Movatterモバイル変換

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át aMargithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlátmellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes éstiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyansíma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél,fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át aláthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balrafordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszúházsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszókékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. ATáborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, acsónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben.Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menneát a Duna fölött.-6-

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek.Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszihajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt azegyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egybarna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel ahíd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta afátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényencsöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákbakanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert,aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement alakásba, amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtáblavolt arany betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd.Alatta fehér tábla ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egyenergikusan kinyujtott fekete mutatóujjal, amely szinte sértődöttenutasította a lakásajtó elé tévedt ügyfelet az udvari folyosósarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkanszólt a fülledtségbe:

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndesléptekkel ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót,mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nemvolt rajta kívül senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőttszanatóriumba vitték, mert a-7- gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr.Aradi Dezsőné pedig, aki miatt valamikor a fiú megtanulta ezt anesztelen, könnyű éjszakai járást az ebédlő nagy szőnyegén, már kétév óta a budai temetőben nyugodott, ha ugyan nem teljesült az azanyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a fiú: „A temetőben sefogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az üres és némalakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a fiúszámára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás.Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyenment végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenülaz ebédlő mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokásszerint: az ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia acselédnek, mikor kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőttakarítani, s ez azért volt, hogy Andornak több levegője legyen,mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette,meggyujtotta íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzéstabbahagyva, ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le akarosszékébe. Az apja régi irodai karosszéke volt, amit akkorkapott meg, mikor egyszer egy bőrbútorgyáros kliens új karosszéketajándékozott az ügyvédnek. Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ezis csak azóta, mióta dr. Aradi Dezsőnét koporsóban vitték el innen– abból húzott egyet a fiú, a kalapot a fejebúbjára lökte és kétöklét nekitámasztva két halántékának, az itatóspapirrakönyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalemberasztala. Az itatóson nem volt-8- tintanyom, csak rajzok voltak aszögleteiben, ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak éskockarendszerek. Elegáns levélpapirosdoboz, domború aranyfelírással, ezzel a buta szóval: Papyroleum. Fénylőtintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, csupa sárgarézés csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két „hozzátartozó“gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó vadászkutyadöglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az üvegbeolvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s azegészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett.A naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mertott nem volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos,csöndes és üres volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte éssöpörte. Szemetet is hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát,meg egy rongyos, dülledt kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozvavolt a láda is, a kosár is, a fiú bágyadtan meresztette rá atekintetét. A szeme így meg-megállt fáradtan, a jelentéktelentárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt volt, ment a szeme után,meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a sirály a hullámról,megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor elmozdította a fejét,hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, akönyvei már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, aLendvay-utca táján, ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünőlakást talált, két szép utcai szobát, egyemeletes,-9- palotaszerűkis házban, a báró Horn-villában. Az első emeleten laktak a báróék,a földszinten volt két garszonlakás, ezek közül kapta meg azegyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom emberek voltak;mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, még acsaládja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, debáró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronesszférjhez megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad amost szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évigjövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, agyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régiebédlőasztaltól, az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyoséjszakáitól, a kedves és furcsa napoktól, amikor könnyűbetegségekben feküdt a szobájában, az anyai gond melegében,könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, bekötött torokkal,lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint megszólalt ilyenestéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy vagy tebeteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, milesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukvaaz ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túlmég csak egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztánmeggondolta és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlőmásodik ablakánál és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogyhogyan búcsúzott el abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgyvolt, hogy Aradiné nagyon rövid ideig volt beteg a halála előtt.Mikor beteg lett,-10- haragban volt a fiával. Az apa tudniilliknem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a doktorátust letette,éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben járt haza.Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát egyórára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majdmég későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délutánelment és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül aszobájába. Délben kelt fel és az ebédnél mindig duzzogvafogadták:

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniálisnesztelen bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg nehallotta volna álmában. Pedig a kilincset két marokra fogvaszorította le, hogy ne pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból,a cipőjét már az előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott avetkőzéshez. Viszont az anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül,hogy az apja álmában meg ne érezte volna a halk mozdulatot a másikágyban. A huszonötéves házasság sok-sok ezer együtt-aludt éjszakájatette, hogy ez a két gyöngéd ember álmában is megérezte, hogy amásiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú a bútorokratámaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a járása mégúgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már kétéber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogyébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjúdoktor az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujikbelőle.-11-

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben,váratlanul megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült olyhalkan jönnie, hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észrea közeledését. Az öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség,egy pillanat mulva már ott volt az anya is, aki lefogta és kérleltea sötétben kiabáló embert, mialatt a fiú meztelenül ült az ágyszélén és önérzetes feleleteket adott, majd élesebbeket, egészenaddig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen meg nem markolta a fiakarját. A fiú durván rántotta el magát az apai erőszak elől, lámpátgyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem látják. Az apaegészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg attól, hogydoktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az öregúrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony mégkérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel,összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valaminagyot akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, ésvégül is engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikormár az ágyában feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralvaa bizonyosságtól, hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többéelvenni tőle, csak akkor vette észre az anyja arcán azt a majdnemállati vergődést, amivel ez a negyvenöt éves asszony a kirepülnikészülő fiát visszasírta a fészekbe, azt a megriadtreménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, ez nemmarad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiútbelül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta-12- az anyjaarcát és anélkül, hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásbanbecsületszavát adta neki, hogy többé nem jön éjfélután haza.„Eredj, mama, mert megfázol“ – mondta neki, mikor az asszonymegölelte, és már ez alatt az ölelés alatt érezte, hogy könnyelművolt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani a szavát, rosszérzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább taszította, mintmagához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, vacsoraalatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá,kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment elhazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyjanémán virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogyaz öreg úr ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában.Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsoráltotthon, de éjfélkor hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon ésreggel ötkor jött haza. Nem szóltak többé neki erről egy szót semés mikor másnap kezet akart csókolni az anyjának, az visszahúzta akezét. Napokon át voltak így haragban, és mikor az anya beteg lett,a betegségben is tovább tartotta a haragot. Váratlanul fordult igenrosszra az állapota, negyvenfokos lázai voltak és eszméletlen volt,merően nézett a fiára, de nem ismerte meg. A tanár megmondtaAndornak is, hogy az anyja meg fog halni. De akkor már a szemét senyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott arcán szinte márcsak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, mikor a fiúórákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem evett ésnem ivott. Ez már-13- az agónia volt. Egy este, vacsora előtt,hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki apályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett.Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem isérintette az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. Aszeme le volt csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan ésszárazan lélekzett. A fiúnak hirtelen felszaladt a melléből atorkába valami nagy, görcsös gyermeki szerelem, forrón buggyant kiegyszerre mind a két szeméből a könny, – „mama“ – mondtagyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az istenért, hát békülj márki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve melléje, bőven omló,forró sírással megint mondta, igen halkan, most már nem is azanyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve:„mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak,Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopvamegcsókolta az égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába,letörölte a könnyeit és az íróasztalához ült, mintha olvasna.Virradatkor halt meg Aradiné, a fiú csak reggel tudta meg, nemköltötték fel a halál percében.

Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájtfáradt testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves ésduzzadt szájjal alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyaiarcot, most bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mintemlékre, egy pillanatig azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből,de nem jött, az egész emlék egyetlen, nem is nagyon mélysóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement a szobájába,-14- ásított egyet, de ezt aztán nagyon ésmélyen, az asztalra dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor anyakkendőjét és a gallérját bontogatta, a tükör elé állt,megszokásból, mint ahogy a legtöbb férfi, aki tükör előtt köti anyakkendőjét, gépiesen akkor is a tükörhöz megy, mikor leveti.

Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadultéjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerinthamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A télvége felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, minthamegnagyobbodott volna a szeme és szinte nőiesen fehér letthosszúkás, ovális arca. Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főkéntkét szépségére volt büszke: sötétbarna, majdnem fekete haja dacáraélesen kék volt a szeme, s a lába tökéletesen egyenes volt. Mikoregyszer a tornatanár statisztikát csinált az osztály lábairól,aszerint hogy kinek van ó-lába és iksz-lába, ő volt az egyetlen,harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába se írtak bele.Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak mostserkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennekokát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának ésmozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már afiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakranfoglalkozott külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és akörmei hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas éscsontos csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony ésszáraz volt, míg az anyai szem semmit, ami sovány,-15- nemszeretett a fián, gyermekkorában mindig a kövérségéértaggódott.

A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogyígy mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni arégi lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, minthavalójában csak most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék elörökre tőle. De éppen ezért, mert ezt az érzést a külsőségekhozták, nem volt mély és benső. Lefekvés előtt, így halálrafárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és felületesenszentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában, mikorelfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja,bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus ésősrégi rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni ésmelegedni kezd a nedv, a finomabb emberi idegzetek isnyugtalankodnak, – ilyesmit olvasott valahol – vagy talán nemikérdés ez is, valahol ezen a ponton hat a modern emberre a nyárelővizes langyossága, aminek a lankasztó, furcsa szaga nyugtalanít ésvalami türelmetlenséget kerget végig a csontokon.

Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt avetkőzésben, – intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdérekönyökölt és úgy tette az állát a tenyerébe, mint sok, sokgondterhelt és fáradt városi ember, aki talán el is felejtette,hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az életében, féliglevetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy csöndbenösszeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon átmeredve így a lámpába vagy a szőnyegre.-16-

Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdettgondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplanalá bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és aholnap kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba,ez nem engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásításikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikora friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedettarcot.

II.

Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt,akivel az Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivelkésőbb a budai kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Azigazgatót azóta Pestre helyezték át, de Andor ott is tovább járthozzájuk. Már negyedik éve laktak Pesten, a polgári iskolaépületében, az úgynevezett igazgatói lakásban, amelyneképítész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a szegényigazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbiévekben, főként a doktorátus után minden délután, vagy este otttöltött a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen akészülő házasság ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem voltpénze, de aztán nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólta fia dolgába, bár nem szerette leendő apósát, akiből az anyagigond és az előmenetel lehetőségének aljas nyomorúsága-17-meghunyászkodó, ideges és rendetlen embert csinált. Egyszer volt isköztük valami, egy váltó miatt, amit Aradi doktor zsirált a kopaszTurnovszkynak, s amit Turnovszky csak azután fizetett visszarészletekben Aradi doktornak, miután a kerületi bank az ügyvédenmegvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az esetre, –akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap Turnovszkybácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten volt,rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apávalmár a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyanizgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bittetausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szépzöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját,– csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonötéves jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja későéjszaka hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobábanbeszélgetni, az apja ezt mondta: „Találd ki, kivel ferbliztemmostanáig, ne is törd a fejedet, Turnovszkyval, megint adós maradthúsz hatosommal“.

Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-estimulatságaira a szülék Andort és Ellát. Már az első télen TurnovszkyElla – így szombat estéken olcsó-szőkéből és szegényes,otthonkészült rózsaszínből festett igazi polgári-köri jelenség –báli ideálja és királynője lett ezeknek a polgári-köri fiúknak,akik épp, hogy a második vagy harmadik pantalónjukat viselték.Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy temperamentummal,-18- de a tömeg számára való örökös,mechanikus vígsággal és egy kis szabadossággal, ami mögött mégakkor semmi érzékiség nem volt, csak polgári, vagy jobban mondvakerületi tetszenivágyás. Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobbanyák azt mondják: „na én agyonütném a lányomat stb.“, de azértminden anya figyelte a táncát és a nevetését, mert minden anyánakobjektíve tetszett, csak éppen minden anya épp azért anya, hogysoha ne győzzön benne az ilyen objektív és természetes tetszés,amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora szombati, kerületisikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának négy-öt felfeléfésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos homlokú fiúvárta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete csokorrala gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi vizeskefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottanhuzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akikkialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközbenkezdtek alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű voltAndor dolga. Ő lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is vártsorára a többiek csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikorő következett, halkan előkerült valahonnan, és mikor a lány éppkörül akart nézni utána, már könnyedén fogta is a derekát, a lánymár táncolt is vele, lassan és sétálósan, magától értetődően éssokáig, addig, amíg a fiú vissza nem adta a folyton nagyobbodócsoportnak. Néha künn, a rosszillatú, gázlángos kaszinói folyosófélhomályában égő fiatal pofonok csattantak-19- TurnovszkyElla miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányokgyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösenuralkodva lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsószőkeségében és rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenőfelsőajkával, folyton nevető és nem gondolkozó hamis szemével, minta rossz partie ideálja, a taknyosok démona, igazi városvégi szegénylány és kerületi primadonna, akit minden kamasz azzal ölt, hogyAradi Andorba szerelmes, de aki minden kamasznak azt mondta, hogyszerelmes még nem volt soha, de Aradi Andor „tetszik“ neki. Asikere és a népszerűsége ártott az apjának és az anyjának is. Azapjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az iskolaszénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházánszaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, azanyjáról pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjáranézve – hogy szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt akomiszabbak azt, hogy a lány nem is Turnovszkytól van, hanem egyalpolgármestertől, aki meghalt.

Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülőikísérletekre nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan,mint ahogy táncolt, járt éveken át a Turnovszky-házhoz. MikorPestre kerültek, oda is utánuk ment a Dunán át, ami igazi budaiember szemében még ezer évig döntő fontosságú dolog lesz. Itt nemlehetett semmit csinálni, Andor látogatásai olyan pontosak,biztosak és meg nem akadályozhatók voltak, mint a hét napjai, ahogyegymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán öt teríték voltminden este,-20- akár ott vacsorált Andor, akár nem, – sezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmábanmegvolt a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit anevetőszemű szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoronkeresztül a rendes, jómódú és előkelőbb polgárcsalád némabosszúságán a lassú és mindvégig sóhajtozó belenyugvásig.Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó. A dolog oly magátólértetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg Andor ügyvédivizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha valakiIvánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e, hogyaz Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az,de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradifogja elvenni.

Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néniminden vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apaszobájába Ellához és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andortés Ella feküdjék le“. Azzal ők aludni mentek, Iván bement afiatalokhoz, ült a nyakukon öt percig, s aztán tíz cigarettáértmagukra hagyta őket. „Andor“ – mondta másnap a mama – „az estemegint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván meg is kapta amagáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, aki másdolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az elvitiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogyegy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“,Ella az íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.

Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt-21- és azelőttAndor nem jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorátmulasztott egymásután, ami annak a jele volt, hogy összeveszett alánnyal. Ma ott volt, apja betegségével mentegette magát aháromnapos szünetért és vacsora alatt nem szólt Ellához,szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, politizált vele snéha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb után, ami felé alány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky végigszívtaa virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokásszerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkorlefekvés.“

Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek mostis közömbösen mosolygott a szeme.

Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól,Andor elmegy és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:

– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarokmagának valamit.

Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, deaz már nem volt sehol.

Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha voltrajta, amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötétbársony puhán-22- rajzolta ki az idomait, és világítottfölötte a fehér nyak és a friss, fényes szőke fej. Csinos és egykicsit asszonyos volt így. Ahogy Andor utána indult, végigvágotttekintetével a lányon, a feje búbjától a cipője sarkáig. A biztosbirtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha akarom“. A vacsoránálvaló színészkedés miatt észre se vette, hogy valamivel több bortivott, mint szokott, és most égett az arca.

Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát.Iván, aki már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után,hanem előbb lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludnitértek-e már a szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé aszívességet, amit tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen.Csak akkor ment az asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül mentki, mint aki csak éppen, hogy kimegy, de még visszajöhet.

Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassanjárt fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.

– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhánakrövid ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?

– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve,hogy nem akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a feketebársonyra.

Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikormég a budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász éskitünő tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemenpápaszemet viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor azis látszott rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett,Andor ritkábban látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz.Veszélytelennek tartotta mindig.

– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint.Valami jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogymennyire érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.

– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntestmondjál. Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek.Mondhatsz, akit akarsz.

– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek.Próbálom, de nem tudlak.

Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúéis. Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik évesvolt már, tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány mostlett húsz éves, a fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük avilágban, most nyílt meg a fülük, most élesedett bennük a mohóságés most gyúlladt meg a kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. Agyerekesen szép, szomorú és szerelmes boldogságnak már vége volt.Andornak elég-24- volt, ha az orfeum télikertjébe bejöttegy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember smokingban, s mellette aszeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú kalap alatt, hogydühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán eligértférfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a kisál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni,az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzelegyütt a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apjavagyona, ami az övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és azérvényesülési tehetsége. És… kimenni a világba és frakkban járni ésfiatalon méltóságos úrnak lenni és így, egy kicsit unottan lépdelnia csillárok alatt egy ilyen erősszagú vízben fürödt, feszes kisfehérkeztyűs cseléd mellett, akinek vékony franciás gyereklába vanés bőfodros csipkék közt finoman izmos, hosszúkás combja, mint afogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak akarni kell, csak ottkell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, a szélesedéstígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos táncosaival, akikneknem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis rongyos jövőjével,és a bársonyruhával, megint csak a fekete bársonyruhával, a szegénylányok ez örökös, mindig visszatérő és egyetlen érzéki eszközével,ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete bársony és a fehérfedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet ez, és fiatalvagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy el akaromvenni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy néhaegy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogómetresz, mikor-25- fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófjavagy zsidaja mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcúAndorra, aki az ő batisztba göngyölt kis testét a márványasztalonkeresztül élesebben látta, mint ő az Andor megnagyobbodott éssötétacélkéken fénylő szemét, – még csak ez hiányzott, hogyilyenkor le is igya magát egy üveg Médoc-kal, mert az erős volt,francia volt, sok volt és csak öt korona volt.

És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod,ha hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod,milyen féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Mármint hogy ő, Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő!Két szoba és konyha, és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el sepirult ilyenkor, mint falusi lányokról hallani, hogy az emberszerethette volna a bárányi kis szűzességét, hogy meghatotta volnaaz embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzigyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, – nem, eznyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolábantiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsitmindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággalbeszélt a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben akorban, egy huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott,hogy csak a tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és voltolyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott-26- szempillája alól jövő csaló sugárka úgyfelgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást.

– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás,molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estésvilágában, táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgáridémonságában királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyakideáljának, parancsolónak és mindenhatónak.

– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kellvégezni. Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… Ésnem, nem, nem szeretjük egymást. Nem.

Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egypillanatra, futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek azamatos őszintesége.

A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztánhagyta magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiúmegbontotta a vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával,miközben a szőke reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé.Csak ezekben a pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez abálozó és ügyes városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös,szemérmetlen és királynő. Szomorú kis izgatott-27- cseléddévált, mikor a mohó gyerek a kamaszság brutalitásával tépni kezdte agombot a bársonyon.

Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmibeszélni valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikorígy vacsora után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultanviaskodhattak. Ami élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadta hosszú várakozásban. „Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondtasokszor a lány, mikor a fiú únta a beszélgetést és türelmetlennévált, ölelni akarta és oda se figyelve arra, amit mond, a szájátkerülgette a szájával. „Legalább csak ezt hadd mondjam végig…Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ És szomorú lett acsókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen szerette,beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, aminta nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor elment,magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: „Nemszeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség,utálatos, utálatos…“

Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennekitt vége van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondtamagában – „momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta afejét: „Nem, nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szagavan, lány-szaga van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet,nyugodtan kellene hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen,akkor végig tudnám utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, azkellene, hogy pénzem legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“-28-

– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment.Kereste Rácz Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült,közel a cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagycimbalomlármában és klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üvegMédocot és ott ült egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassanment csak a fejébe a bor, lehet, hogy attól a csattogó és visítólármától, amit a cigány csinált a közvetlen közelében, vagy attól,hogy ott eszébe jutott az utolsó éjszaka, amit a szülői lakásbanfog tölteni. Később nagyon izgatott lett, talán a bortól, talán acigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, hogy elmegy laknihazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége TurnovszkyEllával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy átfűlik azarca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a cigánymellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttekpirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhásmetreszekkel, virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézettegy sétáló nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely apárisi nagy Opera csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amintfrakkok és tábornokok közt meztelen női vállak, keblek, legyezőkjönnek le a lépcsőn, a cigány pattogva és ingerlően vágta az angoltáncot, a kávéház nagyon tele volt, csattanva törtek az olcsópoharak egy sarokban, ahol plasztronok és hűtővödrök ragyogtak afélhomályban, így most már melegen kezdett szállni a szájából,belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit elkábult ebben azáldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott-29- ésgondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbba lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletülerre, őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejévellassan és megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan,szinte gyűlölettel tette hozzá némán: „Nem, édesem.“

– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy azágyában feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosragörbített szájjal nézve a tapétának egy kis világos foltját, amiépp az orra előtt volt, s amit megvilágított a redőny felső réseinbehúzódó első világosság. A tapéta zöld és barna akantuszleveleketábrázolt, amint egymásba fonódott kettő-kettő, és ezen a színfoltonfelülről lefelé sűrűn vonult sok párhuzamos fekete vonal, hogymessziről gobelinszerű hatást tegyen. De így közelről, minthasűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld és a barnaakantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régitapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinteérintette. Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma,hanem végtelenül finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kisszínes prém. Az egész gyermekkorát, egész első fiatalságát kísértevégig ez a jól és sokszor megnézett kis látvány, a legkedvesebbpercekben, az elalvás előtti álmosság feledhetetlen gyermekiperceiben. Nappal soha meg se nézte, eszébe se jutott, nem is tudtavolna talán megmondani, milyen tapéta van a szobájában, ez csak ígyelalvás előtt-30- volt régi ismerős, aminek mindenszögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, –gondolta – „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, elkell kezdeni élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek éscsinálni fogok valamit, mindent fogok csinálni…“

Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Azebédlőben halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenülakarna belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitottajtón át az ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jötttakarítani, a petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. Alány lábujjhegyen jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csuktará az ajtót és a következő percben már hallani lehetett, hogy azebédlőben nyílik az ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán azutcáról és egy szorgalmas seprő szisszen meg a nagyszmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, megszokottan,folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró és nedveslett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a lélekzete,csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a párnán,amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét.Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának ésszomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok akönnyeivel együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül,árvaságában és sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót ésfölemelőt érzett, csak a forrás fájt a mellében, ahonnan a sírásjött. A paplan alatt a mellére, a szívetájára tette a kezét, ahálóing alá, odaszorította erősen és ahogy szokott,-31- némán, azagyában beszélve, mondta magában a mondatot, amitől újra bőven ésforrón áradt el az arcán a könny:

III.

Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere isösszeszedte a köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát éskinézett az utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte aszemével addig, amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult azAndrássy-út messziről tompán zajló kocsikavargásába. Az iméntnéhány percig esett az eső, de most már megint sütött a nap,hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. A gyalogjáró köveiszáradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis előkertben már voltvalami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó eső. Jó illatjött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, mint avizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természetegyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végiga sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, sekocsi nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez anesztelen, úri, jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kisvillák a kapuk fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egydarabból való ablakok, széles csipkében végződő fehérfüggönyeikkel, a konzulok címerei a falon, szép volt ez a koránalkonyodó, mégis fényleni próbáló tavasz-délutáni-32- napsütés –valóságos boldogság öntötte el, boldogság, amit az új környezet, újvidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly orvossága minden emberiszívnek, ami valamitől nehéz.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen laknihazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki márrokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon kevesetvolt otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt abudai lakás. De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a magalábára akar állni és addig kínozta az apját, míg az beleegyezettabba, hogy végleg otthagyja a családi fészket. Nőkről nem igenszoktak egymással beszélni, de mikor a fiú csökönyösen és nagyindulattal hozta fel újra és újra a kérést, hogy a saját kislakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra gondolt, hogy emögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami jobbfajtaszeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar béreltszobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú aHorn-villában nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, merttudta, hogy a báróék első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabadfogadni a garszonlakásban. Ez így is volt. Végül abban állapodottmeg benne az apai ész és az apai hiúság, hogy a nő nagyon előkelőlehet, ha a fiú e tilalom dacára is ragaszkodik a villalakáshoz.Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó eredményt adott: a báróékháza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély járkáljon oda,lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a fiúmegkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet-33- parancsol a házmesternek, az csak járjonoda. Sőt járjon oda minél többször és minél tovább, – az öregAradinak kedvére volt minden, ami még megakaszthatta fia házasságáta Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen volt ezzel a dologgalszemben és minden segítséget a véletlentől és egyéb külsőkörülményektől várt.

Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobájavolt: egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. Aházmesterék vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már aházmesterné, ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet,rabszolgája, a viciné pedig az ágyat vetette meg a hálószobában,hangosan pofozva a párnákat. Friss, jó érzés feszítette a mellét afiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, a régi karosszéket, anaptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a másfélhónaposkésést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, elkezdődik akészülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz Miklósrévén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznosösszeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehetmajd írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyanparlamenti és pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket ésösszeköttetéseket lehet szerezni. Igy majd közben meglesz azügyvédi vizsga, az apa irodája és egy kis politika, megint csak egykis politika, – Andor politika alatt azt értette, amit az ővilágában és az ő helyzetében ez alatt érteni szoktak: karriért,amelynek messzi ködében a képviselői mandátum, az udvaritanácsosság, egy kis újságokba való-34- cikkezés, közgazdaság,bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, nagyszerűenöltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott összeoperai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős,társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyenfehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagydolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, akiszerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – ésőméltósága, az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úraz a mosolygó, zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ottmeghajol, mélyen, miközben ő, Andor, már mint őméltósága int nekiés azt mondja: „na gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkábbgyújts rá“.

– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és hakitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíga második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövökhaza.

– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt,ajtót nyitni neki.

Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van,rendelkezik, jön és megy, amikor akar, személyzete van, amelyneknincs szemrehányási joga, mint Julinak volt otthon, amely csakszalad, ajtót nyit és kezet csókol. Mert azt is akart.-35-

– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment azutcára és azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz koránhazajönni. Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, afiúkhoz, éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Macsütörtök van. Hogy miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök,hurcolkodás, – aztán péntek, szombat, vasárnap, három nap, amígrendbejön a lakás, három nap vakáció még, és aztán tanulás, munka,az élet nem könnyű és most már el kell kezdeni.

Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkankopogtatott az apja szobájának ajtaján és miután választ nemkapott, várt egy kicsit. Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset,az ajtó engedett. Bement. Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, anagy, kórházi tisztaságban a fal mellett feküdt az öreg ember,fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy oldalvást feküdt, az ablakon átnézte a sötétedő eget.

Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor azablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:

– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül,nyugodtan. Gyere ide. Ülj le.-36-

Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egykicsit mosolygott, mikor kérdezte:

– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amígrendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.

Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, aszanatóriumi segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új embervolt, akivel eddig még nem találkozott itt. Andor bemutatkozottneki.

Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögűszanatóriumi parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellátelvenni. Egy villanyfényes ablakban női alak jelent meg. RánézettAndorra, Andor megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt.Aztán a nő felnyult az ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt.Ennyi volt az egész kaland, de a fiúnak jól esett, hogy olyanbátran nézett vissza a nőre. „Szabad vagyok“ – gondolta.

– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – akedves mama, úgy-e bár…

– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukrosmosollyal – orvosi kötelességem… önnek megmondani, öntelőkészíteni…

Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzésement végig rajta.

Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talántegnap, mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – demost, a lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt azelső lökés, amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellettállani a lábán, szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta adoktornak:

– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyekaz atyámhoz.

Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfikomolysága és póza volt. Meghajtotta-38- a fejét és felrohant azemeletre, kettesével ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várniakellett, úgy lihegett. Megpihent. Aztán csöndesen és unottságotszínlelve ment be. Most már égett egy kis ernyős lámpa az éjjeliszekrényen. Egy ápolónő tányért és evőeszközt vett ki aszekrényből, s kiment. Megnézte Andort.

Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett akezével, hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.

– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe ésmajd onnan megyünk valahova.

Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ezajándék volt a haldokló apának.

A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett,mintha unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amittud.

Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertrenyílt. Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt adoktorral. És a világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett.Mikor ez eszébe jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra vévevalami zsinórt, ami a függönynek szól. Oda se nézett, a zsinórgombja engedelmesen adta magát a kezébe. Lehúzta a függönyt,gépiesen.

– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak…nagyon sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni TurnovszkyEllát.

Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca,inkább valami aggodalom látszott a szemében.

Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta ela lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébejutott, hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretetteAttól félt, hogy ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedőmegjegyzést fog tenni. „Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember,aki nem meri adni a becsületszavát, mert azzal még lerontja, amitmondott.“ Az ágyhoz ment. „Ezen segíteni kell“, – gondolkozott arövid úton – „a becsületszót-40- vissza kell állítani, majdkünn, a világban vigyázok rá.“

– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekesdolog volt és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mintérzékiség… csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szólóvalami… tegnap este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.

Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot ahaldoklónak:

– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta adolog, ezt nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.

– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő iscsak úgy szeret engem, mint én őt.

Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arragondolt, hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni,hízelegni, ha hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor…De nem, ennek úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak.„Még ez is jó“, – gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, aszakítással.“-41-

Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanema tény, hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatottvalami örömet. Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:

Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmánytírt a parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta afőszerkesztőnek. A méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn voltnála.

Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mertészrevette, hogy elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyenbókokat kapott a főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak,hogy ilyen tehetséget fedezett fel a lap számára. És hogyúgynevezett „második cikkeket“ fog írni a lapba. És hogy milyenkedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez a régi, gazdag éshatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik legtiszteltebbalakja.

És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a régtervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál.Hogy emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló,éjszakázó úrifiú-életet, az embernek ki-42- kellkaparni magából, ami tehetség és kvalitás van benne, és „rájöttem,apám, hogy az embernek le kell magáról rázni az ilyen akadályokatés egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha egy kicsit szokatlanlesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, férfi vagyok, és…hát az ember…“

Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre,mintha az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találtavolna ezt az egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott amegfigyelőképessége, az öreg ember az ő nagy apai szerelmében ésegyre növekvő esti lázában valósággal boldog volt. A fiú, ahogyjárkált itt e mellett az ember mellett, aki az ő tudatában már nemis volt, már nem is élt, most teljesen férfinak, önállónak éreztemagát, sőt az volt az érzése, hogy ő a családfő, ez itt egyszegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, mint gyerekkelszoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az itt fekvőapának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható hatalom ésfelsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő azAradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most máregyáltalán ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnakaz égető szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak,erősebbnek, idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak ésrablónak, aki eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nemtudja, hogy már nem is él, – egy detronizált király, aki mellett őaz egyetlen hű ember, a régi udvarmester, aki még mindig felségnekszólítja és könnyes szívvel hazudik neki.-43-

– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból –most, hogy a magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból akis pénzből… reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsejénötszáz koronát fizessen neked…

Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adottneki az apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egyévben…

Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget,amint nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt azövé. A száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… azudvarmester átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezvedobja el a papirt…

Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták avacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében atányérokkal:

Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta atányérokat és hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akartalökni magától. Ez is az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz,otthagyja a halálraítéltet, ide hízeleg, ettől fogja kapni aborravalót, biztos, már ez is tudja, hogy vége szegény apának.

„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még?Mit fogok még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön,aztán…“

Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem isviszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, adrága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget alépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és-44- ezt az egész világot itt, amely mind csakőérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni,annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt alélekzete a gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkülberontani az apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikordurván lökdösi elgyöngült szegény apját…

Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatóriumelőtt, épp hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, mígkifizetik, aztán beült a kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lapszerkesztőségének a címét, ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol afőszerkesztő oly édesen ölel, buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinakmind a két ablakát, hogy levegőt, jó hideg levegőt kapjon.

IV.

A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklósszobájába lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá azestilapból, amit a szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki.Szerkesztőségi szolgától ez a legnagyobb bizalom jele. A redakciókét átalakított magánlakásból volt csinálva, ahol nagy szobákbanhárom-négy íróasztal állt a telefirkált és teleragasztott falakmellett. Rácz Miklós, aki a külpolitikai rovatot vezette, különöskegyből megkapta a lakás volt fürdőszobáját, amiből ugyan mindentkiszedtek, ami fürdésre emlékeztetett-45- volna, deami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert fölötte és alatta isfürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, zuhogott a víz afalaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor Andor belépett.A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a papirszeletekközt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és néhányberlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkorabból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatottnagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az akülpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelőhaláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“című cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellármeghalt, vagy egy orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor RáczMiklós kinyitott egy szekrényt, amelyben már nem is poros, hanemhomokos régi ujságkivágások voltak, s ilyen három-négy elsárgultujságszeletből írta meg az életrajzos és mindig méltányló hangúcikket, amely másnap megjelent.

Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andoregy rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga éskávéházi csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohárvizet és a tálcán az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Azigazi ujságírók a nap és az éj minden szakában tudtak tejeskávétinni, föllel. Vacsora előtt és vacsora után, éjfélkor és hajnalban.Rácz beleaprította a kifli felét a kávéba, mialatt Andor elmondtaneki a három nagy ujdonságot: hogy az apja meg fog halni, hogy őszakít Turnovszky Ellával és hogy ma beköltözött az új lakásába.-46-

Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt.Andor szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszemmögött érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. Aszerkesztőségi órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét,nem azért, mert a kézmosó-vízvezetéket benne hagyták afürdőszobában, hanem mert rendes ember volt, és úgy látszik,ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és rossz szappantól vöröslegyen a keze. Egy szakadt régi kabátját használta munkakabátnak éselmenés előtt ronggyal mindig gondosan letörölte a cipőjét. Andor akávéházban ismerkedett meg vele, egyszer-kétszer meghívta ebédre aszülei házhoz, ahol Rácznak nagy sikere volt a komolysága és azérett, férfias beszédmodora miatt. Andor egy kicsit lányosanragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és kíméletlenítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, senkiáltal nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, aztszokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.

– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egypuha alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsdel. Azonnal írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez azegy mód van.

Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot akatonás mondat végére.

– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettőla gyökeres és azonnali szakítástól.

Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés utánugyanazon az úton keményen jött a felelet:

– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes embervagyok, soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akaromönt látni, kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivottbelőle.

Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyítótölcsérből kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott afiú agyában, mint fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlenlehetőség, ha nem írja meg az ötsoros levelet.

Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyelfölizgatta a cukrot a fenekéről és kihörpintette.

– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkorráértél volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem?Tudhatod, hogy az ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem.Vagy, vagy.

– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kisenergiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazadvan, hát-48- persze, hogy írni kell neki… de temindjárt türelmetlen vagy és rámkiáltasz, hogy vegyem el.

– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig semáltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nemszeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymásttöbbé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel AradiAndor.“

Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébehúzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt,a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet:

– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta,még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta,a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszerbemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon,hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme mostazt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez azember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt percóta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában,-49- hogy érte megy. Vele eldobatja, hogymagának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanemvalamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.

– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd akuvertába és címezd meg.

Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mintahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyikgondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba embervagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus éslelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyendurvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés,mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“

Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kisérzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagybetegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró,kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítaniérzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő istulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelennyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhozfélórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltemcsókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenőkegymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése ótacsak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, azemlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknélkomolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, akiszakítani akar, aki előtt kimeredt-50- szemű könyörgéssel térdelegy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forróéjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… ésel tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki,ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebbjónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal megminden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annálhidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, hamondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ –még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalánemlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagyszomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végétvárják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb,szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.

– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusanérzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, haddakadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudjáklovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezenhagyja magát baltával agyonvágni.

– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselőcikkével? Meddig várjak még rá.

Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és aztmondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő seerről, se Andorról nem véve tudomást, ordított:-51-

– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket,mikor munkája van?

Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztőmár ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hulltle a falról az íróasztalra.

Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felsőfürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.

– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide aleveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.

A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszia főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvasághatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította abiciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogymegrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye alépcsőn.

Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja afőszerkesztőt.

– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törötthangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította akéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteniés feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – mostmár szaladhatsz a bicikli után.

Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap acikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsitreszketett a keze.-52-

Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanema főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:

– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova,és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most.Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok mindentörténik ma velem. Na írjál, írjál.

Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órátsétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem afejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment kéthölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból agyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavarosvolt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva agyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta –„ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, agyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár.-53-

„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva aszáját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst,amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő,hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő sevolt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész.De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatjamagát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid,határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradtennél, ebből csinált magának egyéniséget.

Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üdeeste volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő.Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fogvörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek anők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbészeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyennehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik aznekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert mégszeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „Ésha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egymellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, –gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádnifogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csakmost még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál aszüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikorbeszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“-54- – ésillatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi avirágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autóablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájáranéz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“

Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruháskis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzettiránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finomfekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És azasszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcátnem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolonddolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogymelyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért asok napért!“

Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémülta nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent azelméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba,hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind nekiszólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez.Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ellahangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finomláb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nemakarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban éselégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült RáczMiklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csakminden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, –„drága szegény kis-55- lányom“, – gondolta – „drága kispénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt,hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszoscsókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – éssietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé,a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövidlevelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár,pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újrafeltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek.

Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni aziskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott.Hirtelen megállt:

A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volta lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.

Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajosszembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mintaz autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatottlépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. NemPécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nemlátta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietettmellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazoljamagát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba aziskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Mégdobogott a szíve.

Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volnaide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolvasemmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől.Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volnabelőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment,elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magátbeleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „hamagam csinálom.“

Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer azüres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Ráczmár rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, akeze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben.

– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menetszólalt meg megint:

– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét…megmondtam neki a véleményemet.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe.Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el voltfoglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncokszámára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy„itt vagyunk“.-57-

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjaivoltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pártáncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltanikellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtakés már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelőlültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrökés kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabadtérség szélén állott, előttük folyt a tánc.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett,rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni asűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi emberült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és énidejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid ésfelbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy,hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nemvolt semmi. Kapucinert ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltalapának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet azilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök,mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket.Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenniés énnekem-58- itt éppúgy fáj a szívem szegényöregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nemmindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál ittülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében ígycsatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság,önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmoszsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, azindulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, –gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsiragaszkodás minden pillanathoz.“

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnakneveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban valónő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig valóüldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni.Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették akapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett.

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, kétférfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükönösszefonták a karjukat, dobbantottak…

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé anégyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egyasztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével,vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste.Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott derekavörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörösvolt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörösa magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorúés nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyonfiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiúsvolt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egykicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy,mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki isvolt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésébenaz arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valamikomolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valamiabból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapszegy barackot.“

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént,mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egészkavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egylángvörös-60- pillanat: amint elől hirtelen csomóbakapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdétfelkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokrafogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos,magasnyergű lábfeje.

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve BrennerMariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni,de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszerhallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: acsontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, avékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldökneka majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek azegyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, akiokos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol aCsirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodziUrániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csakaz érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolcéves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst,hogy menjen velük még az-61- orfeum-kávéházba, egy üveg italra.Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Sohaéletében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amígszerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nemvolt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgydőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok,hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban alegtöbb.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három azorfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndestavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba,zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene ésnagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsóMédoc jelent meg az asztalon.

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valakitagja az éjjeli életnek.

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nemkeres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy.Az ott ül reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedőhajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végigüres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament,-62- a Hajós-utcába, ahol hónapos szobábanmagolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek,mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt azég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák ésvillatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkénderengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg anegyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztánmeggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amértmost a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezettbelőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harmincéves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabba szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római ésmagyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszéltmagyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásbannagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb voltezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinteszándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros,megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsonyhomlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minélméltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta mostis. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valamicsökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magátlátta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommalviselt az a néhány kaftános-63- ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenetnéha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor,mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte arészeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de eznagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mertoda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemétés táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végébenfelhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét,nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá.Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei,amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újraelképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog hazaegyütt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt,fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam aszáján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki vanpirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruhaalatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyoslábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnakrohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerénylakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes,forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástóllesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire:Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer-64- Laci orra, szeme, szája,vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly ésfalusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsapillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részébenmásfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, ésRoth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban,mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab.Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg.Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nemlehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind ahármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andorkifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit alevegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét,forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette aszemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével.Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett kétorcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne acigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. Deboldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, aszájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött,sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygésvolna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatttisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék ésüdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggelés világossággal-65- szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasbaemelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette akalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még ahaját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel azagyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azonvette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapujaelé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagyudvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett,az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos,fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül vertékpatáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kisszáraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehérnyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, feketeamazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan,levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják,szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra indulóbáróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszakaminden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és ameghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épphogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyalbólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualjközepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el ésmagával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergentúlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogásután,-66- ahogy a ló galopphoz rakta a lábát,kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényesutcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakásaajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment azasszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját ésfelöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mertmár oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mertcsak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitottszájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyópillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró kétfekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süketálomba rántotta őt.

VI.

Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött ahálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. Azajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel azágyban:

Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este,költsék fel nyolckor, ha törik-szakad.

– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülérehúzta a paplant és onnan dünnyögött:-67-

A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett.Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátatfordított.

Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, atanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármáskörúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön aszínházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabadestéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztánhiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegyórakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve,nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valamiemelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tisztaágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek,eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulvafelébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit azember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodotthideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni.Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azthitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszázmegolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ezsem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve apárnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely azutóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kisalkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Félhatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar-68- eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt éshat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogymindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mertkülönben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni.

Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert emberoptimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor aházmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az elsőpercekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. Amagát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne,szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikorfelöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfénybenfürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcánvárt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmasétvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet ésrágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében éselégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta areggeli maradékait.

Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben,előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.

– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve azelső cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“

– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte,hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kellelbúcsúznia.

Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzottlélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mintaz uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel valóvízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat avízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket,kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta acigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést ésfelvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött mégnem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel aszavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak,hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt avaló és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján.Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott,búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan éskikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűslábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk éssorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nemrossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folytonkövetkezik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ottvolt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig akönyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulásután hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amelymegreccsent a gyors mozdulatra. Friss-70- nyomdaszagjött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű éssorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomóapró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“

Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigarettaután nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert agyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – agyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kékharisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral,amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskákszázaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén,mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba,ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuskaörül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákatsohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelrőlnézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép,hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgyégtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.

Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, atárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel.„Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, asemmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nemaludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és neméjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt,-71- nem italbaölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egykicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészenelfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyenemléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja afejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csakegyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszorkidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy nelássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztommagamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megintott van.“

Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkorkellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmetérzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki,akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavalyis, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más aszemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, azéles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák keményduzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyekszétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, dekemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érettrózsák szagával dicsekszenek.

– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogya hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára eztaz érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan,egészen az elfáradásig és az unalomig…“

Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ellaemlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni,maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem…Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődőöreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon,már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét,mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világdolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele,napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásbanvaló hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása semszakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öregúr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért seméreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, minthabíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettekígy néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónőbejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.

Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem isgondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját-73-cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött éselment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt alevegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabadszobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkoris átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el:„szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.

– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azthittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy akönyvhöz nyugalom kell…“

Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült ésvégigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt,mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok!Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogikönyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet,szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthetőfelületességet, – még azok is érdekesek voltak.

– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára.– Akkor reggelizik.

Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azta félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindulta korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik iskellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi azember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvöshomályából-74- kibukkant a naptól, égszínkéktől,vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzómuzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája,szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelybenhallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.

Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellettvolna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt asok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődőférfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellábarakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette.Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt akalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben alegkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak időkérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, hama nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás mármegvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáignézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány éveseklehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerteőket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, akivasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öregfejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét,mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt,ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatotérzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedettelőtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folytonnevettek. Mikor-75- egy nagyon hangosat nevettek, az egyikhátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ezottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzattamagát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert amásik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki azelőbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszáhoznyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt.Nem néztek többet vissza.

Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabblett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonáspeckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitőlegész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert.A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lettettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-kéthónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruhaés jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús,de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valamiálmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint afélig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot.

Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőkeasszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erőstekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valamikétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesennézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte,változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt,-76- ezzel kopogott olyan mereven. Andorkövette a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyonakarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemétmeresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyenkísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magábanerőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza,akarom,hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se voltvisszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utánanem indult.

Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csaka sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még aszőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanatezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ellajön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lánypedig magas, nyulánk és barna.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobbbarátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygottés szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nemminden zavar nélkül.

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel ishidegen visszahúzódni.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. Delegalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb,bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némibrutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé.„Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, dehatározottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót sesenkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, hamegtudják, hogy én… éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészenkomolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnőtitkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néhamajdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen ésnagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyjamérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kisTurnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, azasztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet aföldre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni,végül-78- Iván szedte fel, olvasta el mohón ésvágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban alányban.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni,de feleleteket várt.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott KornélyMargit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte KornélyMargitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidárislány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak abarátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik,amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról,amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkülugratva önmagát.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudnabeszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki acsinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volnaittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondoltaAndor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezétnyújtotta.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiúfejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipőjesarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelenEllától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagúelőszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egésztörténetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott,közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval.Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt,vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezeivoltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét,valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talána nyári napfényen-80- való sok evezés tette, hogy télen ishunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogyszándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a lépteiirányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt állóAndort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőkenyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nemtudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt.Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondtaIvánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind akettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsihosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthassonvele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsiférfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volttúlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohsebeszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de sebarátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint asógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ –mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egészTurnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk,mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jólvannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az iméntlátott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ottmost végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. AKornély-lány-81- megint szembe jött vele. „Most én leszeka Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki.De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyávalés egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva –hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinánakkurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsodaostoba szavak. És „kokott“…

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta.Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele afaképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérgeslett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratottrajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgőlengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen éselegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlemugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult aDunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtottgalléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámulóhölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebbszínészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy akalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. Ésaz überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, azegyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botjátaz ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás.Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úrvégzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egyszekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzetvett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerekablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egyhölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Székettolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztánismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva,hogy neki ehhez a beszélgetéshez-83- nincs köze. A portás kimentaz utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát.Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral.Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes,szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelégörbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülekfelét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért.Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya.Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Mégültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kisséfájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő,tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc:valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba,mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette.Operetthez járt csak, oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattalleugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt anyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, afejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikorleszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttséga mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodáshallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a feketefolyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt,mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. Aszínészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek.Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól-84- valamit. Alegtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszanállong benne.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette,hogy Andor a lányt nézi.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nővolt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csakarra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb,egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű.És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán,mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt abemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem isvette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lányelvörösödött és eltolta-85- magától. Haragosan nyilallott a szeme.Andor még fogta a kezét.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozottmozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az,akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedéspercében.

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olgautál bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és akezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslottvégig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment azutcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is…egy szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve éspálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kissegédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak őkitt, milyen otthonosak, milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de mostérdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi ésgömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel,csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, aminem nagyon illett polgári kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult-86- héten jöttfel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az énnyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott nekivalamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat utánhangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondtaIrma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül:„Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben,miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egykedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje afejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andorkezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé éskiment Irma előtt.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelédőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. Akocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurulta dunai úton a felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volta direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindigmegkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam adirektornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradokazok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát.De itt se kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egészarcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt,hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egykevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezettjellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost,jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak avörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkornem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Mátélehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – azaz áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt arettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban iscsak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy feketeszakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle atükörbe…-88-

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor,érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nemlehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgéltelméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzónelhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt,akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklikki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel amaga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagyvigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akartmegmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert haRácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény ésmetsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egykis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél– a te síma kis életeddel.

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyiszomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez aboldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyihalálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívűIrma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mintahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelenszerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem isfiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon.Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott mégkávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanemüzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartottatulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Mártöbbször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de azasszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt,most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált,mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húszévi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban,egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól mégszerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesiéletet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, deamikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szemetüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégisboldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelvekínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy-90- Irmára nem is haragudott, már úgyszólvánszerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, haaz urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóbanés onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerettea szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobbanszerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volnaismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csakjött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcúügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeborulónyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és akártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tettle egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer nekapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többszörkérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után:„Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szépzsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretettbele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte afeleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi,aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében,mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmassegédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egykicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Miremegtudta a való állapotot, vagy talán azért,mert megtudta,komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit,mindig hozott neki-91- valami ajándékot: hónaposretket vagyspárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat,verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét,néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyjaarcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. Demindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végremeghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyismokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, éshajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, afájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve,hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, aholfeldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott aházmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét,mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogyelőre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkintmegismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivéváltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt azügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintoshavannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma istöbbet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvédnagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igaziszívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodólett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragragyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobbanmímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert ésvisszakönyöröghette-92- magát az ebédlőbe, ahol hosszasanzokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszifeleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma eztgyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette aszínésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába eléazzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét nekiadja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenndulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a szájátmegcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem,csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapuzuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyonmegharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy őolyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel,sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi.Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. Ésmivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton asaját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontosdolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akaromkérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és őelmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogyjól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta:igen, – igen, igen, igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellőlaz egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan éselőrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. –-93- Akutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetétészrevéve.

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öregasszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastagbotra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinekvan valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte afeketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után mostpihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindigforró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsitvádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve semvolt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott,visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak,már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastagpápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az elsőkétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – ésmajd a nagyságos úr.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlányután küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészena lány-94- után fordulva és komolyan mérlegelveannak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitvavoltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyököltki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütésvolt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadóbágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette azegyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akartkönyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint atajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok.Felmegyek a szobámba.

