

Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka akapun, nagy lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édesapja. Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lánykaodaszalad az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.

– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi azapa.

– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.

– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.-209-

A varázstükör.

-210-

– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot alányának.

– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.

– Övet hoztál? – kezdi találgatni.

– Nem azt, – mondja az ember.

– Talán cipőt?

– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál azajándékom.

Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látottmég az asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen elvele.

– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.

Mosolyog az ura és azt mondja neki:

– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogylegyen egy tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.

– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony éselteszi egy ládikójába.

Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka.Betegség szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos,hiába a sok imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyáhozhívatja egy nap a lányát és azt mondja neki:

– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőttmeghalnék, egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van aládikómban, hozzad csak elő.

Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jórafordul majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta azanyjának. Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és ígyszólt a lányához:-211-

– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam azapádtól. Ha majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe atükörbe és mindig megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt alányának és csendesen elhúnyt.

Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azótabúbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.

Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lánykamegvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amintbelenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.

– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbenéz, mintha az anyjának látná benne a lelkét.

– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki selesz mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám aközelemben.

Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este,ha lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassanmegnyugszik, megvigasztalódik.

Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül aházba.

– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadjneki, akárcsak a tulajdon anyád lenne.

Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akartjárni. De hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta aszívét megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígyszemmel nézte a jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének,ha megszólhatta és mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.-212-

Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának,hogy jobb lesz, ha elválnak egymástól.

– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott megvalaki, avagy tán rám úntál?

– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony apityergést, – de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesenpusztulnom, időnap előtt.

– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.

– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azonimádkozik, hogy mielőbb meghaljak.

Nem ad az ura hitelt a szavának.

– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá aszobájába és meglátod a varázslását.

Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta alánya és ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak amostoha miatt volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallotttőle, a szobájába zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre voltaz egyetlen vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.

Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzánagyhirtelen az apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti atükröt.

– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mitdugdosol előlem?

Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nemsok, annyi se tud kijönni a száján.

– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszátakarod és a halálát kívánod szegénynek.-213-

Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mitfeleljen az apjának.

– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdiszigorúan az apja.

Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja azapjának.

– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten azapja.

– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódoma látásán.

– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.

– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,megláthatod te is őt benne.

Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsószavait, amiket a halálos ágyán mondott volt neki.

Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondjaneki:

– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nembíztam benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved ésnemes az érzésed.

A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazikönnyekkel a szemében, úgy nyit be hozzájuk:

– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mertbarátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.

Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lánya tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.-214-

Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltesházaspár. Egy nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kisborz ütött volt tanyát.

Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant aborzra; megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, beegyenesen a fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája,itt őrölgetett az öreg asszony.

– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg afeleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.

A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódonmenekülhetne meg. Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgyrimánkodik az öreg asszonynak.

– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsoltaz uram.

Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.

– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkábbsegítek neked a munkádban.

Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta,addig instálta, míg megesett-215- rajta a szíve és szabadoneresztette. Jót nevetett magában a borz és így szólt az öregasszonyhoz:

– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; tecsak azon igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd ésvisszadobjad a mozsárba. A többi aztán az én dolgom.

Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogáltki a mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogyfelszedegesse a szemeket, kapja magát a borz, megemeli amozsártörőt és agyonüti vele az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd,öreg asszonnyá vedlik át a borz, előveszi a halottat, a húsábóllevest főz és úgy várja haza az öreget.

Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony megfogadja, mintha ő lenne a felesége.

– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.

– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lettasszony, – levest főztem neked a húsából; akár már meg iskóstolhatod.

– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom,hogy megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhesvagyok.

Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol azöreg és mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.

– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki aborz-asszony.

Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, debekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe állaz asszonyképű állat és azt mondja neki:-216-

– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott acsontja az asztal alatt.

És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill aberek, úgy eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.

Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegényfelesége sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogyfájdalmában egész nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.

Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagysírását, zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle abánatját. Mindent elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént adolog.

– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor,végére járok én annak a gonosz borznak.

Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol aborz szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ezlenne a dolga.

Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:

– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily korareggel?

– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te isszedegethetsz vagy egy kosárra valót.

Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokatösszerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára,úgy indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.

Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogycsitteg-csattog valami mögötte.-217- Hátraszól a borz, hogy miaz, ami úgy csitteg-csattog.

– A hegy, – feleli a nyulacska.

Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát megacélt vett elő és tüzet csiholt belőle.

Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borzészre, hogy libeg-lobog valami.

– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.

– A hegy, – feleli a nyulacska.

Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta arőzsét, azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzegmegijedt a borz a lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng aszőrébe kapott és ugyancsak kikezdte a tarkóját meg a hátát.Nekiiramodott a fájdalmával meg a rémületével és hazáig meg se mertállani.

Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogyhogyan férkőzzék hozzá a borzhoz.

Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzéktanyája felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át.Amint közeledőben a borz tanyája, odaáll az ajtó elé ésnagyhangosan rákezdi, hogy:

– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.

Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljönbeljebb, mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas akenőcsöt és azt mondja a borznak:

– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.

Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást-218- csapotta borz tőle, hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta abetegjét, kenőcsöstül, fájdalmastul.

Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett,míg hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának.Elsőnek a borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolta bajából, nagy kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amitfaragcsál magának.

– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd afolyónkon.

Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki iscsinálhatna egyet.

– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval,neked is megcsinálom a párját.

Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két napés elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét megagyagból tapasztotta össze.

Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg azagyagból valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.

– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, –hogy kié halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.

Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fábólvaló persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban ésnehezebben.

Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a vízis szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogysegítség után kezd kiáltozni.-219-

– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza ésugyancsak integet a nyúl felé.

Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeliaz evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyeda csónakja.

– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltjaoda a borznak.

Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,mindenestül.

Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.-220-

Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Foltha kellett a ruhádra, bélésdarabkimonódra, a majsztrammegfoltozgatta, bélését megtoldozgatta. Házról-házra házaltszegény, úgy éldegélt sovány főztjén.

Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogyelővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját.Belép és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek?Elhül a vér benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.

– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákjátnézi, hol az üstje hült helyét.

– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szóla szabó fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.

Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze hígteával. Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta azajtaját, ha elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.

Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak samint jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához,púposhátú kis vargához,-221- hát az üstje a sarokban, ottrejtőzik a limlomban.

– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja amás üstjét, szegény ember kis készségét?

Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát.Összeráncolja a bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a kétembert, de meg a lopott jószágot is.

– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.

– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.

Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:

– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyoma sajátomat, visszaadod a jussomat.

Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:

– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel eztaz üstöt elcipelni, szűk vállamra ráemelni?

– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz azüst, te meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.

– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Minfőzöm meg az én rizsem?

Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a kétembert, feláll az ültéből és azt mondja a púposnak:

– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.-222-

Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít aszomszédjára s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz,megragadja, ráemeli a púpjára és indulna is már vele hazafelé.

– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. –Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt azüstöt elcipelni, szűk válladra ráemelni?

– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szóla púpos hetykélkedve, alattomban örvendezve.

– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most márgyőzöd, most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna?Úgy-e varga?

Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik abíró hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:

– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, viddaz üstöt a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagymihaszna.

A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos vargasopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.-223-

Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ezonnan van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák átnappali álmukat.

Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikbanpihentek a csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csakúgy hallják, mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak acsillagocskák és kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak azágyaikból, hát madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyukmellett.

– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivallrá a sok csillag a madárkákra.

– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármátcsapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.

– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannakfel a csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek aföldön, nem pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.

– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirtákvagyunk és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek.Persze, ti egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, tiálomszuszékok.-224- Ragyogni meg csillogni, azt csakéjszaka tudtok.

Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak,mintha csak az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük aheverésző csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák,hogy nappal nem bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előttrepkedtek a csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egynagyot.

Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, ahiábavaló csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:

– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azthiszitek, hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amitakartok? Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogyahányan, annyifelé hulltok le.

Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappalvolt már és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogyvillangatott még vagy egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze ésmegjön helyette a mersze.

– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik ésösszefüttyenti a sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak ésegyet nevessenek azon a borzason.

Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegényüstököst, hogy azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi apacsirtákat és ha emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és hajobbjával fenyegetőzik, balja körül kerülik meg. Üstökét isrázogatja-225- és korbácsot fon a hajából, lengedezőszakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába, sokan voltak amadarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig kergetőznek saddig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül, egyettántorodik és lezuhan az égből a földre.

Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáigvannak a nagy rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kiságyacskáikban. A pacsirták pedig meg is hökkentek egy kissé, meg isörültek és mind kirepül a fellegek közül.

Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegyegy reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőnakad meg a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett.Hosszú volt a nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egycsóva.

– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.

Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jöttneki. Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már agaz meg a gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amintide-odaforgatja, hát ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylika seprő nyele, mintha színig arany lenne; seprője meg sziporkázik,hol megcsillan, hol szikrázik.

– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg scsillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.

Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőrevégigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogymegpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a-226- pipáját, rágyújt és hol a füstöteregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor aztán kialvófélben volt apipája, kiveszi a szájából és amint veregeti belőle a bagót, egyparázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált esni. Nagyot sercega seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a szeme isbelékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgatelfelé, hogy a lába is alig bírta.

– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öregés amint ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése.Mintha egy nagyot ásítana az a seprő és egyszerre csak minthatalpraállott volna. Serceg aztán még egyet, még kettőt, még többet,aztán lángra lobban, tűzbe vedlik és fel az ég felé, akárcsak egyszárnyas madár.

Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.

– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéliaz öreg:

– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött anagy mehetnékje, égfelé repülhetnékje.

Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csakúgy szikrázik fentről a csóvája.

Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók.Utána repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jótnevettek később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.

– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tértvolna többé magához.-227-

– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egymásik.

– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.

Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagoknyugalmát.

– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.-228-

Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt azembernek a foglalatossága, hogy reggelenként kijárt abambuszerdőbe, bambusznádakat vagdosott le és kosarakat fontbelőlük. Ezzel tengődött öregségében.

Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat,hogy melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik,mintha csak világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogyhozzá mer nyulni. Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambusztés siet vele haza a kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi,forgatja jobbra, forgatja balra és amint mindenfelől nézegeti,egyszerre csak egy lányka ugrik ki belőle. Olyan nagy volt mint ahüvelykem, tán még annál is kisebb. Meghökken az öreg és ha rá nemmosolyogna az a csöppség, még tán el is szaladt volna tőle. Siet azöreg a feleségéhez és mutatja neki a kis csudát.

– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öregasszony és úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogyminden napra nő egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyracseperedett, hogy akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még anagy okossága meg az a ragyogó-229- szépsége. Nem is olyanvolt ő, mint más ember lánya. Csuda volt ahogy meglett, csuda voltahogy megnőtt és aki ránézett, mind rajtafelejtette a szemét.

Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé.Válogat bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegetiőket, hát megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csakvilágítana a szára.

Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja aszárát, hát csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Aliggyőzik összekaparni, annyi hullott ki belőle.

– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogyfelnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.

Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült aviskó helyett, hogy adájmióé se volt különb, de még amikádóé sem. Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart;ruhája, amilyet csak kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akárcsak a mennybélieké.

Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtakróla. Megmozdul a sok levente, a sok vitézszamuráj és mindodaözönlik a kis helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogyszerencsét próbáljanak vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velüka lányka. Pedig mind el szerette volna venni, de egyik se igenkellett neki. Aztán meg olyan különöseket kívánt tőlük.

Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod amennydörgő Istent és idehozod hozzám.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak,-230- – haelhozod a virágot a paradicsom kertjéből.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozodazt a dobot, amelyik magától tud dobolni.

Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kívánaz a lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek anagyvilágnak s így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegekközé tévedtek, sík tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnanvissza, vagy nem.

Egész amikádóig jutott el a bambuszlányka híre.

– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritkalány az a bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg azokosságának. Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz énfeleségül veszem.

Útra kél másnap amikádó és csatlósok előtte, csatlósokutána, úgy érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagypalotájába. Bíz az még az övénél is különb volt. Előhozzák alánykát és amint megpillantja amikádó, szinte elbűvölődik anagy szépségétől.

Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azértnem akarhatott eddig senkit, mertmikádó felesége szeretnelenni. Odalép nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:

– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.

Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli amikádónak:

– Boldog lennék, ha amikádó felesége lehetnék, ha ugyanlehetnék.-231-

– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva amikádó.

– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem aföld szülöttje vagyok, másutt az én hazám.

– Hát mifajta vagy? – kérdi amikádó. – Ördögök fajzatjaavagy Istenek leszármazottja?

– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Istenleszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyártértem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülökismét.

Elcsudálkozik amikádó, sehogy se ad hitelt a lányszavának. De csak addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égiteremtések szállnak le a magasságból, emberformájúak, de mégseemberek és ott gyülekeznek össze a lányka körül. Csak úgy fénylikegy gyaloghintó a kezükben, abba ültetik bele a lánykát és úgyszállnak vele vissza az égbe.

Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a kétkezét, úgy imádkozik a boldogságukért.

Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csakmegpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egyfényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.-232-

Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapikenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókattenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.

Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár ésvége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszonya hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagytaés másüvé költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, acselédei is otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihezkezdjen nagy nyomorúságában.

Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúannézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ottrágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek azegy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá,mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az esőmeg ne csapkodja.

Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt azasszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgycsillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalépegy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert-233- borulni kezdett az ég alja. Odaviszinagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja bennehelyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapjaa selyemhernyót.

Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagyszomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért isokozta neki azt a nagy bánatot.

– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogybántotta volna a kutyáját.

Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerrecsak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát kétselyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából.Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott,akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat ésmegfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat,húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jönaz a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egynagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, beragyogott a fehérsége.

Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egynegyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert márelőtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál.Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet.Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztánmeg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért mára sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amintegyre csak dolgozik és húzza a-234- kutya orrából a selymetés közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerrecsak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik akutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken az asszony, nemtudja mire vélni a dolgot.

– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel azasszony, – ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az énsegítségemre.

Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, aholaz az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé ésimádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában éshogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.

Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura ésbenézett kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony.Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogyszinte bánni kezdte a tettét.

– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek asorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.

Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt arengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle.Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyenselymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahazaselymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szálameg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy mégolcsó pénzen adhatott túl rajta.

– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az emberaz elhagyott feleségétől.-235-

Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyójátmeg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.

– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan azember. – Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedbenelhagytalak.

– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatottehhez a nagy gazdagsághoz.

Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki ésmegint együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Meginteltelt egy-két nap.

Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt asírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla azezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsakaz eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják ésépp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.

Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak azemberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.

Egész amikádóig jutott el a híre és amennyi selyme csakvolt az asszonynak, mind amikádó vette meg. Ebből készülteka ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is.Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszonyfehér selymének a neve.

Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaikis ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.-236-

Volt valaholNipponországban egy sziget, azon meg egyfehérszőrű kis nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban,oda szeretett volna a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt azátkelés, sehogy se találta meg a módját. Mindennap kisétált apartra és egyre csak azon tünődött, hogy juthatna át arra aszigetre.

Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg atávolban, mintha feléje volna közeledőben.

– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, –most ez egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele éseljuthatok a túlsó szigetre.

Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tértpihenőre. Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szólhozzá:

– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?

– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.

– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.

– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagya tenger, sokan férünk el benne;-237- neked meg ez a kis szigeta tanyád, aligha lehettek oly sokan.

– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszédszigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.

– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.

– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok megegyszer. Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.

– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őketössze.

Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak aszándéka, hanem hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mindodaszólítja őket.

Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várjanagy türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.

– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és lásshozzá a munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el nevétsd valahogy.

Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd,egész a túlsó szigetig ér el a rendjük.

– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállakbenneteket.

Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez azelső, – ez a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, azegyiknek a hátáról a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, aharmadiknak a hátáról a negyedikre, míg el nem ér a túlsó szigetpartjáig. Egyet ugrik a nyúl, odapattan az új partra és odaszól abámészkodó krokodilokhoz:

– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek-238- ámbenneteket. Túljártam az eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni,azért kellett a fajtátok. Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok éshidat álltatok nekem.

Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtattáknagy fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyikkrokodil, hogy, hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja anyúl farkát.

Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgotés váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.

Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kisnyulacskát és mind kicibálják a szőrét.

– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,bánatostul, fájdalmastul.

Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei.Restelte is az állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta atestjét.

Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak anagy siránkozásra.

– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.

– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, –szép fehér szőrömet jaj de kicibálták.

Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja anyúlnak:

– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.

Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.

– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán megfeküdj neki a szélnek. Leszárad rólad-239- a soknedvesség és megint elkezdheted az ugrabugrálásodat.

Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt avízbe.

Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta asós víz a bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott alevegőre, a szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott aszegény kis nyúlnak a testje.

– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek ésvíhogva távoznak útjukra.

Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbjavolt, azért maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmasnyöszörgését és odasiet hozzá.

– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.

Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal míveltés amit ők míveltek vele.

– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, –bűnhödnöd kellett miatta.

Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát,tűrte is a sorsát megadóan.

– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint arégi lettél, az ártatlan kis nyulacska.

– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.

– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj megbenne. A tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne éslegott megszűnik a fájdalmad.

Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe ésmeghengergőzik benne, hát íme,-240- azt se tudja, hogy mi fánnő a fájdalom. Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mintannakelőtte volt.

Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenkeelé:

– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg anevedet, hadd imádkozhassak hozzád.

Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő alegifjabbik fia.

– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.

–Jakahime vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya,hogy feleségül jöjjön hozzánk.

– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátokelvenni?

– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit alegjobban kedvel meg.

– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fogmajd megkedvelni.

– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többiután, hogy le ne késsék a lánykérésről.

A nyúl jóslása beteljesedett,Jakahime lett a fiatalbálvány-isten fiatal felesége.-241-

Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra,emberségre, tiszta szívre, szeretetre.

Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben.Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.

Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön avadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a boncvadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászras szigorúan így szól rája:

– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.

– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.

– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember isfél elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddőhangon s így folytatja papos hangon:

– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász,úgy-e íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják.Vadnak is van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatotnyilazgattál, sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed,holtod után új életed vagy állatban folytatódik, vagy madárbabujtatódik. Intőszómra-242- ha nem hallgatsz, íjazást ha abba nemhagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd abba a kedvtelésed. Úgy-evadász, úgy-e íjász?

Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhanát az arcán, száját ilyen szókra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtomután új életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e tebölcs?

– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.

– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól avadász megadóan, meghajolva bűnbánóan.

– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek stipeg-topog körülötte, íjat-nyilat nézegetve.

Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnakszegzi a fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnakarca, gyökeret ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:

– Miért kívánod életemet?

Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:

– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan aholtom után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, tehelyedre bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkemleimádkozom s rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz avezeklésem. Úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amintelmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.

-243-

• Előhang3
• Tokió ésKiotó5
• Barack-fia,Momotaro7
• Fehérke és Sárgácska11
• A levágott nyelvű veréb16
• Bonc-növendék mérget evett19
• Legyecske és Legyezőcske22
• A majom és a rák26
• Odango – az igaz neve30
• Égi tündér ruhácskája33
• A virágfakasztó öreg36
• A tigriskölyök40
• Golyvát kapott a két öreg (1. rajz)44
• Hökköm törpe48
• Rizsbor-vásár53
• A szamuráj szerencséje56
• Az irgalmas szívű szegény63
• Tenger alatt járó asszony (2. rajz)68
• A medúza és a majom74
• Az újhold és a fellegek80
• Patkány-lakzi84
• Vak hátán a világtalan87
• Az ezerlábú szörnyeteg91
• Világító János-bogár95
• Testemésztő kígyó füve100
• A boszorkánypók103
• Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz)106
• Csalafinta róka kölyke114
• Tízszen-pénz a halszag ára119
• -244-
• A csodaforrás121
• Téli hónap szamócája125
• Papírsárkány eregető (4. rajz)129
• Urasima, a halászlegény134
• Kőfejtő és hegyiszellem140
• A hold és a denevérek145
• Jamagata ajándéka150
• Félfülecske, Féllábacska152
• Víz tündére Sellő-lányka158
• Holló úszik, liba kúszik164
• Kacskaringós Folyondárka169
• Ibolyácska és a Puszpáng173
• Csodatevő ócska ecset177
• Felejtető gyömbért evett182
• Bambuku-Csagama (5. rajz)185
• Hacsibime, a fatálas189
• SzellemirtóSippejtaro193
• A felemás szarvas198
• Férjemuram a vásáron205
• A varázstükör (6. rajz)208
• Csitteg-csattog, libeg-lobog214
• Üstöt lopott púpos varga220
• Az üstökös és a pacsirták223
• A bambuszlányka228
• A selyemhernyó232
• A nyúlacska és a krokodíl236
• A bonc és a vadász241