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva afelöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfényhirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálniaz egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az égszürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. Aszomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, aszoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobtakalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljönrajta.-95- Elhagyatottnak és szomorúnak éreztemagát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon:egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik mostez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba,amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt aszivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát,mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, mostegész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett azablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el,sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba borulómosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte ahályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődöttmagában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amígöreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen isvolt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andorkésőn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnáltalálta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt,Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállúorvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűenés automobilon, de a darab hősén már nem segíthet.-96- Irmaszobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve,kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben,lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérrepúderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint ésSomogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten:Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglőszeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, sajátköltségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikorLebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőtakartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett ráfelelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami márvalóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom,akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ –hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános„savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, deezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, setöbb, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volthárom hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával.

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta,hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályájaés szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sokbeszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerpartihullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain.-97- De ez a mondat valahogy kiugrott az önzőszínész állandó lírájából.

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly éselég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat ésnagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagyzsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felmentAndorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágjalegfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor apamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be avárosba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett aBercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket,amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ottbúcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosanugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz adúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabátés a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendesutcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt,mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor aportásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt azarcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb ésgőgösebb világban él.-98-

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt,neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon alánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden máscsinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valaminyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten aztmondta, hogy ő tetszik Olgának.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsitlefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt voltez.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső ésismételte, helybenhagyó hangon:

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, azErzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen azapjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magátezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy semakaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkáltbenne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lányarcára nézett: profilból még görögösebb és még-99-fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olgavalóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogyminden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerűcsinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgöshidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanemnépmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem iskell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az őszépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan ésnemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle azilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az őhódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát.Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvösmárvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaságéreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, éléreállította a helyzetet:

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben azvolt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett,szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogyamért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangonbeszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom aszínésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, amaguk…-100-

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyokszínész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriembervagyok.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan,a kezét nyújtva:

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyitazzal, hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult,hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi köztAndor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, mindenszándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen karvolt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett,szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. Dehiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve,márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andorképzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve,csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsóoldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor?Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk,mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapiéletnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarábannem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételtemechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de sohanem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkorszólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor.Minek, mikor úgyis hiába?

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én azilyenre készülve… Pesten.-102-

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott.Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett,látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány apesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagiasvilágban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva –boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabbés tisztább… magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött abelesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta ahódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak abeszédjük olyan… olyan…

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelmenincs. A lány mégis folytatta:

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőbenmaradt előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja akezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er istnicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. Amásik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt alevegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig afiú felé volt nyújtva.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a-104-szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem…

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszikrám és…

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga…maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezétkifelé a fiúéból:

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben…Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívbőlmegsajnálta a fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, deérzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… magatiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét studja, hogy most már nem lesz több dolga.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… ésnincs senkije. Mint nekem.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön estea színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjonígy.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg alépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járásavolt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcsőfelé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üreskapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam eztaz egészet?“

Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában –„ez megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem voltdolga. Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, amivédekezésül a gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikoregy pillanatra nem győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védetttiszta szűziesség áradt a lányból. És olyan biztosnak látszott,hogy ez még nagyon szerelmes lehet belé. Érdekes volna. És talán ajó Isten küldte. És biztos, hogy sokat kell érte harcolni, nem leszkönnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. És milyen jó érzés ez a kisgyőzelem itt most, pár perc alatt. És milyen szép lány.Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek belé.Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És mostitt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta:„Nem tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál.Érdemes volna nem odamenni.-106-

IX.

A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, holmegint feltolakodó gond és fájdalom… apa…

– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngédenmegkopogtatta a szoba ajtaját.

Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztőenlesoványodott, szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhányhét óta. A szeme mélyen feküdt a gödrében és a tekintete holzavart, hol kimondhatatlanul álmos volt, mintha a végtelen álmothozzá méltó iszonyú álmosság előzné meg. Majdnem egész nap aludt asok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren néhány órára, s ezt az időtis szenderegve, félig lehúnyt szemmel töltötte, olyan volt ilyenkora szeme, mintha rövid volna hozzá a szemhéj. Halkan és nyöszörögvebeszélt, nem mindig értelmesen, hozzá kellett hajolni, ha valamitmondott, de akkor se a hangjából, hanem az arckifejezésébőllehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült belőle kivenni,hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen motyogássalfelelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték.Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindigmorfiumot kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrotadtak be neki a morfiumos ostyában, mert már akkora adagokraszokott, mint az erős morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem voltereje a tiltakozáshoz, nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, ésmély gyűlölettel nézett az álszenteskedőkre,-107- akik azágy mellett álltak és nyomorult kicsinyességből nem adtak neki mégtöbb morfiumot. Mit akartak rajta óvni néhány nappal a halálaelőtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az orvosok, nem akarták,hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a beteget a rák elől.A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az tőlük jött, azmár az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az öreg ember azelmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, azápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lettvolna jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nemadott.

Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fejmegmozdult a párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmaspanasz volt az arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsóönzése már nem örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán őlesz az, aki adja, végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez arégi kedves arc, ami annyi mást jelentett még a teljes öntudatperceiben, most csak a végtelenül fájó test és a kínzómorfium-szomjúság csillapítójának látszott.

A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a füléttartotta az apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:

Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőlea szemét, mintha a fiú is elhagyta-108- volna hűtlenül, ő isösszeállt volna a gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni adolgot:

A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öregember kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. Éscsupa könyörgés volt az arca.

A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemekaggódva követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyalkérdezte a fiút:

– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó akövér vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézettutána. Ezt nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházianyaszínésznőt.

A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele,ahová a lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehérpárnán nyugvó sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott asarokban. A doktor mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor azajtó felé kísérte, ott még próbálkozott egyszer, aztán belenyugvómozdulattal búcsúzott tőle. A doktor megtagadta a morfiumot.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette.Megint az ajkaihoz hajolt a fülével:

– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel azapa. Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni,hogy hátat akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagynem akarja kierőszakolni a morfiumot.

Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét,nem tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt,a tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most ittmagyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággallátszott az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiárólis, hogy az is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itttudott volna valamit hazudni ennek az okos öreg embernek, gazemberlett volna. Előbb maga elé nézett a szőnyegre, de aztán búsanráemelte a szemét az apjára, tele gyermeki nagy és keservesbúcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett rá vissza. A fiúmost nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az apja szemébe, etekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De onnan nem jöttfeléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, mániákus, égőharag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor éskifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagyIsten,“ – gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apais haraggal megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne,legbelül, ez a keserves véletlen, hogy az anyja után, akivelharagban volt, mikor az meghalt, most az apa is haraggal… és milynagy, sötét, utolsó haraggal…-110-

– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánálállt, egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak nekimorfiumot!

– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön,egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…

– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nemképtelenség! Marhaság… kérem.

– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. Deméltóztassék belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabbetikája…

– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája,amit… szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…

– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet ésbecsapta az ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenniaz öreghez, aki éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Mostújra leülni vele szemben, megint állni azt a nézést! A folyosónmegállt. Hiszen lehetne más úton is szerezni morfiumot, igen, ideelhozni és titokban odaadni az öregnek… A hideg szaladt végig ahátán erre a gondolatra, mire végiggondolta. Most hirtelen kezdtemegérteni az orvos magasabb etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság,gyávaság“ – mondta magában, és önmagára, meg-111- azorvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement éskénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt.A haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, méggyűlölőbben nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyanálszenteskedés, mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet.Megállt az ágy előtt és a földre nézett. Az öreg úr suttogottvalamit. Odahajolt hozzá.

– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak aszájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbaklettek.

Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nemakarta hinni, nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúbóla morfiumért, a méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már azőrület határán remeg, vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel…Ahogy ijedten ránézett az öregre, szinte nem lehetett csalódni,annyira magán viselte ez a valaha áldott, de most eltorzult arc akáröröm kifejezését, mikor a fiú ijedtségét látta. Azt hihette,hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És a szegény vergődőgyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy ezért ítélkezzéka félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy neki nincs máskötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg csaklehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában,-112- hogy ez büntetés és bántás akart lenni,a fájdalomtól marokra fogott szívvel egy rettenetes és felségesszínészi mozdulatot tett, leszegte a fejét, szomorúan bólogatott,és az irtózattól és a gyermeki szeretettől fojtogatott hangonmondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne csalódjék ahatásban:

Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy abalkezét az asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgyremegett. A zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztánbecsöngette az ápolónőt. Kezet csókolt az öregnek, hosszasan,forrón szorította a száját a csontos, eres öreg kézre. Nem mertmost már a szemébe nézni, úgy is ment el, letörten, megverten, atestében is nagy fáradtsággal. A portás fülkéjében rágyújtott és lekellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán elment. A sötét és hűvösutcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a fejében – „ha mostvolna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet… valaki, akiszeret…“

Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző emberiránt, de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczbólcsak a szigorú és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfiilyenkor hallgat és nem lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond,elkezdene a saját apjáról beszélni, hogy az volt csak igazán arettenetes haldoklás, mi ez ahhoz képest?… és mindezt aszínészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával mondaná, amely apolgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja,-113- mertúgy tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már mindenegy hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült,mikor Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta márházvezetőnő és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menniaz üres budai lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegénycselédasszony?… És Máté, a gallérjába húzott nyakával, azelefántfejével, a pislogó kis szemeivel, aki kába a sok magolástólés nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi vizsga anyagára, erre afekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől álmatlan az azegy-két órája is, amit alvásra szánt…

És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni amellére, felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fejajkaihoz, amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, ésösszeforrni, nem, nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetbenés együttérzésben, gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amintsimogatja, ritmikusan, vissza-visszatérően.

Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jönlefelé, – úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz anőhöz, aki most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekregondolt, amelyek ma délután, alig néhány órája, könnyesencsillantak meg miatta. Nem, Ella igen messze volt már, – ez nem islehet, ez a kép csak azért jelent meg, hogy rögtön sarkonforduljonés menjen. Itt, ebben a nagy és vigasztalan elhagyatottságban nemvolt más, mint ez a szép idegen hölgy, akinek arca és egész lénye-114- annyi képességet mutatott a fájdalommalvaló foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogyidegen nő volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat aszomorúság, aki nem ismer semmi mellékkörülményt, csak egy búsfiatal férfit lát, szinte tisztán csak magát a fájdalmat kapja, azember nélkül.

A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állotthúsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andorhátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa,lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. Aportásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak ésestélyruhás hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy aférfiak térdén. Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. Ahölgyek a nyaralásról beszéltek. Andor tovább indult, s a belsőfolyosón meglátta egy villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőketanárszakáll volt rajta, az arca piros-pozsgásra festve,aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára. Őszbevegyült-szőkeparóka volt a fején.

– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóbahúzta be – te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.

– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviálisdoktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott-115- éselőretolta a hasát – mondd meg, ha valamit mesélt rólam, megIrmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki valamit rólam?

– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – énmegtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok,bátran referálhatsz.

Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egynagyot, mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal afüstöt az épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alattnéptelen lett az utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a másodikfelvonás. Andor egyedül maradt a folyosón. Állt és nézte a feketepróbatáblát, nem olvasva semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egyvasajtó és Olga jött ki a színpadról. Kalapot emelt a fiú,udvariasan.

– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komolybeszédem van magával.

A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le anéhány lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet,és kiment az-116- utcára. Mikor Andor utólérte, kezetnyújtott feléje a lány:

Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania.Most érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni.Közömbös hang sürgette:

– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyanés sokat szeretnék magával beszélni.

– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam.Maga oly komoly és okos.

– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyonfontos dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akaromkérni.

Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemköztvaló beszélgetéseket Irmától.-117-

– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel ésközömbös hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom,de kilencre otthon akarok lenni.

Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra.Alig szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztekvolna abban, hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikornem lesz körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak ésfolyton újabb párok, csoportok jöttek a sétaútra.

A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek adús lomb és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak azútra, jobbról a fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkalszórakozott a Duna.

Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénységetörténetét.

Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszortalálkozott ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogySomogyinak jár a szája. „Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekesember vagyok én, hogy így figyelik minden mondatomat? Hát márérdeklődnöm se szabad egy… egy… ilyen senki iránt?“-118-

– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhástáncosnőt. – Ezen a nagy világon senkim.

– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És másbajom is van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.

És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelenfelforró víz dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahola szanatórium kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen,nagy árvasága gyerekes vágyával érintette meg oldalt hajló feje alány vállát. A kalapját maga mellé tette a padra.

A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amelyoly alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikusjelleget. De soká tartott és akkor Olga megszólalt:

És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fejmegmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda.-119-

– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiúfejét, gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…

– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… olyvégtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik,hogy a jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.

– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanakhozzá, hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki…Istenem, hát ez már mindig így lesz?

Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyvaa fiút, visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andortmeglepte ez a hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta aderekát.

Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel,elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásábarejtette a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűskeze az ölébe esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynekkiálló csipkés széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehérpillangó. Nagy és régi-120- szomorúság lehetett ez, ami most ilyenhévséggel csordult ki belőle.

A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lánylassan-lassan megnyugodott. Letapogatta a szemét a kiscsipkegombóccal.

– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva amellétől a derekáig az angol kabátkát.

– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék megegy kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a szigetközepe felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgasférfi és egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lánya férfi derekát.

Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyösgyűlölet hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végrekiszabaduló érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta anővérét, mert tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és abohéméletet, ő tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán ésboldogan akart férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt ahangot és ezt a piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez isaz Irma rossz életéből való. A falat nem megy le a torkán, miótaPesten van és ott kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcúügyvéddel, hármasban, a vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvédmint kis sógornőjét kezeli. És az-121- a megalázott családiállapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és összeszorítja azajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind Irma miattszakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és konfidensölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel, mikor őöltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, –ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretnéilyenkor egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérétlássa bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányónint az ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kisféltékenység is van és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli ésutálja a pocakost. Nem bírja, nem bírja azt a mosolygó undoknyugalmát, amivel elégedetten mulat az ő rendreutasító tekintetén,mikor megöleli, mikor igazi nagy, csattanós pofonokat tűr el tőle,hangosan és szívből nevetve. Nem törődik a haragtól szikrázószemekkel, a pofonok közt is ölelgetni próbálja, birkózik vele ésnevet, hogy a könnyei potyognak belé. És Irma, aki dühösen szidjaössze az ügyvédet és duzzogva megy félre, haragszik rá, sírva isfakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt nem tudom nézni,ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve elmegy, és őkmagukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva haragbanégő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi ésengem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az őviccei és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olgafelborzolt haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz,elgondolkozva,-122- és Olga a pamlag sarkába, még lihegve abirkózástól, elpihenni nem akaró szívdobogással, komoran ésfeneketlen szomorúsággal nézve maga elé. Hosszú, hosszú percekighallgatnak így ketten. És milyen jó volt Váradon, ott ebből nemvolt semmi, ott családnál lakott. És most fel kellett jönni ide,ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet tűrni, nem lehetmár bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő világgá fogmenni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és derékúriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is valamipiszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni soha,soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem,nem…

Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is afiúhoz beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyrehangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét,lehúzza róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol afinom, hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolnikezdte kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt ésmegint hagyta, hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa akezére.

– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért ittmost járok magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… deegy rendes ruhájú ember, akinek modora van… és azt mondja, hogykomoly… és jó családból van… és nem tartozik ezek közé a…

– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, alegutolsó, a legutolsó…

– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogylehet ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudjamaga, mit csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön aRodicstól és a Rodics kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma felvolt háborodva és azt mondta, hogy a világért sem, és a pocakosnevetni kezdett és azt mondta, hogy már adott neki. Ez a magabarátja.

Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. Alány átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:

– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolniIrma?

– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy aszigeten van… itt vacsorál nagy társaságban…

– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben,engem itt ismernek, én itt lakom.

Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt,amelyben már csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszúasztalnál, sok hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyletiruhában, kis fehér sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokonaz abroszokat hajtogatták a pincérek.

A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagoskupola feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:

A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. Afénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andormegérintette a karját. A lány ránézett. A halvány éjszakasugárzásában látni lehetett, hogy fehérebb az arca, mint máskor.Egy kis kényszeredett mosolyt erőltetett magára:

– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvennemaga engem?

Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént afák között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha azcsengett volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyigyerekes, de sértő szeszélyesség volt benne, hogy Andormegharagudott érte. Éles lett:

– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az elsőjókabátos ember… bárki… csak vigye el onnan…-125-

A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé.Andor lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolságközöttük. Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzteés megállított egy kocsit. Nyitott kocsi volt.

És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egyvillamos csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellettlapulnia, míg vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktólsugárzó vagon.

Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Azegész úton hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt azErzsébet-körúton, a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födélalól:

Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyonmeg volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt,élvezte ezt a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta alovat.

– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden-126- átnyúlta feje mögött, elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. Alány egy kicsit hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, demélyen a szemébe nézett a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:

A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészenközel hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassanelborult, valami kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiúlassan eresztette rá ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett.Megcsókolta, egyszer, de hosszan. Aztán ő igazította meg a lányfélrecsúszott sapkáját. Kezet csókolt neki. Olga kiszállt ésbecsöngetett. A fiú odaállt melléje és megvárta a házmestert.

– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nemfelelt, csak meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapubecsukódott. A kocsis leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. Afiú lassan, elgondolkozva ment oda hozzá. Kivette az óráját.

– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a…hogy hol van a… várjon csak…

XI.

Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sokjárás után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel afejében. Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az-127- agyában az Olgával való együttlétélesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyorstempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna,határozatlanul:… délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtta hamis búcsú: „haza kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor akeztyűt lefejtette róla… a padon, mikor sírt… Aztán: „elvenneengem?“… Meg fönn a hídon, a kocsiban, amelynek sötétjéből aggódvaés hűen villogott ki a szeme, mint egy jó kis kutyáé a kutyaházmélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor megcsókolta… az ajkánaka meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… Vissza-visszanézettegyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, és a végénolyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész csomóraés: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem vesz,majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy,na.

A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalokés az emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mintmáskor, a világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndesszigetről jövet. A tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élükvakította a szemét. Mintha zsivajt is vertek volna vissza, nemcsakfényt. Ahogy tétován megállt az asztalok közt, a négyszög partjárólmegint kezek emelkedtek a fejcsomók fölé: Somogyi és Rácz.

– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgycsillant meg, mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodtgúny-128- volt és egy kis gyanusítás, minthaazért kerülné, mert kibékült Ellával.

Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányokseregében a szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csakaztán jutott eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságbannem volt egyetlen vörös folt se.

A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgylesütött szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszulmosolyogva nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rosszviccet mondhatott rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelenzsivaj volt. Somogyi odahajolt a füléhez:

Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, aminta táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben ésez valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgyvolt öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő voltrajta, fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkékmatrózblúz világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörösnyakkendő. Szőke fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A magakedvére ugrált, mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontostérdét és elemiiskolás, fiús mosolyát, az angol zene taktusára, akis pálcával a pálcás-129- gigerlik mozdulatait karrikírozva.Monokli is volt rajta, matrózmonokli.

– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottátkezdte enni, amit a pincér hozott.

Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, akiégnek fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagytollas fekete kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha aszenvedélyes nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt,mert előkelőn és egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkábaharapott néha táncközben. Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül,kísérte a tekintetével a táncát, úgy felelt:

A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki átakarta karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelenmegfordult, előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egyasztalnál harsogva nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez azasztalhoz ült vissza. A Csirke is nevetett és Somogyira nézett.

– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már elis ment.

– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak utánés zavart volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.-130-

– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkérőlaz Olgának?

Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és amonoklin keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott,elkezdett lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egytáncoló párra, amely fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb alányt vágta hátba, aztán a táncost. Odaállt Andorék asztala elé,kis hasát nekitámasztotta az asztal szélének, a pálcikávalmegkocogtatta a vizespoharakat:

– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva –ki ez az úr?

– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. DeAndor fogta a kezét.

Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbrasikerült, mint tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelenelmosolyodott:

Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásulcsattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.

– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált,simogatta az ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! –mondta a Csirke és Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakábakapaszkodott, aztán átölelte sápadt, kis feketebajuszoséhenkórász-fejét és leszorította az öltözőajtó mellett egy kisasztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott és szembekönyökölvevele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész beszélt.

Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak,hogy „ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságosés olcsó és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korbanilyen babája van. Akinek van egy kis pénze, az így éljen.

– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze ésmégis…

– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki atúlsó gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda.Andor most egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres apokrócokat hajtogatta, a Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövidfekete szoknya volt rajta, a fejében fülig érő fekete sapka.

– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez azegyetlen már el van foglalva.

– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény ésfátyolos hang szólalt meg mögötte:

Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be.Andor is beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közékecsesen és célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.

Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke,sovány lovat. Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jólevegőben szaladt a kocsi, derengő hajnali kékben és szürkében abarna házak közt. Andor furcsán érezte magát ezzel a két idegennel.Nem beszéltek. Révész úr szerényen húzódott a sarokba és felgyűrtea gallérját. Később azt mondta a Csirke, mikor a fiáker lassítottaz Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át maga előtt:

– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordultmeg, ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, magaalszik?

– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyáulkormos volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magáthazakísérjük-134- a szigetre és visszagyövünk a kocsival.Jó?

– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, márlassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkosmacskát. Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton,fel a hídra, aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két soványlovacska is élvezte volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövidtrappot a homokos dunai úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyúhangjaira: „ééééh… nyiéééh… nyieeee…“

– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett feketefátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.

A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirkekiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszálytvontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott.

– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révészúrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adottSavanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.

– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt azablakom.-135-

Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezetfogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andorkihajolt az ablakon:

És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt alevegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komiszmagyar fordításban.

– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon.Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övéklett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé.Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, mindenérdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indultvelük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassútrapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyúeleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulvaa bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak ígyvisszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvétartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, afizető vendég, aki miatt a világon vannak.

XII.

Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az abizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munkakezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont,amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani-136- magának, hogy ez mikor lesz és miértlesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem isszeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, hajelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta.Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt felmindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban,eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkornyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bársemmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De azállapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy mindenilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, frisskiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szépnyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túlfehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábráiközt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövetbeszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csakvigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt,összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. Ajogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmatérzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „későbbmajd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott akönyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyanbizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek értebebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt,de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak azelőszobában-137- ült le, bottal-kalappal, ott beszélt akövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addigne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta bemagának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára,mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. Akövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját ésmár ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor arégi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andorfelkelt a székről és hirtelen elment.

Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsóállomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlanvolt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz,hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nembeszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylettvalami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyolmögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott mindeniránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagyha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárgakezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erekszövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andorszámára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése azapjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodássalsem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz,hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez acsekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle éselgondolkozva lépett ki a szanatórium-138-kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben anapról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén,a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolbanfüggő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nemegyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amelyfelébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkorszakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberségesélet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságotis elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyöngeszárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addigúgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl leszés ha majd megnyugszik.

Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Mostmár teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt leés gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéházéjjeli embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjelipincéreket, kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegőéjjeli egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még acsapatostul kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta.Ezeket eddig mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb márgyűlölettel nézte, mert hangosak, vidámak és az elbizakodottságigöntudatosak voltak. Volt köztük az ő korabeli ember, de sok volt,aki még nála is fiatalabb volt, s már nemcsak neve volt a világelőtt, hanem bizonyos tiszteletre és különleges bánásmódra isigényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, akinek-139- a nevéta lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy azorfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől afejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik ahosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnőcsődült a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utáltaa kis költőt, ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudjákezeknek a szerény társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogyőt is megpuhította az éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt,ismerősen nézett rá, bár elbizakodottnak találta és feltettemagában, hogy tüntetően elkerüli a vele való megismerkedést. ACsirke egyszer a kettőjük asztala köré lépett és taktusban hol akis költő fejét érintette vékony nádpálcájával, hol az Andorét. Ezmódfelett felbosszantotta, s még mérgesebb lett, mikor észrevette,hogy a kis költő vele nem is törődik, csak nevetve kapkod a Csirkepálcája után, sőt egyszer úgy akarta elkapni, hogy az ő feje fölényúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és messzire eldobta, smikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy addig nem megyonnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt rá: „eridja fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár alapjábanvéve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember márvalaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen,istenem,akkor majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodákezek itt éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mindcsak ideiglenes és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt-140- maradnak életük végéig, mind, pincérek,írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – mondtamagamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény félbolondvárosi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod kelleneőket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd fennjársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban éstekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy,akinek gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdedennyugtatja fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Operaelé…“ Így már derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni mégnem tudta, de lenézni már kezdte. És a Csirkére se haragudottilyenkor, a Csirke iránt részvétet érzett, a Csirkének tíz forintotadott minden látható ok nélkül. És néhány percre jól érezte magát azenében, a lármában, belebámult a falicsillárok fényébe, összehúztaa szemét és elképzelte, hogy ezek lazán kötött bokréták égőüvegrózsákból, amelyeknek fénylő sárgaréz száruk és lombjuk van.Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, mikor az komolykodni akart, sez kellemes és felületes volt, gondokat elriasztó és képzelt jövőberingató, a cimbalomszóhoz és a nevető zsivajhoz illő. Ilyenkorszinte észre se vette, hogy a Csirke – még jobbkezében tartva atízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt haját igazgatja,inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.

Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy aCsirke megint a hajával foglalkozik,-141- arra riadt, hogy a Csirkehirtelen kapja el a kezét a fejéről.

– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kispiros csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts,ezt tűzte oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mertRévész úr jelent meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urakközt.

Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan éssokáig, felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyanröpdös a homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. Atagadó mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nemakart abbahagyni.

Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncolófürtöt. A fiú ideges lett:

– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot.– Mit parancsolgat maga nekem?

Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kispiros nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.

A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjábanmilyen gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette azajkát és el akart menni. Andor elkapta a karját.

– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa-142- – mivan a könyvemmel? Mikor adod vissza a könyvemet?

– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül akisfiús, nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyiudvariasság, hogy felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltáludvarias, mert ledobtad az ablakon, akkor szerettem volnavisszadobni, fel a fejedhez, mert ez egy hencegés volt és nem istudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.

Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révészszigorúan állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette afejére, s miután így köszönt magának Révész helyett, a karjábakapaszkodott és cigarettát kért tőle. Ma megint talpig vörösbenvolt. Hogy Andor utána nézett és ezt a mókázását figyelte, úgytalálta, hogy ez a lángvörös táncosruha illik legjobban hozzá. Egypincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész úr, mialatt acigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan beszélta Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókrafüggesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacolótekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán aCsirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, arendes-143- asztaluk felé, de Révész húzatta magát,nem akart vele menni és végül kiszabadítva a karját, ott maradt abejáratnál. A Csirke elugrált tőle és táncolni ment egyparkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a haraggal. AndorRévészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az ajtónál,aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga azasztala felé.

Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andorkíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, alépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos.Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölöttlátszott először, amint a közönséget mustrálva benézett a teremzűrzavarába. Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egésznyurga alakja. Sárga vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát,ami még hosszabbakká tette a lábait és sárga keztyű a nagy kezén.Hátrafordult és szólt valamit valakinek, aki nem látszott egy kövérpincértől.

– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította elonnan a fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ Éslassan mintha unalomból tenné, végigsimította az arcát akezefejével, mint aki azt vizsgálja, hogy simára van-e borotválva.Az arca forró volt. Ezen nem lehetett változtatni, bizonyos volt,hogy elvörösödött.

A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesenforgott a szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogottvolna ott, mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról,-144- újabb perzselő érzés gyulladt ki azarcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová néznie,mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabbtalálkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, aparkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megintbelement a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurgafelsőteste, amint asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsimögött, híven követve őt, mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággalfordítva a táncolók felé, jött Turnovszky Iván. Soha életében nemhasonlított Ellához, csak most.

A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egyasztalnál, ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébbhúzódtak, Pécsi udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkortette le a szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyájahalványan fénylett a rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfejemögüle kandikált ki a táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nemlátni őket, mert szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelybena Csirke forgott szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármászenéjére. Ők is a Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemébenmár csak kínzó, forgó vörösség volt, egyre égőbb és egyreszétfolyóbb, egyre összekevertebb a Pécsi sárga ruhájával és atáncos smokingos feketeségével, – a zsivajban sárga-vörös-feketénlobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az odababonázotttekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, addig, amígmeg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik bírjatovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra-145-tágított szem önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban ésvadabbul hajszolta a czigány galoppja: a bőgő hátán döbögvecsattogott a vonó, a cimbalmot sebes taktusban a verő nyers végévelcsengette egy félbolond szmokingos hindu, és mindezek fölött fennenvisítva, önmagával kergetőzve jajveszékelt a kis klarinét, aprórahasogatta a lármát, mintha egy mérges kis kutya futkosott volna apódiumon vigyorgó cigányok közt, akik a taktust dobogtatvahágdostak volna a farkára.

A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba.Szerencsére nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan,mosolyogva, a szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást ésszédülten ment Révész asztalához. A táncos is megtámaszkodott,gyors és mély lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorátkínos-fáradt vigyorgással mutatva.

A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztánnézhetett máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol éshátramagyaráz Ivánnak, aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé ésbámulta, hogyan liheg nevető arccal Révész mellett. Révész megintkomolyan és szaporán beszélt hozzá, másfelé nézve, megintszemrehányást tehetett neki.

Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszédés nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfoltteremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány,mintha nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan ésérzelmesen halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén,-146- amely a mutatvány után üres maradt,most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált úrhölgyutánzónő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottanfordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karjátrátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassúcsúszásokkal és kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte mega bosztont, a táncos válla fölött le-lenézve az égből azasztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt pillantással keresve azt akéjesen fáradt angol lordot, aki százötven koronát adna anélkül,hogy bármit is csinálni kellene érte.

Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szoktaezt felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert akéjvágyó úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjrőlszó sem lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vadgermán óriás, akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéértagyonszerette a szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, habékén hagyták, sőt csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikrőlbizonyos volt, hogy semmit sem akarnak tőle. Andor örült, hogy mostRácz Miklós nincs itt. Igy egyedül majd csak megússza azt, hogyPécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De a komoly Rácz fürkészőszemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná a sodrából.

A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majdkét nő indult táncra együtt, útálatosan összetanult kétrövidszoknyás, kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított,fiatal horgas-tüzes, pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe,kutyaképű púderes, idősebb, de-147- rövidebb szoknyájú. Mostmár négy pár táncolt és a táncmester a parkett közepére állt, úgy,hogy Andor elől elég gyakran fedték el Pécsit és a bámuló diákot.Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a pillanatban, mikor eztkonstatálta, tudniillik azt, hogy megcsillapodott, megintfelzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen mérgesség, a szégyenés a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam izgatott? Miez?“

Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsiészrevehette az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta ésmost Pécsiék irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze atáncolók, lassan és kis körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogysokáig takarták el előle Pécsit. De kivárta őket, mint ahogy azember kivárja a holdat a mozgó felhő mögül, s akkor igen lassan, devégre megjelent előtte Pécsi arca, vizesszürke szeme, amelynyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. Komisz szúróssággalereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő pillantásába,mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón lélekzőtüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedettcsontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra ésizgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztényanyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította elaz apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint kétéles horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy érrugdalózik a nyakában és hogy a szája akaratlanul és a sajátszántából formát változtat. De most halálos elszántsággal-148- akasztotta bele a tekintetét aPécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sokkerülgetés után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóanmarad így mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség,ennek a tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsihalálosan és szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett alány mellett, mikor Andor elkódorgott mellőle és most többé nemereszti. Pécsinek a zárt, vékony ajkai mögött szinte látszott a kéterős szemfoga, amellyel, mint egy sovány, izmos kutya, fogja aszőke lány fehér húsát, és a rettenetes az volt ebben a képben, amiAndor szeme mögött megjelent, hogy a lány könnyelműen mosolyog,mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér gömbölyűségeit fogvatartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. Útálta mostPécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, kiéhezettkuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott azemlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán,egyszer a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, –mindig éhes és sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt aszeme és lemondó az arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis ésgyűlölködő, ha az övével találkozott a pillantása. Most se voltdiadalmas a szeme, csak bátorság és a védekezés elszántsága nézettbelőle. Pécsi azt szerette volna, hogy ez jéghideg biztonságnaklássék. De az az idegáram, amely a mélyek mélyéről jön ésmilliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan érzékenynézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta,-149- hogy az egyenesen előre szúró vívótőrtűhegye finoman és alig láthatóan reszket, a hideg pengétmozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív vére lüktethajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a forrósághozerőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt valamidiadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az újgazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobottrégi jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üssekő“-hangulata, és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltanhencegő, ami azt mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha énakartam volna…“

Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva atáncoló pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesenmegtartva az irányt akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak elközöttük. Egymásba sütöttek, mint két egymásnak irányzottreflektor, amelyek találkozó sugarában élesen megvilágítva állt,aki képzeletükben közibük lépett: a változatlanul kacér mosolyú,jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn,egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhezmenés és apolgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel,sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni,enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásbanérzékien és szerelmesen felragyogva, vakító menyasszonyi fehéren,mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnekgyőzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.-150-

A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten atáncosnők felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez aszáraz Pécsi így hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek,hogy elhozza ide, akkor még szüksége van rá. Akkor még nem lehetolyan nagyon rendben a dolga Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrzőszerepét. Nem bánta volna, ha az ő tekintetével is találkozik, deez lehetetlen volt. A kis diák minden pillanatban másfelévillantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, szinteijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért jöttés a kincstárban találja magát.

Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlanmaradt, aztán úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győzniekell s ekkor – még mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdítottaa száját, mosolyt erőszakolt, pillanatra se véve le szemét aPécsiéről. Feldobogó szívvel és mindenre készen még megvárta, amíga csontos barna arcon elfehérül a lenszinű nyírott bajusz aboszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán még mindig várt, mintaki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a szemét másfelé ésa fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig sétált és onnanis visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván kérdez valamitPécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a vállánkopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt azajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga setudta, mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszonyarra jött. Négy nagy vörös rózsát. Közben elhozták a-151-felöltőjét, ezt a karjára vette. Nem akaródzott neki elmenni innen.A tömpeképű otthagyta, egyedül maradt. És ebben a pillanatbanváratlanul minden győzelme összeomlott s ahogy arra a percregondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy hasonlítottEllára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, amenthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, denem az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábábólérezte fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt atorkáig. Ott sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogyott aztán meg is állt. A következő pillanatban pedig világosanérezte, hogy züllött és rendetlen élete ideiglenességének és mindendolgok kábult halogatásának nem az apja halála a véghatára, nem isez volt az soha, hanem az a nap, amelyen Turnovszky Ella máshoz fogférjhezmenni.

És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lábacsontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfáhozkellett támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt azelgyengülését látják, ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogyaz emberek közül, akik előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzávalaki.

– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogyRévész úr áll előtte, az beszél hozzá.

– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjönvelünk, mi a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizómellett van egy szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön.-152-

Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révészmegint beszélt, kérdezett valamit.

És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a szigetfelé. A hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta aszállót, rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad.Tulajdonképpen most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig– gondolta. Aztán: „Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradtvagyok.“ Felment a szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt azágyába és nézte a villamos lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen.Furcsa, máskor bántotta a szemét, most akár órákig nézhetett volnabele. „Vége az életemnek“ – gondolta és egy nagyon egyszerű kérdésttett fel magában: „Istenem“ – ki is mondta félhangon – „mérthagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta magát ezzel a kérdéssel,mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a vérvesztés hűlő érzését,egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan – „ez egészen furcsa,ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni, olyantűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta alámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietveindult el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit mostfelismert, gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell,mert egyszerűen eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára…Megállt arra a gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetneenyhíteni. A morfiumra gondolt. Aztán tovább-153-sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta – „pillanatnyi dolog, ezensegíteni kell… embert kell látni… nőt kell látni, egy lányt kellmegcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül nem szabadmaradni…“

Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkalrakta meg az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egymellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobáltafel a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olgalakott.

XIII.

Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kiskavicsok egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszögmögött nem mozdult semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobbkavicsot keresett, ezt is feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint atöbbi, ez után tovább is várt.

– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve azablakon – „különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amitmost érzek, életemben először szenvedek.“

Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezeteegész életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést,akadályt nem talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermekférfi-élete most vetette az első ráncot.

– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kellez ellen tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlenneklátszott.-154-

Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltettemagában, hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye,elmegy. De hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögöttmegrándult a redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkalrepedezett volna meg az ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőnymögött megvillant a szoba barázdált világossága. A redőny recsegvehuzakodott felfelé és Olga jelent meg az ablakban. Andor kalapotemelt. A lány egyideig az üvegen keresztül nézte, aztán eloltotta alámpát és kinyitotta az ablakot. Hajnali fél három körül mégteljesen fel volt öltözve.

– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologrólvan szó… életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.

– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná,mily nagy szükségem van magára.

– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – azIstenért, hova gondol! Nem az én lakásom ez…

Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvédvan nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztóOlgát, elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában akényelmesen szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez aruhástul virrasztó lány, amint rémülettel húzódik egy távolisarokba, el a két kövértől, mint a riadt nyúl az oroszlánpárketrecében.

– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulvanyilt a kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta.Mikor meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel ésvégigpillantott az örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgyérezte, hogy nem tudja, miért jött ide és mért hívta le a lányt.Most itt volt és hirtelenében nem tudott vele mit csinálni. „Bolonddolog ez“ – gondolta; érezte, hogy egy kicsit kiszaladt a lába alóla föld, vagy ő tántorodott meg-156- belül valahol, de tudta,hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az akarata ide-odaszaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:

Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassanmellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácskabüszkeség fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók ótanem is látta. Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháználjövet is, menet is nagyon szétnézett mindig, de utóbbbelenyugodott, hogy a fiú elkerüli, többé nem jön. Gyakran tettekmár így vele óvatos és jobbérzésű fiatalemberek, mikor egy kicsitbeleszerettek. Az első melegebb beszélgetés után otthagyták, okosanelmentek a szegénysége és a névtelensége, a rossz családja elől,megszöktek, hogy ne kelljen feleségül venni, vagy mert nemtartották könnyűnek és veszélytelennek a vele való egyéb szerelmet.Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen váratlanul és ilyenbolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy ezt a szerelemhozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem bírt magával,és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól esettszép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította-157- magáhozés most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást éselfoglaltságot érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körútaszfaltján, hallgatták egyszerre járó, egyforma lépteik koppanásátés mind a kettőnek kedvére volt a hallgatás, a ritmikus, lassúegyüttlépés az enyhe éjszakában, ok és cél nélkül. A lány nemszólt, mert kis hiúsága minden éhségével várta, hogy hogyan fogjaelkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg hallgatott, mert mostelég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, ha egyáltalánnem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél megálltak,megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:

A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi,féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:

– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóralejött?

Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lánymagában összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:

Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra.Könnyen sértődő érzékenysége felborzolódott:

Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, azoptimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében.Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapufelé, a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utánaugrott, lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:

– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg ésőszinte szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbevagyok esve… ne hagyjon magamra… bocsásson meg… mindentelmondok.

Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki,egy pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiúkíváncsiság:

– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztóez, hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.

– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva akarját. – Drága Olga. Szerelmes vagyok.

A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott,fensőséggel és kellemes elégedettséggel várta a többit. Megintmentek, lassan léptek egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, alány kezdte, az ő módja szerint:

– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon-159-szorította a karját, a kezét is megfogta, jól átkulcsolta azujjaival.

Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás ismuzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerekkegyetlensége. Halkan felelt:

– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most márbizonyosra véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől:„beléd, beléd vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörüljrajtam…“ Mosolygott és csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázópillanatokkal. Könnyedén mondta:

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen…nagyon… és szenvedek…

Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta ésodanyomta, erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volnaegy szíve. Idegesebben kezdett beszélni:

– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyanvégtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd-160- lehessek itt egy kicsit magával… ittmaga mellett.

Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelőtekintetével. Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egésztestében érezte, hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, márszinte várta is, ahogy önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szintehozzánőve ment mellette, az arcát feléje fordítva, olyan közel afiú arcához, hogy érezte a melegét.

– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgyérzem, hogy végem van.

Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabadkezét, megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lánymosolyogva suttogta:

Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával abajuszát. Alig hallhatóan mondta:

– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez atréfából. Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy feketeszemöldökét, gyanakodva nézett a fiúra:

Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyenengedi, hideg ijedtség ment végig-161- rajta. Világos lettelőtte, hogy ez másba szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csakállt előtte, még mindig komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálvaa fiatal és sápadt arcot, a fiú szemét, amely erre a szigorúkémlelésre kissé zavart lett. Andor lehajtotta a fejét. A lánynakazonnal visszatért a lélekjelenléte. A hiúság automatikus védelme,női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely elömlött az arcán. Ezlassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei közül, amelyekméltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje aligészrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattalszárazabb, mikor megszólalt:

Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben,mintsemhogy egy lehelletet is eláruljon abból a kegyetlencsalódásból, amit érzett. Fiatalemberek, akik szép lányokkallapdáznak, szokták így mímelni az érzéketlenséget, mikor az arcukbacsapódik a tenniszlapda, s a lányok ijedten szaladnak oda, hogyfáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez tökéletesen.

– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt,férfi. Percekig néztük egymást.-162- És én… én… nem tudom, decsak később tört ki belőlem… magam se tudom…

Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, ésnyugodtan mondta:

– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt ésmegint feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. Demaga oly jó hozzám.

– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és aszeretőjét Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.

Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami kiakart buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mintvalami fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr.Olga tovább beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:

– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves.Tizennyolc éves.

Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettátkért, vizet ivott a poharából. Eszébe jutott a kis pirosvászonvirág, amit ma a hajába tűzött. És a tekintetében mindig voltvalami bámulás, mikor beszélt vele.-163-

– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni.És az a nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden,a lány az övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodikbele.

– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes…tűrhetetlen, ez a féltékenység és ahogy akarom és akarom ésakarom…

Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgábanmegkeseredett a színlelt közömbösség.

– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kistáncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…

– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsodabeszéd ez? Micsoda hencegés ez?

A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt atárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozásellen, megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni alefojtott torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. Denem ment, sehogy se ment,-164- mert ugyanakkor, amikor ordítaniszerette volna az igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkoltaegyre szorosabbra a torkán. Most már tudta, hogy képtelen az igazikínjait megmutogatni, most már csak a külsőségekbe kapaszkodott, shogy valahogy segítsen magán, durván ismételte:

– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom,mi történt magával.

Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedülmarad. Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta,most már akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit,valami lármát vagy izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlenfájdalmat, kirobbanthassa a feszültséget, amitől nem bírtszabadulni.

– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mertel akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdagkitartót fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok márolyan szigorúak… de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kisnyomorultat, aki valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta atakarékba magát, hanem odadobta az életét és a szemétbe ment, hogymost ti köpjetek rá, ti útálatosak… Itt marad, most itt marad.-165-

Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt.Gyűlölte, amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogya lármázásban megkönnyebbül, tovább beszélt:

– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény éstépett és züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg vantépázva és agyon van kínozva… és ölni tudnék, ha a szeméregondolok… ahogy rám nézett, ahogy a szemembe nézett, olyan hűen,mint a feleségem, olyan odaadóan…

Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmatérzett, mert így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen avékony nyíláson. Folytatta, erőltette:

– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más embercsókolja… és ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem éslegyőz engem a hideg szemével… és a multkor elvittem őket kocsin ésa szegény gyerek köztünk ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám,mert nem azt szereti, azt nem szereti, még mindig engem szeret, aznem lehet, hogy ne engem szeressen, ezt nem bírom végig segondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az azzal a vékonyszájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, pirosszájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni apiszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ezaz, ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljonmeg, drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrültvagyok, szerelmes vagyok…

Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az-166-utcalámpa fényében a lány arca fehér volt és fájdalmas, mint aPierrot lisztes képe, mikor rapirral szívenszúrják a színpadon. Azállát erőltetve tartotta kissé felfelé, hogy a fejét emelje. Atekintete komoly volt és a messzibe néző, mint aki mélyengondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét csókolgatta. Ezfájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, s ígyelnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akartasimogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána,tovább csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és acsengő felé nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult ésmagával húzta a kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjeltűrte a kézcsókot, amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fénynem jelent meg. Mikor a házmester kulcsa belezördült a kapuba, afiú elbocsátotta és a földre nyúlt a kalapjáért. Olga köszönésnélkül ment be. A kapu bezuhant utána és a petróleumfény lassanelborult a két kis vasvirágos körablakon.

Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és minthanem is a mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szintejóllakott vele. Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan azimént kavicsokat dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kékentükröződött valami égből jövő derengés. Felnézett a szűk utca házaiközt az égre. A háztetők párkányai feketék voltak, s ő mély árokfenekén érezte magát. Fenn, a fekete szögletek közt üvegesednikezdett az ég sötétkékje. A szögletek és párkányvonalak élesedtekés komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A szobában villanyfény-167- csattant fel és Olga megjelent azablaküveg mögött. Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiúérezte, a fekete szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztánrendetlen, meg-megálló esésekkel zörögve jött le a redőny, megintmegjelent a sok párhuzamos fényvonal, aztán egyszerreösszecsukódott az egész. Az ablaküvegen megint fényleni kezdett aderengő ég hideg kéksége.

Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amitezzel a lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgygondolt vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában –„kezdődik az életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy hamagára marad, felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy lekell innia magát. A törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyivalivott a pálinkásnál, arra a butító kábaságra, amelyben a feltörekvőgondolkozása lassan-lassan kialudt és összeesett, mint ahogy atűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeketlobban, önmagába omlik és sötétbe lohad. Céltalanul indult el akörúton, kiment a kocsiút közepére, úgy ballagott a nagyürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra aludtak ki alámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt előtte némánés észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte oltja alámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy lassúautó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte,úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.

Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott:-168- kétívlámpa idegeskedett egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahovama éjjel Révész meghívta azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ottlesz, lumpolnak a pincében.

Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza isüres volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszóhallatszott és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel afalépcsőn.

– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában éslement.

XIV.

A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikorkeresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, akertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekekvoltak. Az öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókathallották, amint dörögve rohantak fel a fadobon és megszelídülvegurultak vissza a vályún. Végignézett a sötét kuglipályán, meg isállt egy pillanatra, s lenyúlt a vályú végébe, ahol a golyókvoltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz golyóknak jó faillatukvan, ami játék után is megmarad az ember tenyerében. Körülnézett,hogy-169- nem látják-e és megszagolt egy golyót.Ez a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahoztagyermekkora kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és arövidszoknyás, kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt.Óvatosan tette vissza a golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment,benyitott a különszobába, ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklésehallatszott.

– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zeneegyszerre elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenkicigarettázott. A Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett éselvette tőle a kalapját. Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyonalázatosan ment elébe, kezet szorítani. Rácz Miklós a nagy zöldpamlag sarkába volt süppedve, onnan füstölt és jóakarattalvillogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott a három közüllegtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt köztük alegjózanabb.

– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanaktovább.

Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét anagy füst és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, márisérezte, hogy ez az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, akinéhány perc mulva már tovább verte a zongorát a Csirkének, akifáradhatatlanul táncolt és énekelt, forgott és kurjongatott a kisszoba közepén, a lámpa alatt, és magasra rugdalva csontos kis-170- lábait, a tükörbe csinálta legmerészebbfiguráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyenbelecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy mégmagasabbra rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt,mint valami balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelteugrálásközben, tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. Alegszemtelenebb mozdulatait is megkomolyította ez az őmunkásruhájuk, amiben tanulni szoktak: a rövid fekete szoknya és atérdnél gummival leszorított bő fekete bugyogó. Rácz muzikalitásnélkül bömbölt néha bele a zenébe, Révész pedig verte az angolt,mint valami automata, egyforma erősen és gépies taktusban. Úgyszólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A pincér, aki azúj üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét ésvizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:

Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már aharmadik helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzékiszépség végül mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elégrészegnek érezte magát ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével isváltsa meg a boldogságot. Gyötörte a kívánság ezután az éjjeligrófnő-jelenség után, de azért mégse nagyon bánta, mikor mosthallotta, hogy már hazament, oly óriási pénzösszeg megmaradásátjelentette ez, és azonkívül még úgy se lett volna bizonyos az édenigyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény volt, és Rácz elégrossz megjelenésű férfinak tudta magát.

Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első-171- nagypohár pezsgő végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnakérezte magát, percről-percre élénkült és boldogan határozta el,hogy nagyon leissza magát, innen holtrészegen megy el, a többivelnem törődik. Mohón cigarettázott, tömte a fülét a lármázózongoracsengéssel, ami szünet nélkül, mintha öröktől fogva lettvolna és soha nem mulnék el, betöltötte itt az agyát, becsörömpöltea helyet és az időt, az egész létezést, agyonverdesett minden máshangot, sőt minden más gondolatot is. A szemét elfoglalta, szintetelelármázta a szoba közepén ugráló, pihenni nem akaró lány, akifigurákat talált ki, húszszor is megismételte ugyanazt atáncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s a maga mulatságáraés gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta a lábait, anagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve azongoraszóba.

És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig,reeg-gee-liig, vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával,kedvesen és szemtelenül, nevető okos szemével Andort nézve ugrálásközben, mialatt Révész féloldalt fordulva verte a pianinót, mert aCsirke lábajárását figyelte szakértői szigorral. Andor melléjeállt, a zongorához:

– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főlegazért tanul velem, mert tudok zongorázni.

Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatta balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhősvolt és máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Istenfizesse meg nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetekköztetek.“ Hálás volt nekik a lármájukért, kezdett egy kicsitmegnyugodni köztük. De még mindig elkomorodott a szája és maga elémeredt a szeme, mikor Pécsire gondolt. Amit pedig Olgával csinált,arra nem is mert emlékezni, az úgy bántotta. Nem is értette magát.Bolond lehetett ott, abban a félórában. Szégyelte magát ésolyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal engeszteli kia szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. Vagy egyúj, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – „mérttűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért nemsértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan éskorrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egypillanatra megint valami vad szeszély buggyant fel benne:visszamenni, felmenni hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni,elborítani elégtétellel, jósággal, hogy megint hencegjen,visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – oly rettenetesemlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor aházmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki ígymegszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi-173- Andornevezetű, éppen ma este nagyon kínlódott és nem tudott magánsegíteni?

A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét.Mosolyogva, lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy„táncoljon velem“, de a szemében annyi komoly öröm volt, minthaboldogságot jelentett volna számára az, ha táncol vele. InnenRévész nyakára dőlt a Csirke és valcert kért. Révész úr előbbpedánsan befejezte a lármás angolt, aztán bizonyos tisztelettel,sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett játszani. A Csirkegyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan táncolt, mintakiért idegen világból való táncos jött. Táncközben hosszanfelnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos voltaz égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt mégrajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt aCsirke arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozóbakfis ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, mégmindig az előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb örömlett volna, mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egycsöppnyi félelem is bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézetta szemébe, olyannak látta a tekintetét, mint a jólnevelt kisgyermekét, aki felbámul a vendégre, mert megkívánt valamit, de nemmer szólni. Egy percig elégültséget okozott neki ez a felfedezés,de aztán megszállta a szívét a nyomorúsága. Idegennek ésutálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, amit táncközbenátfogott, a kis bordáit, amiket érezni-174-lehetett az olcsó fekete selyem alatt, a furcsaszínházi-festékszagát, egész fejének, hajának ezt a mázoltságát ésbeporozottságát, a csontos forró kis kezét, ami egyenletesenszorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a keringőt,mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke sehogy seakart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le nemvéve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egyszékre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, merthirtelen az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadtmagától, úgy, hogy mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnakés egy hajtásra itta ki. Nekidőlt a pamlag hátának és onnan méglátta a Csirkét, aki sértődötten nézett rá a székről. Aztánlehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit játszott és most énekelt ishozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az operaénekesekhanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ –gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában –„mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen ésőszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette azarcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni.Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, minthaaz öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgymegbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.

– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Holvoltál éjszaka?

Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a négerkutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővelnézve a lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán abosszúságot és elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlenbarátjával nem beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről adologról. Butának tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvónyakasságával.

– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélnierről, azzal csak…

A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült,szemben Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közérakva a pamlagra:

Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a sajátzenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amelytele volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta aCsirke két vékony bokáját.

– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharáramutatva, amit az visszatett az asztalra.-176-

Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogynézi. Még akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Ráczerős kezében:

– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta akét kezét a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodnikezdte a kezét:

Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebbhúzódott hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valamibirkózásnak. A Csirke felvisított és elvörösödött.

– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva ésvédekezve – a fejedbe ütök!

Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abroszmegrándult. Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban aCsirke ökölbe kapva csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljeserőből a feje tetejére sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett aszemüvege.

– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva,zúgatva a szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.

A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Ráczpedig a szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításávalkereste az ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól,-177- vigyorogva, de komolyan véve a komolyökölcsapást.

– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette aszemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertélmegütni?

– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát.– Talán a vendég tiszteletére adod itt a bankot?

Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani aronda viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte,hogy a lány előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést.De Rácz erős keze nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirketérde felé.

– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne aharag, belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkétis majdnem lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Ráczröhögött. A Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolta Rácz rövid hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.

A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett ésmegfogta a Csirke vállát:

Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral.-178- Andormég mindig a Rácz kezét fogta. Leszállt a vér az arcából adühtől.

– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavartszemmel, most a karját ragadva meg a Csirkének. A Csirkekönnyes-haragos szemét Andorra szegezte. Ezt is csak nők tudják.Három férfi rángatta, a kitörni készülő verekedés pillanata voltez, és neki nem volt más gondja, mint a szemébe mélyedni a feketefiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a másodpercnyiszünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás fellobogtattaAndorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez rohantát az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkoskis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“

Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette,nevetett, visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegéttörölte, nevetett, hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megintnevetett, a szívére szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úrmereven nézett Andorra, akiben tombolt a szégyen és a harag. Mostmegint, mintha birkózás közben egy frissen hegedt sebe szakadtvolna fel, elöntötte a vér, tele lett a maga kínzó nyomorával, azital felforrt benne, támadóan nézett vissza Révészre ésrákiáltott:

– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltvaismételte: – Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogynem az.

Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek akiéhezett szegény rajzolónak a dühe,-179- amely Rácz helyettfélreértésből ellene fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.

– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból aCsirkét. – Mit mondott?

– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyenlenni szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon kipárbajra!

Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt mostrészegen elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keservesmosoly jelent meg az arcán. Azt szerette volna odaordítaniRévésznek, hogy „mi az ön minden nyomora és piszkossága az enyémhezképest?“ Szerette volna megölelni és megajándékozni, sajnálta ésszerette, irígyelte és emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben arészeg összevisszaságban, ezzel a mindenünnen feldúlt fiataléletével, vádakkal és sebekkel a lelkében, de nem lehetett semmitse csinálni, a sovány, sáppadt kis részeg ordított rá, fájdalmasanés gyáván:

– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, magafizeti a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!

A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andortnézte. A fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.

– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltóhangja, a „védd“ szót rikoltotta,-180- mint egy kakas, ez mégjobban dühbe hozta. – Látom ezt már hetek óta! – ordította.Elvesztette a fejét.

Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsöserővel fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erősmarkolástól a vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyenlélekzett és némán ült le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt.Most már Rácz se nevetett.

– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját azongoráról. – Gyerünk.

– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen,kimerült lélekzéssel – és… gyerünk innen.

Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette afogasról a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt,kevélyen felmeredő fehér szalaggal.

– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révészelől elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz ésvisszatette a kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének aCsirke tekintete, amely onnan az ajtóból is rászegeződött.Gyűlölettel nézett egy pillanatra a Csirkére, most ezt a szegény,gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, ezt az önfeláldozó beteg-181- kutyát, aki tanította, imádta ezt alányt, – megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenségetútálta és gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket,akiknek oly mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik PécsiLajosra mosolyognak, a szájukat kínálják neki… Minden érzésével ésférfiúi hűségével Révész pártján volt és a Csirkében agyon tudtavolna verni a női gonoszságot, Turnovszky Ellát, ezt a messzetitokzatosságba távolodott Turnovszky Ellát, akiről semmit setudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz mosolyogva éskönnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első lépésután az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta aCsirkének:

Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta afiút az ajtótól.

– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nemkérsz tőle.

Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan,leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.

– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ővédeni akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.

Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De mostmár mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobbbaj volt. A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy aCsirke beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészenpontosan érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn aMoulinben. De az ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér,az ember nem akarja bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívjaazt, akitől legjobban fél…

– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, vanitt valaki, aki miatt itt akarsz maradni.

A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrbanvacogott a rémület:

– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, mégtalán zongorázzak is hozzá… mikor te…

Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta,várta a rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagytekintetet, amibe belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volnaakármivel, a legkevesebbel is. De a Csirke konokul hallgatott.

– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most márremegett a szájaszéle.-183-

– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanemRévészre nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogyilyen gyorsan szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá sekellett néznie, hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révészarcán volt a szeme, de a füle az Andor hangját várta, a választerre a bátor hitvallásra.

Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket,hogy a keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban,kajánul figyelte, hogy mi lesz.

– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andorfelé fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak afülével várta az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. Afelszabadult szerelem forró és édes lélekzettel emelgette kismellét, sötét ragyogással nézett ki a szeme csillagán.

– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből ésRévész felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nemjöttem volna ide.

– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekemsemmi közöm a kisasszonyhoz.

Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgynézett Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott afriss vízből és most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. Akeze az Andor kezében volt.

Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva-184- nézettAndorra. A kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:

Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, minta vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczrais nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úrkarját:

Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úrfélénken kérdezte:

Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett,türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogottAndorra.

– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utánaakar szaladni.

Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántottférfiélete végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé,testvérének érezte, átölelte a lelkével, belevonta a magafájdalmába, magáévá tette az ügyét.-185-

Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy RáczMiklós szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révészúr nem érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragottartani, se kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr olyméltatlannak érezte magát a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akartbocsánatot kérni, most is legszívesebben ezt tette volna, ha utánaengedték volna szaladni. Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt mostmár csak az tartotta, hogy Andorral lehetett együtt, éppen azzal,akitől oka volt a szeretőjét félteni. Szánalmasan tekintgetett akét fiúra, megitta a konyakokat és titokban azzal vigasztaltamagát, hogy holnap délután ott fog strázsálni a kapu előtt, mikor aCsirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.

Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta afülüket, egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett ésaztán a füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andormegijedt. Félt, hogy haza kell menni.

– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulatkellett még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint afájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkintnyugtalan fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elégbenne, hogy végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányérttelefonáljanak. Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák,aztán haza kell menni. A pincelyuk, amelyben most hárman nagyokathallgattak, füstös és fülledt volt és erős villanyos lámpáiellenére sötétnek-186- hatott arra a gondolatra, hogy fenn azutcán már frissen süt a reggeli nap vörösréz-fénye és sugárzik azég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban ivott, nem a szeszkedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. Végre isfizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a kávéházbana reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. Atükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirultvolt az arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úrlenn halálosan sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna azarcukon, izzóra fűtötte őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtta szakálla és Révész úrnak piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúifényben fürdő, még tiszta és jókedvű utcára léptek, Andor olyasmitgondolt, hogy a poloska érezheti magát így, mikor véletlenül fényesnappal mászik ki a falból. Szeretett volna visszamászni a lyukba,ahonnan feljött, olyan szennyesnek és vaksinak érezte magát. Révészúr kétségbeesetten ment köztük, Rácz karjába kapaszkodott, mintakinek támogatás kell. Az egyik sarkon megállt:

– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Énborzasztóan kínlódom, uraim.

– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem előszörtörténik.

– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és meginta karja alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?

Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az,akiről szó volt.-187-

Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódottilyenformán Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozottegy huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De akülönbség az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egészdolog elmult, Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lánynyakáról, az egész ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy aCsirke valami futó kis szerelemfélét érzett, ami már az elsőpercben se volt komoly. Ellenben most – engedjen meg, szerkesztő úr– ez csak más, most olyat tett, amit soha, nyiltan szerelmetvallott és elment haza egyedül, erre még nem volt eset. Ha ez nemkomoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, szerkesztő úr, hátkérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket mondott,vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg ballagottmellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita hangosabblett, minden szóra vigyázott.

– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugotipályaudvarnál, mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lánymegsértette, és ha ez velem történik, engem nem lát többé!

Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságokvoltak, hol volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!

– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekemnincs más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetekvele, uram, ez tudja, hogy mindenem nekem… és-188- nekemnem is áll jól a hencegés, mert én egy konflisló vagyok.

Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékonynadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt,mint egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lánytvalami állati rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel,ló-szorgalommal kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nemegyenrangú szerelmest. Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogysérelem érte a hiúságát. Hol volt már az ő hiúsága!

– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenülAndorhoz fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóankínlódom.

Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor megláttaazt a szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre,nagyon megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, demindent látott, hallott és értett. Csak kellemes szálldogálástérzett a fejében és nagyon érzékennyé vált a szíve.

A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egypillanatra megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinteelszántan, azért is:-189-

– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé aCsirkéhez. Nyugodt lehet… felőlem.

Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnalhinni ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:

– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, ígynem lehet bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.

Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert aminyomorúság volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegéseokozta. Ez most el volt intézve. Búcsúzni akart, de Ráczrászólt:

– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez alányhoz szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…

– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom,hogy hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.

– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatottutána, amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelésietett a házak tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…

Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak ahídon-túlról. A zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mintpiros reflektorok, égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.

Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodikönmagával. Nem akarta faggatni, de sajnálta:

– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit énélek…

Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt aszenvedő fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek azavarosságát és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódóerejét. Nem találta különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mintgyereknél a fogzás: át kell esni rajta. De azért egy gyerek, akinekfáj valami, mégis megindító látvány. Rácz nem szerette mutogatni azérzelmességet.

Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta aRácz részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikorlátja, hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájástvégigpengeni az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Ráczitt lakott a közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában.-191-

Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egészéletem kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.

– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egykicsit maradni.

Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némánmentek a házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak.Rácz hazament. Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton ésmegállt a kávéház terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, akörút éledni kezdett zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentekel előtte csoportosan, hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkala hátukon, nagy bottal, nagyokat és egyszerre lépve szögescipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta magában, erről ismert rá avasárnapra, a szegény pesti hegymászók egyetlen turista-napjára.„Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy milyen nap van. Utánukbámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most mennek, ki ahegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is hátizsákja,hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség voltbennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé,meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesenlépve. Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket.A nő is komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka.Boldogoknak látszottak ebben a hívő buzgalmukban.-192-

Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a szigetirányában. Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta,hogy hova megy, de még önmagának nem vallotta be, gondolkozni mégnem akart erről. De ahogy ment, megnyugodni nem akaró lelkébenkajánul serkedt fel a fiatal rablószenvedély: már tudta, hogy a kistáncosnőért megy, már elözönlötte a belsejét ez a mindenenátgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás útján született benne,hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez valahonnan afiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, elsöpörte azta félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt az apillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iméntielhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét asebes áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz.Gyorsan és elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogyszinte rá kellett beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azonaz egyszerű kérdésen, hogy hol lakik az a lány. Megállt éshirtelen, de csak egy pillanatra, gyötrelmes tehetetlenségetérzett: mintha megszökött volna előle itt ebben a nagy városban eza kis ringyó, elveszett a millió ember százezer nagy házában. Hogylehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? A pillanatután fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak aMoulinbe kell menni, ott megmondják a címét.

XV.

A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggelitakarítás világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön,mielőtt belépett volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban mégégtek a lámpák, de itt, a nagyterem plafonja alatt, valahol, aholeddig még sohse látta, nyitva volt három kis ablak, amelyrőlelhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az asztalokra rakott székekenés a papirszemetes, cigarettavéges középen derengett valami ezüstösvilágosság, a terem nagyjából homályba-borult maradt. Légrohamokjártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak be valahol. Kétirtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes fűrészport toltmaga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak tűrve, mint azúri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a konyhamellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül ésszámoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopokaprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort ésodakiáltott neki:

De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felőlegyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparébanmég cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármájahangzott be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.

– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címétszeretném megtudni.-194-

És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra utánsemmi köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el,feléje fordult:

Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából építettkulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér feketekalapot tett százesztendős boszorkányfejére.

És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valamibábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andorátment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigánycigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.

Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában,hogy ez talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegyaludni és soha többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ezígy néha, hogy az ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyireúgy látszik is eleinte, hogy nem akar sikerülni. A Csirke címemeglesz,-195- nem is kell érte sokat küzdeni, – azvolt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím keresi őt,neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jönmagától.

A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparéajtajából visszaszólt:

– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja ahölgyek címét.

Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzetehelyesnek kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egykicsit, s akkor meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval akezében, hosszú szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt.Megszólította, hogy okvetlenül kell neki az egyik művésznőcíme.

– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte aszeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.

Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda.Amerikai íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép,rend és tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolondbordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:

Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutotteszébe, hogy nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok,követelek, reggel-196- hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják.Bolond vagyok.“

– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogyhogy’ hívják.

Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és anagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszonyéktelenül kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket,egymásnak akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Kiinnen, a levegőre…

A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnakés hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberekarca élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment aRottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.

Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt akonyhaajtaja. Itt is vasalt egy cseléd.

A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte,hogy mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt,ha megölték volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. Aszegény embereknek fantasztikus fehérneműik vannak. A cselédvisszajött:

Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrénytetején paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksíráshallatszott. Mikor a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos,cvikkeres kövér zsidóhölgy menekült el, újsággal a kezében.

A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútorvolt a szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barnacserépkályha, az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskéküvegvázában. A petróleumlámpáról madárfészek függött le, bennecitromsárga posztómadár ült hegyes piros facsőrrel, rávarrottfekete gyöngy volt a szeme. A falon gyékény, teletűzdelvefényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a vőlegénnyel, kismeztelen, hasrafektetett gyerek,-198- Abbázia látképe, egyelálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egytúlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kismeztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbönmegjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következőpillanatban már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhozlépett. Halavány volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némiijedelem játszott. Nem szólt semmit. Andor ránézett és aztán intettneki a fejével, mintha azt mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ottmost a Csirke, mint valami iskoláslány. A festék le volt mosva azarcáról, most nem volt olyan csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz azegyszerű fekete ruha volt rajta.

– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézettvégig a lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég azüvegvázát, amit a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fogvele csinálni.

– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva agyereksírást a lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, skijött, fején a sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt ela fehér szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volta napernyő.

Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagyötször. Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyárikávéházhoz, a száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet,ami árnyékban volt, a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávétrendelt, a fiú konyakot.

Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsanpárolog. Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az embernem képes lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott,éjszaka pezsgőt, konyakot töltött magába, – máskor ennek aharmadrészétől is tönkrement – most épp csak hogy érezte az italt,de azt, amit akart, azt nem kapta meg tőle.

– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyenlakom. Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.

Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ülmost vele, semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött,honnan tudta meg a címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volthozzá és ott maradtak hárman a pinceszobában, és hogy most mit akartőle. A szeme szürkébb és tisztább volt így a reggeli fényben, mintéjszaka. És éjjel sötét, dugóval barnított szemöldöke most vékony,de fényes-szőke volt, nem árnyalta olyan érzékien a szemét.Polgáribb és tisztességesebb volt a Csirke, erős és csontosorrával, magas homlokával,-200- kissé nagy, de kedvesen tréfásszájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús huncutság.

– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalrakönyökölt, a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:

A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan.És csak aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutatóvárakozással a szemében:

Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vettea szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette,hogy ő nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogyelfogadta, sőt titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele,talán nem is akarja elfogadni. Annyi egyszerű odaadás éstermészetes alázatosság volt a Csirkében, hogy okosnak látszottebben a kacérság nélküli kis rabszolga-viselkedésben, frissnek ésmegnyugtatónak hatott, mint a szerény és illattalan virágok, mintamilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. Andor, mikor tisztán, dekutatóan néző szemébe tekintett, világosan érezte, hogy ezzel a kisteremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad csikó, ez tud többet azéletről, ebben van több tapasztalat és tapintat, hallgatás és afölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság volt aCsirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú ésnagyképű csöpp parasztgyerekekben,-201- akik a csordás körülsegédkeznek és gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikávalis. Lehúzta a keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megintkérdezte:

Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyanszerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek agyerek-hetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyinincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerekzsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit és nevetve kell nekiengedni, mert kikaparja az apja szemét. A fiú rámosolygott:

Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nőörömével, aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgyfigyel.

– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt,játszani kezdett a kávé mellett csillogó-202-vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. A fiú megállította apoharat:

– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többéRévész. Nem lehet csalni.

A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, amásik kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle atálcát, mindenestül:

– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy sohanem beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt aRévésznek még ma este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagynia Révészt.

A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogya poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta amárványrajzú bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt.Ezüstgyűrű volt rajta, a gyűrűn öt mákszemnyi türkizbőlnefelejts.

Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák,kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók aférfiak ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.

A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen abölcsesége alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ezellen küzdeni.

– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban bennevolt mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni aRévészszel, meg az, hogy ez nagy és nehéz munka lesz.-203-

Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik,a friss reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogástlátott maga körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyenlélekzett, forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlanerőt és bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.

– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nemmondta meg, hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsités sok reggelit ő fizetett kettőjükért.

– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül,egy kicsit izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó.Ez egy otthoni ruha.

– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úriruha. Csak egyszerű.

Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Azapja földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement ésmegszökött.

– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mitakarsz még tudni?

Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, olykamaszos, ez a kérdés.

– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senkiés az apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni.Bezárta az ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatalvoltam, még nem is voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvosjárt hozzám, de aztán meggyógyultam és az apám kiadott anagyanyámhoz, falura. Levágták a hajamat.

– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullásgéppel nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még mostis. A lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nemakarták, a bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, deakkor már az apám Amerikába ment.

Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná:„nesze hát, te gyerek, ha ezt akartad“.

Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte,vallató hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.

– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam,annak volt egy szeretője,-205- pedig úrilány volt, egy nyolcashuszárkapitány. A barátném zsidólány volt, nem szeretett engem,mégis akarta, hogy nála lakjak… a papám antiszemita volt és őhencegni akart azzal, hogy én mégis az ő barátnéja vagyok… és ottmegismerkedtem a huszárkapitánnyal és az nekem kezdett udvarolni…és…

– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten akaszárnyába, aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Ceglédenvoltak, az olyan szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.

– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már aRévészszel voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltambele szerelmes, pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nemeresztettem be. A Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel márvoltam, azt hitte, hogy most kezdek vele, de aztán nem lett semmi,mert ez Bécsbe utazott.

– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egyrendjele, én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…-206-

Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valamigyalázatos, a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez akicsiny és soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évetés az a szélesvállú, óriási huszárkapitány.

Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egykicsit a szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmévelkövette a bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan,érezte, hogy nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjétkiöntötte Andor elé. Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke voltaz okosabb és a derekabb:

– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körméta márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjeltudtad, mikor olyan komisz voltál hozzám.

A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogymagja van a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egynyomorult,-207- szegény, leromlott gyerek alázatosszerelmétől. Dagadozott benne a hiúság, mint a felfújódó hólyag. Ésaz önérzete, amit leütött Pécsi Lajos a hidegen vágó szemével, mostrugdalózva kezdte magát emelgetni, mint az elbukott kocsiló. Egykis királyság kínálta magát neki. Sót és kenyeret nyújtott feléjeegy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt előtte és kezetcsókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott és hátradőlta vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy hátrabukik. Elvolt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége fátyolán áthízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúigőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést.Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetnitudott volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél,tárgyal, fárad és lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyenlábnál kuporgó kis szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagydolgot az életéből, mint az Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű,kacérkodó, az ujjahegyét is istenségnek túlbecsülő úrikisasszony…Most felénekelt benne újra mindaz, amit ma éjszaka Olgának mondotterről a Csirkéről, szinte előre megérezve mindent, most rettenetesmegvetést érzett a Turnovszky-világ iránt, még az Olga tartózkodóérzelme iránt is, most megútálta ezeket a kényelemben élőhölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még akézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészétegy bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé.Kellemes szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattattamagát vele, lehúnyt szemmel.-208- Nem is nézett a kisrabszolgájára, olyan intenzíven érezte maga előtt az odaadását.Büszkén és emelkedő szívvel gondolt arra, hogy megváltja ezt aszomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és felragyogtatja a hűszerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett menni, ahogyrajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és csodálja őt.Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát valahová fela levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, elhullámzotterről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlanhintán…

Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett,akkor jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament azasztalhoz. A lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.

Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját,mert egy biciklista oly közel suhant el mellette, hogymegijedt.

A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott,hogy Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdettazon, hogy hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálássalindulnak befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirkea szeme sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villákvaskerítései mellett ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal azarcán. Egy sarkon megállt Andor:-209-

A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesztréfál belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palotafelé. Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt aportásék ajtaján:

A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta akulcsot. Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta azajtót és maga elé bocsátotta a Csirkét:

A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akartazárni az ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesternéalakját. Az asszony halkan kocogtatott az üvegen.

– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába,kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.

– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva azarcával – ne tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztókellemetlen…

– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogyazonnal szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásbahozni.

Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. Aházmesterné csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt,rémülten, hogy meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be azüveges ajtót, hogy csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement aszobába, ahol a Csirke az íróasztal előtt állt és levelek köztpiszkált. Mind a levelekhez mennek, mikor először jönnek, mint alégy a cukorra, úgy szállnak a levélre.

– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről afehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét ésfelemelte az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldoganmosolygott rá. A fiú ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra.Lassú mozdulatokkal helyezkedett el az ajka a lány fiús száján.Belenézett a figyelő szürke szemekbe, aztán lehúnyta a szemét éslassan átölelve a lány nyakát, egyre szorosabb és tapadóbb csókkalforrasztotta magához, átadta magát bódultan ennek a kedves, okosgyereknek, mintha ő lett volna a szerelemtől kábult rabszolga és azlett volna az úr és az erős. „Tökéletes,“ – mondta magában,kellemes szédülésben és fiatal hévvel a vérében – „tökéletes ez,tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette ezt, a pillanattökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a felejtésetökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a csókvégtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagysemmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete,-211- mikor megint a lányra nézett, aki akkormár a szerelemtől ostobán bámulta, várta, hogy parancsoljon neki.Kábultságában még érezte, hogy nagyon erőseket lép és vadul rántjafel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, dobálja le magáról aruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik és a leeresztettablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki vállakjelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerűtermet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettelmosolygó, de nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le ésvalami fehérség hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami alelkében, ujjongva és diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan,zsarnokian, de elkeseredetten, mint valami csúnya-nagy fájdalomnaka fejére hágva, fogcsikordító kegyetlenséggel tiporva össze aszívetáján valamit, ami vérezni kezd és jajgatni akar, – szemek ésmosolyok jelentek meg előtte a multból, egy fekete bársonyruha ésegy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de rögtön kialudt,és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, egyszer régen,vagy talán most itt…

Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasancsöngetnek. Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megintcsöngettek, sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogyharagszik a csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van ésvár, mit akarnak, mért nem kezdik az előadást? Valakivelveszekedett, hogy hagyják abba ezt az értelmetlen csöngetést, márbátran el lehet kezdeni, micsoda butaság ez… Az illető feleseltvele, a csöngetés egyre erősebb-212- lett és az álomból átmenta valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a fejét azágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újrakezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, hatörik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, aCsirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta afürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakátkinyitotta, kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.

– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egypercre bebocsásson?

Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani,mert sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyáramár sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtőlreszketve, bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el voltszánva, hogy ezért a tolakodásért kidobja, inzultálja a sajátházában.

– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. Akis száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szobaberendezésén és le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.

– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva –gondolhatja, hogy nem zavartam volna, ha nem lenne rá komolyok.

– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondtaa báró, tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelességönt az élete egy súlyos napján fölkeresni…-213-

„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem mentle a mellén, a lábába.

– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatóriumfőorvosa és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljemönnel…

– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyenmegbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.

– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen reményutolsó optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. Abáró is felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta aszemöldökét:

A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson,már indult is.

– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogykifejezzem részvétemet.

Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a bárólassan elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betetteutána az ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagyrészegséget kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künnborús idő volt, a perzselő reggeli napsütés után délben beborult ésmost lógott a nyári eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához ésa két tenyerébe takarta az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatármegérkezett.-214- Rugalmasan kelt fel, elszántkomolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás feszegette amellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme vizesenborult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai közévette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást.Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki,akitől hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellettazonnal öltözni és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenülnyitott be a hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykorrégen, mikor halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szüleilakásba. És a félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyonóvatosan, vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor,nagyon régen, mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt,aki ma délután mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nembírta el még a gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt mostfelébredjen mellette és neki magyarázni, beszélni, vallaniakelljen, – végtelen óvatossággal szedte össze a holmiját, de ez olytökéletesen hasonlított gyermekkori motoszkálásához a budai sötéthálószobában, ahol éppígy nem mert világot gyújtani és éppígybeledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, csak össze nekoppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett aszemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan azegész lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt,züllött napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szálltfel benne a vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete ésrészvéte felé, a kézfogása-215- és a vigasztalása után, oly erővelés olyan hirtelen, hogy hamar összeszedett ruháival és cipőjével akezében mezítláb kellett kimenekülnie a másik szobába, hogy azidegen lányt fel ne költse a ziháló lélekzésével, a visszatartott,lefojtogatott, de még keseredetten birkózó sírnivágyásával, –menekült ki a másik szobába a rongyaival a kezében, félmeztelenül,mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, mint aki az árvízelől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a testi rongyaitviszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni mindent,amit elveszített.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé márolyan sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyanilyenkor a sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakatmég kitépdesi, de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak.Andor most gyakran sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, aritkulólombú fák között, amelyek fölött borús, de világos volt azég, mostanában mindig felhőtelen és egyenletesen világító. Hallottaaz embereket beszélgetni az úton. Nem szerette a beszédjüket. Asziget őszi szépségeit évről évre mindenki újra mondja egy-egynőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő csinálná azt, hogy ez ősszelilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít igazi barátai szemében,mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit mindenjobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője utánés bekeni Velencét ezzel a-217- múló láz-állapotával, színesenpiszkítja, mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetetis összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltjátmegköpik, mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsankanyaruló útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai azegész nagy Magyarország érzelmi memóriájában milliószorszerepelnek, és ezzel már valami iparszerű szerelmi jellegetvesznek fel. Andornak főként népes vasárnapesték után az az érzésevolt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk boruló éji csöndben úgysuttognak, mint a nász-hotelek személyzete, mikor osztozik azelutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton,amelyre minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert alombfüggöny ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és asajátjának tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe olybánatosan illett – gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangúfiú és az ő saját nemes komolysága, mellyel szerelmesen, de magát avilágért el nem árulva lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sokember közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzékAndor pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte abágyadt köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé,az ismerősök foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nemmentek ki a temetőbe, hanem a kapu előtt várták meg, míg a feketekocsi elindul a budai ház elől. Andor ide-218-hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, ugyanabból aszobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a felesége. RáczMiklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe mentek. ACsirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem szerettea halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és eláruljákRévésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andorborús fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgytaksálta, hogy nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében.Szerénységből, okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életébenannak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan:a temetési tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagya félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángossötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedikhelyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik atemetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra,utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsikközt, s azontúl az életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindiggyászosan köszön. Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonokközt, akik idegenül néztek rá, mert komorabb és intranzigensebbvolt, mint ők. Elsőnek vett elő zsebkendőt, mikor a pap beszélnikezdett, és szigorúan nézett hátra a beszélgetőkre. Majd fájóarccal rendezkedett is a kocsik között, mint fekete násznagy azöröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, mikor egyeskopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták-219- meg anégyüléses batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatávalés kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városijárókelő bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetésláttára. Somogyi cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nemlehetett elfelejteni a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írtOlgának, amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent aszigeten és lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt aszerelmét hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátottakomolykodó baráti érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait,amelyekkel Andorra tisztességes családi benyomást akart tenni.Mintha hitvesi próbaidőt kellene végigszolgálnia. Keserűszívóssággal élt most már annak a konok célnak, hogy feleségülvétesse magát Andorral. Ez a vágy most már kergette őt, úgy érezte,hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi életének tisztátalanlevegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. Kérdései Andor testiés lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e étvágya,nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a tanuláshoz.Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, aztmegragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsairánt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át azügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyonidolgait egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, minthanem figyelne oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nemérdeklik, kissé ostoba ízlésfitogtatással eltolta-220- magátóla pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő önzetlen lelki barát, aki mégtalán szenved is, ha előtte a hirtelen gazdag fiúvá változott Andoranyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt amegcsöndesedett fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor ahajóhíd végén állva közeledni látta a déli hajót, mindig biztosravette, mint a gyerek a zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontosmegjelenésében, mikor hintázó-hosszú lépteivel feléje jöttnapernyője alatt a kikötő hídján, volt valami fodrásznészerűmegbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a hosszú fahídon, hogyoldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól gyémántos vízre,nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt azt, akihozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, mégaz is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örökvendégei, az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget feléjöttek, de ezek legalább tudhatták, hogy nem várja őket a hídvégében senki. Ez még mindig az a kínosan korrekt nyugodtság voltOlgában, amit azon a keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor akörúton sétáltak, s mikor a fiúból zavaros-tüzesen láng és salakömlött feléje. Ez – szerinte – piszkosan kitörő, de majd csakelmúló kamaszfantázia volt, ami megülepedik és kitisztul ennyi hűkomolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elmentlakni, most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, aföldszinten, külön bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődöttsenki azzal, hogy mikor jön vagy megy, egyedül-221- van-e,vagy nem. A Horn-palotából pedig visszadöcögött abútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a bútort, az öregAradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az asztaliállónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a szigetenakart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre járt,hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, éslehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy naponszekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kisvaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet –fellélekzett, mikor hozták. Örült, hogy talán télen is ittmaradhat. Boldogtalan volt arra a gondolatra, hogy visszatérjen abudai lakásba, amelyben most már a kövér Juli uralkodott egyedül,aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga szerény kis háztartásátvezette és minden elsején pontosan megjelent Andornál a kiadásaiszámlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirkeaugusztusban megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkoséjszakáit és elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalánylett, harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyenkapott, de színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, mégaz is megtörtént vele, hogy a neve a színlapra került. És nemkellett reggelig fennmaradni, és megszűnt az örökös harc azüzletvezetővel, hogy: menjen be a szeparéba az urakhoz, és miértszökött ki a szeparéból az uraktól és miért ment el olyan korán –reggel négy órakor – és mit gondol tulajdonképpen?-222-

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogyAndor azért nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mertgyászban van. Sokáig nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt ahirtelen elmaradást annak az ígéretnek tulajdonította, amitAndortól a keserves reggelen kapott a nyugati pályaudvar előtt.Tisztelte és méltányolta ezt az úri szótartást, bár természetesnektalálta, mint mindenki, aki az ilyesmiből hasznot húz. Ezzel aCsirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta Révész úrnak,hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke nyugalommal ésokosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, hogyszakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirkeoly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennekaz ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond,elhinne neki. Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának,rájött, hogy csak ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, hakamaszkodik és követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt nekiezért, hogy érezni lehetett a háláját, minden nap, még a szerelménis, amely egyre odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirkevégleg felolvadt ebben az első igazi szerelmében, amely annyi neminyomorúság után áradt el rajta véghetetlen boldogsággal. Andormegszerette és kedvelte a Csirkét, néha igazán melegen gondolt rá,okosnak és mulatságosnak találta, de a legmelegebb érzése az voltiránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem vitte nála a Csirke,dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. De a Csirke mégönmaga előtt is úgy tett, mintha neki-223-teljesen elég volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke,mikor erről gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kisöreg volt, okosan tudott bánni a saját szívével is. Csak akkornyugtalankodott egy kicsit, nagyritkán, mikor előadás után, aszínházból kijövet, meglátott egy-egy nagyon izgatott fiatalembert,akiről tudta, hogy valamelyik kóristalánynak a szeretője, s aki otttürelmetlenkedett a kiskapu előtt. Őt nem várta Andor soha aszínháznál, ő minden nap el volt készülve arra, hogy Andor nemjelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, ha Révész úrvárta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirkeberendezkedett. Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassanszokjék le róla ez az ember. Szegény Csirke tehát csalta Révészurat, mint oly sok nő, aki nem azért csalja meg a férjét vagy aszeretőjét, mert rossz, hanem azért, mert jó. A szerelmes éstehetetlen férfi, aki végül már nem tudott mással hatni a hidegülőlányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az életet,kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nemtartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta aCsirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg,orvoshoz jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirkerégi recepteket mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt,hogy hazakísértette magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzotttőle, becsöngetett és bement, várt egy kis negyedórát, aztánkicsöngetett és kijött. Szaladva ment ilyenkor a TerézvárosiKávéházba, a pincébe, a-224- kuglizó mellé, a kis különszobába,ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán együtt mentekfelhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a különbejáratúnagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogyRévész úr, aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg,mindig beteg, úgy erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba.Ilyenkor a házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházbaés telefonálni a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktorúrnak, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ma nem megy oda.Hazugságnak ez nem volt hazugság. A kisasszony ilyenkor nem éreztejól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, hogy jól nem, de nagyonrosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész elkeseredettéletét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, Révészúr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyonnyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsósodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit aCsirke mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még aző nyomorú létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte,hogy itt már mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nemis kell keresni, mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen voltRévész úrnak, hogy nem akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle afejét, mint asszonyok a vértől. Révész úr oly nyomorult és olyzüllött volt, hogy kiirtotta magából a kíváncsiságot és most csakgörcsösen ragaszkodott ahhoz a nagyritkán érvényes szabadjegyhez,amelyet a Csirke szánalma-225- és emberségessége adott neki. ACsirkét az igazi szabad-lányok feneketlen méltányossága a részvétkis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és tömör emberiség köptele egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő embernek odaadtaegy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nembecsülte annyira, mint a másét.

II.

A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kisküldöttsége kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előttekifejezze“. Mind öreg urak voltak, az apja régi barátai, akik húszesztendőn át ferbliztek és választottak kormánypárti képviselőt azöreg Aradival. Utóbb a kaszinó egy választmányi üléséből hivatalosrészvétiratot kapott, úgy hogy illendőnek tartotta, ha egyszerelmegy a kaszinóba és az öreg uraknak személyesen köszöni meg akerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A lakásba is hazakellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. Ezt a kétteendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: akövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni atemetés alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint avasúti hordár az utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsópercben.

– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, anyár visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.

Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek-226-mutatkozott. Háromnegyed egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogyma délután elvégzi a felszaporodott teendőket, azt kérdezte:

– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanúsmohóságot.

Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkorOlga hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többszörgondolt arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindigvisszatartotta magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valamifurcsa dolog volt az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is acsaládja eszével gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egymásik érzés tette a szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta ameghívást: még megvolt benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogynővel mutogassa magát egy teli vendéglőben. Séta, az más. De ebéd,kettesben, nyilvánosan, ez sértette a lelkében valakinek a jogait,aki már nem törődött e jogokkal, de akivel titkos és jólesőkapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e jogokat. Olyan ez,mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni az ember:maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön azélet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis azemberben van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talána jobb részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közétartozik.

De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régótaszeretne vele ebédelni, éppen-227- ezért a nyilvánosságért;talán megalázza az, hogy soha nem hívja.

– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán madélben…

– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem.Azt hittem, nem ebédel itt. Már örültem.

– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy ígyhárman lesznek.

Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. Ésszaporán tette hozzá:

– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük…azért mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…

Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddelebédel itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: beakarja őt mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az őgyűlölt családjába.

– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne isnézzen oda, hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzemén velük magamat…

– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jólbelenézett a fiú szemébe és-228- elment. Sietve indult, deaztán beletalált hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikorígy utánanézett, mindig valami komikusat érzett.

Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikora gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek.Rodics doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klubbakk-szobájában és a lóversenytéren folytatott oly erős és ismertprakszist, elég elegáns ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidrenyírt őszülő fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelídkék szeme volt, kis pocakos termetére jó ruha símult. Valamipuffadtság volt az arcán és az egész megjelenésében, különbenrendes ember hatását tette volna. De így volt rajta valami beteges,sőt fájdalmas vonás. Az arcának a jóságossága is mintha nem lelki,hanem testi bélyeg lett volna: szívbajos embereknek van ilyenmegbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor nem találtaellenszenvesnek.

Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nemtudta, hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe avilágért se akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást,túlhangosan és kínosan nevetett, végre is úgy ült le, hogy aprofilja került Andor felé. Irma mosolygott rajta, valamit mondottaz ügyvédnek s Andorra nézett. Andor köszönt, és Irmával együttOlga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd ravasz arccal súgottvalamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba nézett. Olyanvilágosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, hogy Andormegszánta, sőt szerette ezekben a percekben.-229- Atisztaságnak és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgattaszegény lányt ott az asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvédbizalmaskodása a pincérrel: „nézze, édes barátom“ és „gyere csakide, öcsém“, és ahogy Irma mindkettőjüknek kiadott a tálból, ezmind gyötörte. Minden gyötörte, amit Andor megláthatott vagymeghallhatott. Szerette volna, ha Andor már elmegy, boldog volt,mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd hogy hallotta ahangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú részvétet érzettés tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni kell.Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy mostelmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta,amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olgameleget érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást aszívében, de aztán rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andorbemutatkozott Rodicsnak és széket húzva az ügyvéd és Irma közé,leült hozzájuk, egyszerűen mondván feléje:

Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer eztmondta: „Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, dasmacht die Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettőlfélt, sáppadtan gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszorjutott az eszébe, mikor Rodics tréfálni kezdett vele.Megkönnyebbült, mikor Andor búcsúzott, de boldog volt. Az oly szépvolt Andortól, hogy ideült. Az utolsó pillanatban Irma túlzottmosollyal mondta Andornak:

– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém-230-vacsorára, mikor Somogyi is ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.

Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor márelment, őszinteség nélkül mondta:

„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogjahinni, hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogyelvegyen, mert gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg,Istenem.“ Nem tudta, örüljön-e annak, hogy meghívták, vagybosszankodjék, de a lelke mélyén örült, csak nem tudta, hogyörül.

Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytakegy zajos alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebbvigyorgásból ismét gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiúhalkan és zavartan elmondta a köszönetet.

– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másikasztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…

Az öreg urak tovább méltóztattak, az első-231- percbenmég komoran szedve és nézve a kártyát, de mikor az osztó kezébenfelvillant az adú, ismét megkedvesedve és harsányan nyilatkozvaegyik a másik után.

– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesekvoltak, mikor szegény apám…

– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján smegrázta a kezét.

– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott,mint valami kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, astréber ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pestiéletrevalóság ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy amonoklihoz illő, mintha azt fejezné ki: ha nem fogadod arészvétemet, velem gyűlik meg a bajod, sajnálom kérlek.

Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs ígykitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes,pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztánegyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magasgallérral, vasalt nadrágban és az életformák oly könnyedkezelésével, mintha két jobblába volna. Nagy Ervin most már dr.Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, a híres Nagy Fedornak ügyvédiirodáját vezette; nemcsak a budai kerületi körbe, hanem aszabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni,hirtelen-mély főhajtásokkal-232- üdvözölni az öregtörzs-képviselőket, bátran tegezni vissza volt minisztereket,pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és „parancsolj méltóságos uram“,sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. Andor megriadt, lelkébenvisszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, a beszédjéből,néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem Andorranézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt amonoklijával.

– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szintevitette magát vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üreserőszakkal, ami Nagy Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, azablakos szeméből, a fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, azarrogáns, felálló kis orrából, a monoklitól kihívó egész arcából,amelynek jobbfele az üveg tartásától olyanná fintorodott, minthaazon az oldalon valami kellemetlen szagot érezne.

Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudtaróla, hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor kétüveget viselt és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába.Vajjon szereti-e még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi?Mit szól ehhez? Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mertszegény lány, és mert egész fellépése olyan, mint aki nagyonmegfontolja, hogy mennyi pénzzel nősül és még akkor is megválogatjaa családot a karriérje szempontjából. „Irígylem, irígylem,irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, miért nem vagyok énilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai emlék most egykicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, azelőmenetelt, – eszébe-233- jutottak apja esti beszélgetései azanyjával, főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor atörvényhatósági bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések aszavazólistákon, – ebbe még szegény anyja is beleszólt néhanagy-szelíden, soha valaki ellen, mindig valaki olyan mellett, akitki akartak hagyni – megcsapta ez a füstös és férfihangosérvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly biztosan és olyfennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán hirtelen,érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat színlelveszólt Nagy Ervinnek:

– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozócsoportot, ahol, úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – maebédeltem náluk Pécsi Lajossal.

– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve avitatkozókat és lassan elbocsátva Andor karját.

A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, különajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt aházmesterék számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet,faragott padon ülve, még a kalapját se véve le.

– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassútsóhajtott, nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.

– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagykérésem volna.

– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán,mikor a küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémültalázatossággal az arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájábantúl-szépen, mint ápolt francia parasztlányok a kellemesfestményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s egyenesen Andor felément, hogy kezet csókoljon neki.

– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, ésránézett a lányra.

– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangjasiránkozó-boldogan – én itt egyedül vagyok a lakásban, mint egyöreg láncoskutya… tessék megengedni, hogy a kislányom itt lakjonvelem… Ő majd segít nekem, nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhatéves múlt…

Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lányolyan szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, –hallott otthon arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ez más volt, mint ami most itt állott előtte.

– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélnikezdett: – Jól van, jól van.

Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot,-235- a boldogult nagyságos urat és a kedvesmamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.

– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már aszapora hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőkekis nagyszemű törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje sevolt elkapni előle. Bosszúsan nézett le rá, találkozott apillantása a félénk szemekkel, amelyek tétova mosollyal néztek felrá, tisztelettel, mint valami nagy hatalomra, élet-halál urára, agazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől függ minden. Szinte bántóvolt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta ott, ment le alépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol a lánymegcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet akeze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyenmerengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint akis borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettetőintegetéseire kezet csókolt neki.

III.

A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttela szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-színkártyán, olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel atelefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl.Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is aztakart venni:-236- mindig várt valami bűvös hatást aszmokingjától meg a frakkjától. Mikor megérkeztek, Rodics még nemvolt ott, várni kellett rá. A gömbölyű Irma érzéki háziasszonynakvolt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok csipkével, szabadonhagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan mellénykévelfeldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak és kissészorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, dekedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal,túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmeitúl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illatavolt Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára,mert még csak maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, méghiányzott belőle a női meleg, ami az igazi aromáját megadja.Kedves, friss háziasszony-illat ez; nagy vacsorák előtt az elsőknekérkező vendégek szokták ezt érezni. Olga feketében volt, de nem arégiben, hanem bizonyosan Irma egyik ruhájában, mély háromszögletűkivágással a mellén. Ez estélyruha volt, Olga vendégnek voltöltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is jelezniakarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.

Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakvatányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azaleaállott, ez a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygózsidaja. Azaleát csak ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, azmásnak küldi. Volt már rá eset, hogy valaki magamagának azaleátvett volna? Az ebédlőn túl kis szalon volt, apróvirágos fehér-237- selyemszövetű aranybútorral,üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellettsárgaernyős állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehérmedvebőrrel, a sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyetüvegvirágokból való halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kismetresz-szalon volt, hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, azaranyozott fa és a csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinekse kell. A szalonon túl volt Olga szobája. Fehérre festett kishosszúkás, egyablakos szoba, különös fehér bútorzattal:lekerekített szélű nagyon alacsony asztal volt benne, aprószékekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási fiókkal, de ezis alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott polcok függteka falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a falnál.

– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment.Lenézett a kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel anyáron.

– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással –Irmának nemrég volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghaltszegényke. Annak csinálták ezt a szobát…

Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehérgyerekravatalnak ható bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este,izgatott és szerelmes. Kissé megereszkedtek a pillái, ahogy mostnézte Andort, aki résztvevő arccal hallgatta Somogyitól afélbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid tragédiáját. Nagyontetszett neki most, először látta estélyre-238-öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehérplasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedénúriasat látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érettszéplányok sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította avállát, kissé melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogyhogyan jár a vér a nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét,ránézett és elmosolyodott. Mind a ketten az ablakra gondoltak.

Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, aminta hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, akomornyikot kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, havendég volt. Az ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni akártyától. „Már elindult“ – mondták a kaszinóból az örökhazugságot, amely mögül szinte hallani lehetett a suttogó szót:„mondja, hogy már elindultam“. Irma a tükörbe nézett, miközbenhelyére tette a telefont, a magányos nők hálószoba-barátját, – olysokat mond az, mikor a telefon a hölgy hálószobájában van – aztán avendégei elé ment. Ezek a hálószoba küszöbén álltak. Meg akartáknézni.

– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert aszoba kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiságnélkül lépett be a hálószobába, – soha nem látott mégkokott-hálószobát. Antik ágy állt a szobácska közepén, fejével afalnak, kétoldalt szabadon. Igen magasra volt rakva, mint falun aparasztágyak.-239- Rendesen két, de most három személyrevaló ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos halaványsárgatakaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a széleskanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasradagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben,melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egyrejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyesszomorúsága ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amelyhárom ember meztelen éjjeli nyomorát borította le némán. Azüvegektől szikrázó toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóanerős izzólámpa sugárzott. A tiszta szobában ugyanaz az illat volt,mint az imént Irma kezén.

Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehérmajolikától, nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogóvillanyfényes lyukba. Olga haragosan tolta el Somogyit a küszöbrőlés becsapta az ajtót.

– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissenborotvált, kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamitnagy fekete szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mivolt a hiba.

Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodpercalatt, míg Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kishófehéren-240- fénylő, nikkelcsapos-kályhás, tükrös,üvegrudas gépháza a testi szerelem okosságainak, a maga nyomorultgummicsöveivel, laboratóriumos üvegeszközeivel, fehér padkáival,üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös patikájával. Valamiszagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint egy elátkozottrab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér melegbe vankárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg ahideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.

– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését.Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városibetyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük,amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik.

A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülőháziasszonytól jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi melléRodics, Andor mellé Olga került. Andor az azaleától nem látta azügyvédet, aki zajos és kedves akart lenni, dícsérte az ételt,atyáskodva csúfolódott Olgával és minden figyelmességével Andorttüntette ki. A klubban vesztett, de ezt jókedvűen mesélte el,tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó tekintete elől. Ahogyfolyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s végül még a virágotis lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – ebben volt valamiszolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember iránt,valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. Pedigaz egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt-241- nem tudta – ami főkelléke az igazibohémségnek. Sokat evett, mindenből kétszer kért és sok alkalmatadott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához rokoni kérdéseketintézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt a szép ruháthol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga kötelesmosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek abizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodicstegezése metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon asok hideg és kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alátüntetően odatartott, néha oly eltökélten, hogy szinte szikrátvetett a hetyke „te“, mint a kiskés a köszörűkövön.

Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztánegyre kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassúés áhitatos falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt afehér és vörös borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharatlassan az ajkához emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt apohárhoz, olyan volt a szája, mint valami piros mágnespatkó, amelymagához kapja az üvegedényt és tapadva szívja, hogy úgy kellleszakítania róla, mikor kiürül. Pirosodott, és csillogni kezdettnemcsak a szeme, a keményhúsú fényes fiatal arca is; az álla is, azajka is csillogott, nagy fehér fogai is csillogtak, mikormosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a Rodics vastaghavannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan volt, minthabedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és gerjesztő italki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél-242- van aboldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti azédes nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott testédesdeden bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyolamögül. Az elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állatirezignációra indító. Ez a nőnek is örömet okoz, mintha eredendőjósága örülne, hogy legalább agyoneszi és issza magát az asztalánála boldogtalan, aki így mégis csak valami testi jóléten keresztülszenved feléje.

Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal embereknéznek olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sema külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a kétgörcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, őmaga nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget ésbelevörösödve a dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt,hogy a pezsgő ne pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön kiés az ital szerényen sisteregjen a palack szájára szorított kendőalól.

Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivottsemmit. Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mintakinek mindez meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szinténvendég. Elirtózott, mikor arra gondolt, hogy Andor talánházikisasszony-számba veszi ennél az asztalnál. Mikor Irma odaszóltneki a vacsora végén, hogy: – „Olga, nézz a kávé után“ – olyanfagyos arccal kelt fel, mint akit megsértettek. És-243- nagyonlassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. Mikor bejött, komoranmondta:

– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével,mint anya a lányának.

– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt akelletlenséget, amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’fogod? Még elejted.

A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette ésvisszaült a helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.

– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeültvele a lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Eslebe die Liebe!

– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedigcsak a makrancos hölgyek izgatnak.

A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst,-244-melegség és jóllakott izzás járt az arcok körül. Andor cigarettátkínálva fordult a mellette ülő Olga felé.

– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott,mutatva, hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán éskezébe vette Andor ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal afürkésző érdeklődéssel forgatta, ahogy ők a szeretett férfikézi-tárgyait nézik és vizsgálják, kiérezve ezekből a gyakorihasználattól nyert testi és egyéni bélyeget. Szeretik ezeket atárgyakat, mintha részei volnának az embernek.

Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó,sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanulegy kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben.Az ilyesmi néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő,de soha, még tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás,hárem-kívánó, férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl éreznimagát és egyszer már rá is szólt Rodicsra:

Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irmaidegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:

– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. –Ne légy olyan mogorva. Szervusz.

– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodóhuszártisztnek mondta volna Váradon.-245-

– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. –De nem bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, őarra született, hogy háziasszony és anya legyen.

Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánljaőt feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort,tudta, hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andorrögtön kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta,hogy ez Andort elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. ÉsRodics most még folytatta is az Irma mondatát:

– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel azarcán. Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olgavette észre.

– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, milesz itt még, ha tovább isznak?“

Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt.Somogyi a ház barátja és bizalmasa akart lenni, szélesenmosolygott, felváltva nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő ispoharat emelt Andor felé:

– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindigharagszik, de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.

– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. –Én mondom neked.

– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban.Olga mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú feketevaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.

Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel,hogy kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míga szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra,megfüröszteni a fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakaihűvösségében. Benn elhallgattak egy percre. Olga visszajött a telicsészével, és abban a pillanatban lépett be a fényes-füstösmelegbe, mikor Rodics ezt mondta:

– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: –Én mondom neked.

Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle,mikor az az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét.Visszaült a helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyültizzású két szemét, mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebbjön és amely mögött tűz és gőz forr a sötétben.

Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt éserőltetett kellemeskedéssel fordult Andorhoz:

Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, újszivarja végét vágva le, éneklő hangon:

Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint avilágítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant,őrködve és figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehérujjaival erőlködve tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkábaharapva, ebbe szorította bele a kínlódását.

– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint őgondolta – ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.

Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nemmondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Mostfellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azthiheti: ő itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírtatovább, érezte, hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddigfuldokolni tud a mellében a megvetés, a bosszú ezért arosszaságért. Mintha a szívére hágott volna a sarkával ez agazember.

– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alighallhatóan jön belőle a hang.

– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor-248-megállapodott Rodics szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akarmenni valaminek.

A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyifeszengés reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.

– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítássalnyujtotta a poharát Andor felé.

– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott ésivott, bár érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.

Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most mármagával. A küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt,de a szeme nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, minthaő volna az úr ebben a házban és mindenki más csak vendég:

– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbbjeleket adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdulta székén.

– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – azIstenért, azonnal menjen el innen.

Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania.Egész lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe mentvolna érte, ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta mosthős és vértanú volt.

– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsuklólélekzettel a rövid szó végén.-249-

– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedtkét szem nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a kétférfi felé mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mintamilyet Nagy Ervintől látott a budai kaszinóban:

– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott éreztecsak, milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne isfeltolakodott a harag. „Piszok népség“ – mondta magában és avillamoslámpa gyújtóját kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelenmagára rántotta a sötétben. De ekkor már ott volt mellette Irma,aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény vágott be a sötételőszobába.

– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt avállakra húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…

Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zajhallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémültenkiáltott:

Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatbanmár megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorúarccal. Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi mégvisszarezzent, de aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózóférfit, betette maga mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón,halk-röviden mondta Andornak:

Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogya színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézettIrmára. Aztán komoran mondta:

– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkésrózsaszín selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé.Biztosra vette, hogy Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekintiOlgát, hogy visszaütötte.

Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépettki a folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba.Nagyot lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. Alépcsőházban megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nemhagyhatom most itt… így…“

S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt azelőszobaajtó üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott azajtó. Olga jött ki, kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. Alépcsőház homályában megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:

Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét afiú szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével,ezen a tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni ésellobbanni benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét,magához húzta, átkapta, remegő-251- kézzel szorította a fejéta melléhez, hozzáhajolt, az arcába nézett, mohón mosolygott rá,egészen közelről kérdezte tőle:

A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, amozdulatlanul váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrónszívó orrlikaival, gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissémegnyugodott, elpihent így. Aztán felnyitotta a szemét és komolyannézett szét. Fölegyenesedett és eltolta magától a fiút.Ránézett:

– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva –én szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nemakarok a feleséged lenni.

– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve ahatározottságot – én nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én…mindent inkább, csak azt ne hidd, hogy én… téged…

Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot.Aztán rémülten szólt:

– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosanszétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütöttfeléje, mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhanelőle.

– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függvetekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtönel…

Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút,átkarolta a fejét, valahogy most kitört-252- belőlea nagytermetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággaltitkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valamivégső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyanerősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősiszemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte aszáját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magáhozszíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testivallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát.Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés,mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnekezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akitlegjobban szeret.

A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásraszerelmes és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűkcsontkapoccsal kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett,ránézett, s látta, hogy most elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő,szemek borulnak el előtte és egy szép halvány fej csuklik meglányos alázattal. Büszkén és diadallal szólt, halkan:

A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatignézte még, aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentekle. Lenn, míg a házmestert várták, sötéten mélyedtek egymásszemébe.

Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andoraz út közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott afekete szekrénybe.

IV.

Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és aszívekig érő. A hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalanlett, hogy hogy’ is lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt…Olgát nem lehet kitenni ennek. De Olga megszólalt, dacosan:

Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban.Végtelenül ügyetlennek érezte magát:

– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogymelegség hullámzik fel az arcán.

– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azthitte, Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotátkeres, virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában,de büszkeséggel.

A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogyforduljon meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor ahotel előtt kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy-254- szót szól, leüti. Véresre veri. Bátrancsöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. A portás jött,kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha Andor sohamásként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ –gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta.Felmentek az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját,felsrófolta a villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna.Körül se nézett, letette a kalapját az asztalra s levetette akabátját. Mikor Andor bevette a kulcsot és belülről bezárta azajtót, odanézett egy pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyonel volt szánva. A sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt atűz, amit este raktak benne. Olga odament, letérdelt a kályha eléés kinyitotta az ajtaját. Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütöttaz arca felé, de állta, nézett bele. Aztán a fa után nyúlt, ami akályha mellé volt rakva szép rendben, és gondosan tömte meg akályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, amennyi csakbelefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. Fölkeltés megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd feléjeindult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nemtudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy,idegen fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmekszultánt csinálnak a húszéves fiúból, a menyasszonnyal valóbevégzetlen szerelem pedig nem állítja kérdések elé. Most nemtudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, úri modorú lánnyal, akigőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és izmosabb volt, mint ő.Asszonyos volt a fekete selyem estélyi-255-ruhában, szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett afiúra, hogy annak kell mindent tudni, annak kell most valamitelkezdeni, ami égig-sikoltó és rettenetes. Úgy nézte, mintha aszörnyű és felséges titkokat kettejük közül csak a fiú tudná, akimost valami középlény a hóhér és a félisten közt. Mikor azgyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve mélyedt aszemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az öleléstés figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, fülelt,félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta aza kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.

A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt ésbánatos volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennektűnt előtte, tele alig látható villódzással, a perc milliomodrészealatt is száz meg száz változással. Ez mind csalódás, mert a szemmaga mozdulatlan és mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nemállnak nyugodtan, mint az ember hinné, hanem finoman remegnek,ahogy a vér fel-fellüktet bennük és ahogy a gyors gondolatok arrarohanva meglebbentik őket. Így borulnak és derülnek a szemekhajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, színt, formát,fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed beléjük. Afiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. Cukrot vettki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt iskíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulataitleste, de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki azellenfelének még a szemhunyorítására is megmoccantja-256- akardot, amit az arca előtt tart. A fiú leült egy karosszékbe.

Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott alány. Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. Decsak azért, mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet azarca. Meglepődött, hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől ésleült egy székre, amely az ágy mellé volt állítva. SzembenültAndorral és mélyen lélekzett. Andor odament hozzá, mellé állt ésszelíden magához ölelte a fejét:

A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett atorkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobánesetlen:

Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót seszólt. A fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolnikezdte, haraggal a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisanfeltámadó fiatal férfiassággal. A lánynak hideg ment végig agerincén, most rögtön megérezte ennek az ölelésnek ahirtelenségében és tapintatlan támadó erejében, hogy ez máraz, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már ösztönösenvédelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, mikorlátta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette:ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, azizmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosanmegindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki agép előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyakahátrafeszült,-257- a térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarjaa fiú álla alá nyomult, a balkeze a fiú homlokára tapadt éshátrafelé szorította azt. És a nagy ereje nyugalmat öntött el aszívén, és már ebben a percben végleges bizonyossággal tudta, hogynem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem történik, és hogyminden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is hiábavaló,mert ő nem született erre.

A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra.Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyikkezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte,önkéntelenül használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lányfelkiáltott a fájdalomtól, s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többénem akarná a száját levenni róla, a lány fogait érezve tolakodóajkai alatt, és most egész lényében türelmetlen haragra gerjedt,mikor megérezte, hogy a lány el akarja lökni magától.

A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földrerogyott, magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiúa földön az első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel,talpraállott. Előbb állott, mint Andor, aki még térdelt egypillanatig és csak úgy kelt fel. Lihegett. A térdét porolta. Olgavédekező daccal állt két lépésnyire tőle, hátrahajló felsőtesttel,nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de derűvel és győzelemmel azarcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt gyűlöletesnektalálta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a térdétporolta és ezt mondta:

Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. Alány arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradtbenne a nagy szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egymásik Olga lett volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s akikérlelhetetlen, mint a túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti agazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni.

Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb mégez a hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égőmáglya vagy a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalomközömbösségével ült oda, mintha máshova nem is volna biztonságosleülni. Ő volt az úr és a házigazda ebben a szobában.

– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú azablaknál állt. Meg se fordult, úgy felelt:

Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe ésrágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtakegymáshoz, mikor a cigarettát szívta.

– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával acigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetettrajta hamu.

Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét,bűnbánóan. Ettől nekibátorodott:

– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjenvisszafelé. Ön akarta.-259-

– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe.Tudja Isten, mit akart tőlem.

– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannakcéljaim. Nekem vannak céljaim.

Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnakérezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itttörtént, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt mosttörtént, az talán mindig így szokott történni és csak ő voltkülönösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogyabbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten álltfel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta anyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott akezéhez:

Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. Aselyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillanta fekete rámából.

Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkalerősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühébenmegharapta volna a kezét,-260- mint egy asszony. De így ellöktemagától és szétvetett lábbal állt meg előtte:

– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. –Szent Isten… Istenem…

Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyrehalkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“…„Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnyeomlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva,és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezárulószemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével.

Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. Abezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve,hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül.Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amígez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd.Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, afehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt,ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát,amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivelszegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte azüveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, afekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most azokogó nagy lányon szánandó-261- hatást tett, mint valamifekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírásegyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha másodiklélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége.Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a megnem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odamenthozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdultOlgában, úgy hogy el kellett ereszteni.

Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne.Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályhaátizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok afekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelősapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizetmelegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, seloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja azajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn,a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egyrossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvócsöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás.Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, alány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, akét karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben ésfulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel,megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialváselőtt.

A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt,-262- mert azablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk máritt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörösizzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nemsírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított akályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnakragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz ésfigyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki veréstkapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetettőt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogyfinom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgelmutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andorlábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbba cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufávalfelébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borúsvirradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényűcsík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesentükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszornézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le mégegy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőtbúsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelébenegyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitólmégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott,hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nemcsillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszettel a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a-263- másiklény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik,felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak előlvisszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja mostelőjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedetttagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek azembereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát éséletnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egykávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán mégmost is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje aváros szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… Ésminden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalamifriss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez azegyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derültszőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva ésszúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egysovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzela mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alattse kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta avégletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nemtudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon,másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül,amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, alélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét éreztemost, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével ésmind a sok elmúlt ittas, önfárasztó,-264- öncsaló éjszakával, amibeelbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehéringmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, deközben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Azönkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amintkajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert atest álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és avigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelybőleltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, merta messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába.Csöndesen esni kezdett az eső.

Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján,a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt ésa Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, –gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mertezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogyvalahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. ACsirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt,mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piroscsizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta aballetbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagyvolt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja alevegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz-265- és azujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“,mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkeresteazt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“.

– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve,hogy a Csirke valaminek örül.

Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort nevárassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előttRévész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag abiztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötétutcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, máraz első percekben elmondva mai folytatását az ő kishazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától:

– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházbakerülök.

Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; őhosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő.

– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Márannyiszor mondtam…

Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabbhosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valamitartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni atakarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorúlesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidnimég azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szembentanusított,-266- a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanárazzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úrátkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatttörténhetik meg a végleges szakítás.

– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Mafélháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok alábamon.

Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyrekevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirkeokosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülőgondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszúhallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bántanagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke mártudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma ésegyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogyelőbb-utóbb le kell mondania róla.

– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de márvoltunk ott fél négyig is.

– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módjánbenyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már,visszamosolyogva feléje:

Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még megszokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lánylebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most isígy volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többszörmegtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott ésvissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé,ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett,harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet éstovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden másodiklépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol atúlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehettartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna,egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta,hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakómegy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amibenannyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nemlehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csakott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágjaa szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…

Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha őszemélyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengésefenekén ez mindig-268- megjelent homályosan, de ő mindigelhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a magaijedt arcát.

Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan elis indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csaképpen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleintetétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, máreltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnanátnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment azutcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és asarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellettállandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapuelőtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon,hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenülmeglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt.Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépésttett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodnikellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelbenállott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt,míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egynegyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindigkinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se jártarra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödiklépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogyegy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott,megdobbant a-269- szíve, annyira ráismert a Csirkekapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt,míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár akapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogylekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki márelhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt azalakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse,csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szaporakopogásáról.

Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősenaprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetésébőlfelocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volnakiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonbannem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindultutána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon,szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el neveszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úrtávolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldözvalakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt,hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyanfáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartania távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna,csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt.A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányokrebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szóltvolna:-270- „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek,minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzájöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyenhamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett atérdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, azaz elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egytolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hovamegy?“

A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosanment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek azutcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirkeegyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg afiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelésietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kisutcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta asarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megállegy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csakakkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztánlassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy akis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lánybecsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, aCsirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó éslépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházonátjárni.

Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában.Most mind egyszerre felszálltak-271- benne a gondolatok, előbbegy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikorkocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassanelhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós,aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke olyközömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind újszínt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltakleplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen,mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyenvolt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz keddenés pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagytévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte aszínlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta asárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja.Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladta körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében,mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt:hideg és vizes volt.

– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem,Somogyi úr kérdezteti a nagyságos-272- urat, hogy meddig tetszika redakcióban maradni.

Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nemRácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében,mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött,elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes,régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövidhazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanemamit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagygonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt felelőtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Azérezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ottegyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kisutcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartottaz, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egészdologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozognikezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak,kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszereznia lányt.

Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme.Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét.Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert apincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik.Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett,aztán bement,-273- egyenesen az udvari kávéház-bejáratfelé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt atüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházikonyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadulsiet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajbanaz állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner,egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködbenálló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek.Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé éslepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivajelhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította mega lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizóntúl volt a szeparé.

Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettekott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Aza gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némánszerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni anyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglöttlibáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett ésmintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült.A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta.Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ezmég borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állottszemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, errőlszó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni-274- is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni afájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályosalagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett,mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörülfojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó,örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagytalán nem is ide jött a Csirke?

Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől.Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról,mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem,mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment akuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymásmellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt,mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparéajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be isszakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt felkihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézetta homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálnaa nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egészteste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilajerőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele,aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötétpályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén agolyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódotta csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant-275- egyet a többi golyón és megállt. Révészúr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett,meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant,mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza,mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úrfeltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, minta nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót,másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót,sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés elne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mintvalami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogyelállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött ésdobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másikután durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-odaugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehetkihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíveminden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát,mint a prímás a hegedűjébe.

A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerremeglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva nézrá. Elszégyelte magát.

És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének-276- kellettlennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be apincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.

A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révészúr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nemvolt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy afiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egyóra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen avezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mertkétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetettmás, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudotta Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt.Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, amineki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehettúlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andorés az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van…Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andorképviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ezvolt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végremegnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük.Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ semérti, mikor bejött Révész úr.

– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden-277-bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérésóta történt.

A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb bajavolt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nemfélt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keservesórájában.

– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majdcsak jön.

Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andoreddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárultkülső nyugalmához, ez az előérzet.

És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédülterre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegenbetűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leültelébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken éssokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszúideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilököttszerelmes ősi ostobaságával, szeliden-278-mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkorjátszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérteAndort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk azujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta,lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miértjátssza.

Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint apincér jött be és kérdezte a Csirkétől:

– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egypillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úrolyan későn jön?

– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt ittszokott lenni.

A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtetta régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongoraszólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üvegpezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóraállította.

– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. –Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.

Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. Avalóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgyel volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem ishitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogymikor a Csirkére nézett, egészen-279- idegen arcot látott. Megakarta mutatni, hogy nem izgatott:

– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Magaszerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni.

A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úrmiatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ máskénthangzott őbenne, mint Révész úrban.

Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányoltaezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátáslehetőségeit. Kínozni kezdte:

– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki azegész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.

– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább álljmellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod,hogy senkim sincs… gyere ide…

Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme telelett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egyszéket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére afejét.

– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon,lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Mostmegint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerettevolna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra születettférfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőtridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely márcsak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma.

Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlenönzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesiknekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőlemást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut,hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett arészvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsaa férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révészúr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos.

– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta-281- akeblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élemtúl… ez borzasztó…

– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradjmellettem…

Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadtszájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akartacsókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kismozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán.

Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirkemegkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott isegyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbeés két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszúhallgatás után azt mondta:

– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy-282- olyansúlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnékszabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbetönkremegyek…

– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét,nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta:

– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csakazért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…

– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogyRévész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Hakidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly.

Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy alány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdettbeszélni:

– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt,aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ottvan-e.

– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogynem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirkeutána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás voltneki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírvaaz arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“

– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nemtelefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és atelefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztánerélyesen mondta:

Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott.Le se vetette volt a felöltőjét.

A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révészúrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.

Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentekkeresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafeléazokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lányés mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esettaz első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.

– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva azelkínzott arcot. – Most menj szépen haza.

Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak,-284- aztán aföldre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt.

– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszannyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezetfogtak.

– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga feléhúzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úrmost megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lányodatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcshallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volnahosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bementés a házmester becsukta a kaput.

VI.

Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakotkinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fákfelől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnapfrissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett,mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Sírótestének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán,mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára,amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forrófejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett asmokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből,feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnyabáli maradék volt ez a-285- jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy,megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik azágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődésaz iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog mostcsinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és anem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult anagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényesőszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öregemberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban:a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlenfa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékotnyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szintekérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját ésbütykös ujjait a szép-fényes úridámához.

– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón anagyságos urat.

– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna.– Igen, tudom.

Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogymit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát.Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesenjár.-286- A zsebébe gyűrte a cédulát, únottarccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte,félvállról:

– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztánelfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel alépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portásírásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt találtis egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyensemmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledőgondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen,kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.

– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogymit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“,visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nemtudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót,friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Elsőérzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt,hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig isőt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam,négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múltel…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezettbenne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddigszenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló-287- lány előtt, már úgy szakadt és zuhogottaz életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjúboldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipena száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazóéletébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva aparti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan aszobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától,otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt.„Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ –majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinekután kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az,te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján:„gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikorszappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallottaa dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbettaláljon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „tese kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagya legtisztább, te jól viselted magadat“.

Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelmemegvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz.Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki afák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, azesővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment,az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé éselébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset,-288- olydúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösenmosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de mármeg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódószemét meglátta.

Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Mátévolt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával,pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andorelőtt:

– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, deaztán türelmetlenül mégis visszaszólt:

– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta ésment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap utánhallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta aperrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér ésrózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekikmondaná a keserves jogi szöveget.

„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelésietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza isnézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben,Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnekminden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül abeteg…

A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Azujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekekjöttek, ezek legtovább-289- hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka:gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magaspókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztettszájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, minthanémetül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes,már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magascipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire olypúderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével.Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkelse mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztjaTurnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint aPetőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki aszemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.

– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a„halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“közt; zavartan hangzott, de magától jött.

– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam,de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam,hogy otthon talállak-e.

Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogyAndor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta.A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyottbenne.-290-

– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide akis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.

Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor akis utcába befordultak. Komoly volt az arca.

A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel,mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval.

– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kértéged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és nekedmeg elhozom a te leveleidet.

Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszervárakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elégfeleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna:„hallottam“. Megálltak.

– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt ótamenyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni.

Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt atárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartottaa tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.

Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volnainnen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy mégitt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az,hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez akéslekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azontünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerekvisított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amitkövetelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót,valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a„nem adom“-mal.

– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, minthanem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértettszívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.

Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartanhelyesbbítette:-292-

És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsótalálkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe azegyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt,amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is.„Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, minthaminden izma drótkötélből lett volna.

– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele,személyesen akarom átadni neki a leveleit.

– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… aszigetre telefonáljak?

– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól,a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be akávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.

Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kisutcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában éstűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépésután a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ –gondolta és csitítgatta magát-293- belül. Egy Thorgott nevűfiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjéneka legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budaijégpályára.

Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött akávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton:

– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Dunafelé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.

– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer atelefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki.Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsókérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztánsoha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted?

Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit-294-csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte akávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. Akávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, abalkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyonodafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is mentszűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ –kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“

Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne.Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenetvillant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót éselégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát agonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel:

– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menjvissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlemszemélyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom visszaneki a leveleit.

Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza akávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűenmosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bánsemmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeketvolt oka Ellának visszakérni.-295- Eleinte ostoba és unalmasleveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk,ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam,szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igaziérzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addigkínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, alegnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, ésha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki,szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre,kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s ígyvégül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük:szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron.A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik emberszámára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára…

A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már vanvalami megoldás.

– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti éstéged megvet ezért, de kénytelen.

– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszereljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged.

Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosanmosolyodott el.-296-

Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalomterpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernekérezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt,és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma,kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen.A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett adombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valamimegnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbraszállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint anyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést…Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta atérdét:

Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetvenézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való.Ennek köszönnie kellett.

– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott,hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült,le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosannevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük akis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhájais fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunainappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetetthallani, amint ezt mondta:

– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért-297- Pestnem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa nelegyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak megpanamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgyfekszik, hogy az atyaúristen se…

Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez agondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt ishallotta:

Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylősíneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy énilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás,ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán:„Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, ígyhozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknekis vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedta gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm,mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarokszenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nemakarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerekvoltam, ez nem megy így.“

„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában,-298- bennösszeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett,amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmikikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is ittvan, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, éslehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de mostnem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nemeresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“

Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosanrángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett mosta testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba.Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Ígysiralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt arepülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogóférfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, arohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában.

VII.

Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatteldől, mikor beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatokserege, ami e köré gyülekezett, megtöltötte tartalommal egésznapját. Aznap, mikor a korzóról hazament, annyi tépelődnivalójavolt, hogy késő éjszakáig járt fel-alá a szobájában és mikorlefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a felét sem forgatta meg azanyagnak. Így feledkezett meg aznap tökéletesen a-299-Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, jutotteszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén egymásután.De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se nézett,nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül mentegy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, deaztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogytelefonon szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkormegijedt attól a feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott aleveleiről, nem kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor eztmegtudja. Így pedig minden újabb naptól még meg lehetett kapni abizonytalanság alamizsnáját.

Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorultmulatság az ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt,nem csöngetett rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát,ezalatt arra gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet aportásnál. Eleinte este hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-eszámára levél, távirat vagy üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mertjobban érezte magát éjszaka azzal a reménnyel terhesen, hogy mikorreggel hazaérkezik, talán már ott várja valami papiros. De apapiros nem jött.

Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban,ahová újra elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát,várni a reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagymagyarázatok következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintetteaz, hogy Somogyi egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissészertartásosan-300- beszélt, úgy, hogy érezni lehetett,hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. Csak azt nem lehetetttudni, mi ok van a tapintatra és miért kell hallgatni. Már azthitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt otthon, ésSomogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt élnek.Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdettOlgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgatróla.

Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még azéjszakán felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban.A piszkos és vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegényelkínzott idegzete megszimatolta itt a felséges kábítószert, avesztésnek azt a gyönyörét, amit soha nem értett meg az, aki nemkártyázott bújában. Hatszáz korona volt nála az első éjszakán,mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő úgy múlt el tizenegyórától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt emberek,akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüketvisszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza agond, amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonultbe az ő nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkorfeloszlott a játék és el kellett menni a sok idegen ember közül.Rosszul öltözött és igen közönséges emberek jártak ebbe ajátékkaszinóba. A hang, ami itt uralkodott, éppen olyan volt, minta padló; cigarettával, köpéssel, eltépett kártyával, eltaposottestilapokkal teleszórt csúf hely volt a kaszinó, rozoga praxisúügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, karikásszemű bankhivatalnokoktársasága,-301- egy-két lókereskedővel, négy-öt éjjeliujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rosszszínészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt akaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valamia gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájáraváró sok száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.

Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztalköré préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikortalálkozott a pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé,aztán Rodics, a vén kártyások szokása szerint lassan, rosszalólagingatta a fejét, csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodicsakkor sokat nyert és Andor vesztett. Mikor más bankár ült ahelyére, a tömegben Andorhoz furakodott és megérintette a vállát.Kivitte a másik szobába:

Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez azatyáskodás. Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődikvele. De azért dacosan mozdította a száját:

Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témáhozmeneküljön, kérdezte:

– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úrimódon viselted magadat.-302-

– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig.Irma már kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellettbocsánatot kérnem tőle.

– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban aházban, a harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja aharagot. Mikor a kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja aköszönésemet, én meg megvárom, míg elmegy mellettem, aztáncsöndesen utánalopózom és az ülepére ütök egyet.

– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy,vissza se néz, mint valami király a merénylet után.

Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt.Itt néha reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyásokközt, belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor mostmár este hat órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, aszobájában, és egyenesen a kaszinóba ment. Most már a bakkara után,ami legtöbbször reggel öt-hat órakor végződött, résztvett a kisebbjáték-alakulásokban, makaót játszott idegenekkel, mindig az utolsókét-három emberrel ment le a lépcsőn világos reggel, s a kapu előttmég ácsorgott néha egy negyedórát is, amíg rászánta magát ahazamenetelre.

Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és atizenkét ülő játékosnak fel-303- kellett kelnie, hogymásik tizenkettőnek adjon helyet, azt látta, hogy a mohónletelepedő új tizenkettő közt leül a kopasz Turnovszky is. „Hogylehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte magában és érezte, hogyvalami baj van a lélekzése körül. Az asztal másik végénél állt,szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. De aztán úgyrajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves és mostannyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a pillantásaa kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg udvariasmosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történtköztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- éskétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult felettől a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvészegyetlen mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nemérdekelte a játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságottartott maga elé, hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.

A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal,mintha azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:

Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor megláttanagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amintaggódva figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. Akonflis ajtaja mintha magától nyilt volna ki, és a Csirkeáthúzódott a túlsó sarokba. Andor vigan állt meg az ajtó előtt:-304-

– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocskamosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagyszemekkel.

Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelídenmosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája minthakisebb lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andorkikeresett az olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt.Mikor a kocsiban megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyanhidegre vált az ajka és az arca, mintha belehalt volna abba az elsőremegésbe, ami a csókra átfutott rajta. Csak vékony ujjainak akétségbeesett, kapaszkodó szorítása, amellyel nem eresztette elAndor kezét, mutatta, hogy gyönge testéből rémült-ragaszkodó erőárad, mintha nem is az izmokból, hanem a finom csontszerkezetbőljönne. A csók után a mellére bújt, mint egy fázós kis állat, egyszót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét szorítottaegyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a szorításerejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke lakásaelőtt.

Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott,-305- hanemhalálos komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt,amíg nem látta, most egyszerre kellene pótolni. És komolytekintetében rettegés volt, még a kapu alatt is, mert ott se vettele róla a szemét, még a szobában is, mikor Andor bezárta az ajtótés szembenálltak egymással. Szinte rémülten nézte itt a melegedő éslassan elboruló férfiszemeket, elszörnyűködve azon, hogy mennyireszereti ezt a fiút és úgy rettegve annak, amit most várt, azintenzitásától, hogy leszállt a vér az arcából. Megszédült egykicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú előtte térdelve amagasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. Táncos kis lábaolyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem maradtdélelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, azágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető,sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, mégazután se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy sohanem fog tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament aszigetre, ahol megint csak nem volt értesítés, a szobájában, amegvetett ágy párnáján nagy fehér rózsát talált. Becsöngette aszobalányt, az nem tudott felvilágosítást adni. A portás vallottabe, hogy egy magas fekete hölgy volt itt korán reggel, s egyforintot adott neki azért, hogy ezt a rózsát tegye a doktor úrpárnájára.

Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkékborítékban, a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“Alatta egy O betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer-306- a telefonhoz hívták, hogy: „csak annyitmondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet küldte“. Nem ment lea telefonhoz.

A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt aszép fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volnabosszút, amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgylátszott, nem is jön soha.

A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogymindent tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andorszívesen járt vele megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba.Ez óta a kibékülés óta csak egyszer kísérte onnan haza aDohány-utcába. Máskor mindig kocsit hozatott neki vacsora után,hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, kártyázni. Mindeddig még csakegyszer történt, hogy nyert valamit. Állandóan vesztett, hol sokat,hol keveset, de már elég kerek summát, amiért többször kellett abankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója volt a Csirkével ez életdolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be neki a veszteségeirőlés a nyereségeiről. A Csirke eleinte szerénytelenségnek tartotta,hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor hallotta azt, hogy„megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a kártyázástól.Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, Andor meggyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. „Mégazt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsoraalatt, amelyhez-307- kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg,Andor úgy viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedvemenni. Ez volt a lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész estelesni, hogy mi lesz a vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagykülön-külön. Ezúttal biztosra vette, hogy együtt mennek. Andorvacsora előtt nyert és most jókedvű volt. A Csirke bátorságotmerített ebből, s mikor felszedelkőztek, szelíden nevetett:

– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva aszesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.

– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam,hogy ne menj, de ma ne menj.

– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirkeelrestelte magát és fájdalmasan, de határozottan mondta:

Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba,vastagon feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, aprópelyhekben.

– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivelők a természet egyszerű csodáit imádják.

A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha alevegő, a lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha ésközeli volt a beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, minthaszobában-308- beszéltek volna azok az urak, akikodaát mentek.

– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget!Menj haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!

– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztána szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valamicsodát jelentene, szólt:

És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül éskacéran, mint aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festettcsúf faláda volt, de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte.Lépésben jött, üres volt.

Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a szigetfelé. A csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkógyorsan csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. ACsirke két karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott,nevetett, topogott az örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó ésAndor, aki szót fogadott neki és hazamegy… A szigeten, a hotelelőtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, betakarta a pokrócba aCsirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, megcsókolta fagyoskis arcát és ment a kapu felé.

Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt azasztalon. „Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portáslevelet hozott:

Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap,vasárnap délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette,felszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakot:

A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Olyreménytelen volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött.Még elolvasta egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, atitokzatosságán az írott sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amitmajd holnap felvesz. Ez idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellettmost. És fontos is volt – azt hitte. Új sötétkék ruhát teregetettki a pamlagra. Húsz gallér közül a legfényesebbet és alegfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt sokáig állott – vanegy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az egész ember,ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes nyakkendőnek-310- – ez olyan legyen, mint a drágakő. Voltegy mély-kék, vastag és enyhefényű selyem, vékony fehérrézsút-vonalakkal. Ezt ráillesztette a ruhára, mint adivatárúkereskedő, összehúzott szemmel gusztálta. Sötétkék zománcmanzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És melyik cipő? Játékokkellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes gombos cipő. És azsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de már most kellrácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a tükör eléállt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az állát,amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben kellmajd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással.„Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“Ruhástul az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szintekiürültnek érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, amierre a találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulvafelébredt. Egy másik nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kisarany háromszögekkel, – azt veszi majd fel, amelyik nappalivilágításnál jobb lesz. Megint hevert az ágyon. Aludt egy félórát.Fél hatkor lement a földszintre, várt a fürdő ajtaja előtt.

Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment aszobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűentudna aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivottrummal. Ettől kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta afoghúsát, hogy vérzik-e még,-311- mert oly keményen mentneki a fogainak az erős fogporral, hogy két helyen is véreznikezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer egymásutánborotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az asszonyokkarjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – akávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, akörnyéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag,fény iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óraelőtt csörögni hallotta a szánkót, lenézett, magához vette aleveleket, még egyszer megállt a tükör előtt és elindult. Arendetlen szobától szinte búcsút vett. Friss és ideges bátorságotérzett, vakmerőséget és elszántságot. Mintha acélból lett volna,úgy pattant fel a szánkóra:

A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó,mikor a lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak,hogy csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogónsütött a nap, a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényeshidegben bundába bújva forró fiatal akarat repült a fehér világbanelőre. Andor úgy érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg ésvér, égő lélekzet és lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad:a szánkó nagyon sebesen ment és sok volt a rum a feketekávéban.Csak negyed tizenegy volt az óráján, mikor a jól ismert utcábakanyarodott a szánkó. Megállította a sarkon, megmagyarázta, hogyhol várjon, és bement egy kávéházba. Konyakot rendelt; de egy egészpohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék rajta a-312- szesz.Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül meredt bele egyképes lapba.

Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára,aztán átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszúvezércikket, akkor látta meg a kávéház óráját.

VIII.

Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti akönnyed mosolygást a szája.

– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt ahangja, úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá,csak hogy kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtségetköszörülhette le róla.

Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnakaz az otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé apesti lépcsőházakban.

Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig aragyogó téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg,a tiszta polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.

– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával,-313- aki kitanítja a kérelmezőt, hogy hogyanviselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra kér, hogy ne maradjsokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen van… és Pécsielutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy jősz, de nemfog bejönni…

– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egynagy fotelbe.

– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki,halkan tette be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte.Valamelyik szobából állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépekdolgoztak.

Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan éstüntető nyiltsággal jött be. Mosolygott:

Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némikis kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek atürtőztetése. Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andorszázszor is látta. A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés,friss fehér melles-kötény. Az ujján vastag, új jegygyűrű.Akaratosan csillanó szemmel nézett Andorra, a fejét egy kicsitfelkapva:

Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűenmosolyodott el, szerette volna megbántani a lányt, mert rögtönmegérezte rajta, hogy kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, aztnézte a szemén, hogy a lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtekaz ajtó mögött a varrógépek.

– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére-314- tette akezét, mint aki mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.

A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát.Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:

– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny.Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesennéztek egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta afiú, mint aki eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértettemeg a menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság –„most már mindegy.“

– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csakkérés volt… én még akarok veled egyszer beszélni…

Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lányhomloka lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosolyjelent meg, megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja:„ezt az egyet még lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“

Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében.Halkan és szeliden mondta a fiú:

A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-emég közelebb, de azt is, hogy-315- elszerelmesedik az arca.A sötét tekintetben volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszúis.

– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megintkiderült az arca.

Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mintazelőtt. Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér ésgömbölyű volt. A haját másképp viselte azelőtt. Most fel voltbodrozva a fején a fiatal fényű szőkeség, oldalt erős választékotviselt. Fiús volt így a feje, kissé kihívó lett ettől azarckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos orra, meg a szépszabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az orra felé,mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek volnaigaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek voltak,mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima ésegyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olgamartir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyakatelt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább elevenmárványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogóforrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valamiközvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak,hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. Aszája vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett éslélekzett, a reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valamicseppet sem érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, seszerelem, se barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánatsem, csupán csak az üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt-316- és szerelmes fiú úgy nézte, minthavaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.

A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt.Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatáraazonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelemnélkül, s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetelgondolatában. Ez nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is.Nem is gondolt arra, hogy bármi is kizökkenthetné az életefolyásából.

– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogtaa két kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülneróla.

Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lányránézett és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik afaágon ülnek. Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek aszomszédban. Az íróasztalon ragyogott a nap, szemközt földszintesházak voltak, látszott a tetejükön a vastag hó-dunna, fény ésfehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy egész életre végemvan“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki a lánymellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzettmagában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.-317-

– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien– én téged vissza akarlak kapni.

Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem isengedte felelni a lányt:

– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona,ami volt, az enyém.

Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ellaházasságától várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel ahatalommal, bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű,vagyontalan hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, –érezte – ahogy halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezta gyönyörű fiatal állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta,hogy erre az ajánlatra a válasznak a másik szobából kell jönni, azanyától. A lány lába folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Azarca mosolygóssá, de szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnemnevetős volt, mikor ezt mondta:

– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassanelőre-hátra hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt,fiacskám. Most azért van Lugoson, hogy átvegyen mindent. NagyErvinnel utazott le, az az ügyvédje.

– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett-318- alánytól, lassan járkálni kezdett a szobában, mint valamikor régen.Mikor megfordult, látta, hogy a lány kíváncsian nézi őt. Egypillanatra azt hitte, hogy hazugság az egész, de aztán rögtönérezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A legnagyobb kártyájátis leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos őrültségekvillogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem bánnia sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá.Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy alány ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzela mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta.Felforrt benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldúsabbahagyja a rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Azérzékisége ordított fel benne, – világos volt, hogy innen örökre elkell menni, már csak annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjékhozzá, semmivel se törődve, átkapja és véresre csókolja.

A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt azasztalról, az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetesszégyenért, amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egészcsaládját, mikor az utcára nem mertek kimenni, társaságba nemjártak, vérig karcolt hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkorocsudva fel a gyászból, mikor Pécsi alázattal bekéredzkedett azelugrott vőlegény még meleg helyére.

A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament azíróasztalhoz a levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot,lassan sétált vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset,mint aki-319- várja, hogy a vendég elköszönjön. Avendég kísérte a szemével, merően nézte, de már kihültek benne azőrültségek. Minden kihült benne, valami rémült pince-hűvösség ültle a szívére.

– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogyitt már nincs beszélgetnivaló.

Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtottaneki a kezét:

Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagytehetetlenségtől gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott elnagyon a kiskorától. Egy rongy kis diák-elégtétel sírt belekényeskedve a szívébe: nem fogadni el a kinyújtott kezet. Deugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem koldús-kutyaságafájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a kezét. Megfogta,s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a rövidkörmű tiszta kispolgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró tenyerét apuha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csakkölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamiveltovább, mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy alánynál ez nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága,hanem kiélvezése az ő vergődésének. Mikor megint felnézett alányra, még azt is látta, hogy szimpla kacérságból hagyja egykicsit a kezét az övében, nem akar semmit, de enged annak azösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még szerelmesebb. Csakmikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis haladékkal és megakarta csókolni a-320- kezet, akkor kapta el tőle. Szótlanulsiklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, míg azajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andorfelé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földreomlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögűfehér vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt,s most lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.

Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztánaz ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkanvisszajött.

– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta.Kiment, felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkenta folyosón, érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mintakarta.

– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságosúr, elolvadtunk volna.

A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Azerős déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt márfeketedett a házak tövében.

A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közbenvéletlenül a bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ellakezéről maradt rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása ésnem érezte. Pihenni, aludni akart, fáradt volt. Elfelejtenimindent. Az ágyához ment, a-321- párnán egy friss fehérrózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és az ágyrafeküdt.

A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forrótenyerét az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne.Mikor már megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül afehér plafont kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját.Vigasztalannak találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és aboldogtalanságnak, mint az a megnyugtató és gyógyító másik, alevegőből való, az igazi. Ez visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnaka végtelenbe-veszés kell, ezért keresi úgy a felhőket, a bort, atengert és a zenét.

IX.

Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor aszünetben hátranézett a sok idegen arcra, meglátta KornélyMargitot. Köszönt neki, aztán a páholyok felé fordult, csakhogyelnézhessen róla. Ekkor eszébe jutott, hogy talán Ella is itt van avőlegényével. Az üres udvari páholyra menekült a tekintetével, ottnem érhette meglepetés. Általában azt vette észre magán az utóbbiidőben, hogy ahol sokan voltak, ott mindenütt az volt az érzése,hogy Ella is ott van-322- Pécsivel. És ilyenkor oly sok nő-alakhasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és minden másodikkaronfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és Pécsi.

A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár mégönmaga előtt is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozzaKornély Margittal. A csúnya lány ki is jött, már messzirőlmosolygott rá és egyenesen feléje ment.

– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követvetekintetével, de úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.

– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a reformátustemplomban…

– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rosszfogait, és affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négyvastag síma aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetésvolt az, amikor ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.

Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor aruhatár felé ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta aharmadik felvonást. „Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondtamagában az utcán – „négy nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egyfurcsa kis eset járt a fejében, most is arra gondolt. A szigeten,-323- a hotelben lakott egy vidéki hölgy,akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egytéglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány,melletlen és száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nemérintkezett, egész nap a hallban ült a kályha mellett és németregényeket olvasott. A kislányával lakott ott, aki olyannak indult,mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves lehetett, ő is hosszú ésvézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei voltak, sáppadt,lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az anyja mellettszokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, de néhaegész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában.Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel.Tegnap, mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és afürdőből kijövet ebédelni akart, a pincéreket nem lehetettelőkeríteni. Elindult a vendéglő felé, végig a hosszú földszintifolyósó vörös szőnyegén, a sötét társalkodó-terem felé, amelyből átlehetett menni a vendéglőbe. A társalkodó-teremben egyetlen lámpasem égett, csak a Dunára néző nagy ablakok mögött csillogtak át afeketeségből Újpest felől a parti gázlámpák. Belépett a sötétterembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az egyik sarokban valamifehérséget látott. A pincér kötényének a fele volt. Megismerte azEndre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. Elegáns fiú voltez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján fiákerenjárt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez álltott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva,felágaskodva-324- hozzá a vézna kis lány, aki szomorúanfogta át vékony csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcávalaz arcára. Meg se mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azthihették, hogy tovább megy, nem veszi észre őket, ha csöndbenmaradnak. Valami tragikus és kimondhatatlanúl szomorú volt ebben aszívós ölelésben. Aki ismerte a gyerek fakó mártir-arcát, nagy,mély, szenvedő szemét és a pincér csinosan elválasztott, fényesrekefélt szőke haját, a romlott mosolyát és kamaszos szeplőit az orrakörül, a gyerek örök, beteges hallgatását és a pincér szemtelenéletrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó csók, ez az éretlenés borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis borzongássaljárt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit se látottvolna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket.Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egyfiút. És mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel iskínozta és most is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.

Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgylökte le a párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott.Egy ujjal pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikusvolt Olgának ez a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaróötlete. Andor elképzelte, hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt anagy fekete lány, mennyi büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba,milyen finomnak és mélynek tartja, mily nemesnek és előkelőenszentimentálisnak. De a negyedik rózsát ma röptében fogta el, mertéppakkor jött haza, reggel nyolckor, mikor egy vörösorrú-325- kis gyereklány selyempapirban hozta ésát akarta adni a portásnak.

Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lánypénzére gondolt:

Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt,visszanézett. Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment ahóban a lóvasút felé.

Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas-326- ésmegható ettől a lánytól, akinek egy krajcárja se volt, nem islehetett. Kölcsönkérte? Zálogba tett valamit? Hamis elegánciájanagyon szenvedett volna, ha ezt a beszélgetést hallja. Pedigmennyivel szerelmesebb, szomorúbb és illatosabb volt ez az anyagirésze az ügynek, mint maga a rózsa.

A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Amikevés érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt.Csak azt nem szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt méghaza lehetett volna menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vettmagához, biztonságot akart. Az apja mintegy hetvenezer koronakészpénzt hagyott rá, a többi vagyon a budai házban, egy svábhegyitelekben és részvényekben volt. A készpénznek a harmadrészét márelvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent meg a budai bankban ésfurcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor ezerkétszáz-ezerhatszázkoronás tételekben vette ki a pénzt. Szemrehányást keresett az öregpénztáros szemében, aki jól ismerte az apját. De nem talált bennesoha szemrehányást és ez rosszul esett neki. „Ez a gazember szónélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És úgy érezte,hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja iránt.Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…

A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nemtartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélutánfelszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe sevesznek a kártyások. Veszekedős, egykoronás-327- játékosvolt, szenvedélyesebb, mint az ezrekbe játszók, egyike a csúnya ésizgatott kispolgári nyerészeknek, akiket elkap a bakk-áradat, denem sodródnak be a közepére, hanem a szélén vergődnek éselőbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, kimásznak belőle ésúgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De most benne voltmég a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva ment haza, haötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: „majdmegmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két napegymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltekegymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikorjátszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből ahasonlatosságból, amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált,semmit nem látott az apában.

Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt felnyereséggel, féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, minta kutya a csontot. Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett ésettől még fényesebb lett a kopasz feje. Valami lakkozottcsillámlást nyert, ami a homlokára, az orrára és az arcára isátterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, csak a szeme nem: ezmélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit mutatott, hetvenkorona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza és jegyzőlapvolt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új bankár ült atömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte a kártyajárását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letörtjátékosoknál mutatkozó tehetetlenségi-328- erővel,amely ebben a komikus formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogyel, mint a játszókedv. A körülötte szorongók, akik a helyéreszerettek volna ülni, már meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek,az arcához súrolt karral rakták az orra elé a bankóikat,meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, úgy, hogy tarthatatlankezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi ijedten keresőpillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt mindlátta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogyörüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi megláttaAndor arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatraa tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, minthaezt mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetébőlszívélyesség áradt. „Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta aszeme, és ez, mint a delej, megint visszavonzotta rá Turnovszkybácsi ijedt tekintetét. Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztőszédültségével. Már rég a nadrágjába szállt az önérzet és eleganciaés egyéb ilyesmi. Andor kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egyhúszkoronás felé, ami előtte feküdt. Két ujjal felemelte a szájamagasságáig, aztán a még egyre rámeredő kopasztól azt kérdezte, afeje és a bankótartó keze együttes mozdulatával: „szolgálhatok?“,és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent intett, boldogan szólthátra:

És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzésevolt, hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. Deez rögtön elmúlt-329- és nagy-erős restelkedés maradt csakbenne. Ő szégyelte magát Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel akopasz fél háromig maradt. Ezt se tette eddig soha. Elvesztette ahúsz koronát is és addig vergődött, míg a hazulról való elmaradásérzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség kínja. „Mi ez ahhozképest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már künn ült anagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben rajtakívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymássalés délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, minthaegyik se akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le aszékről. Az ajtó nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valamiestélyről jöhetett, nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva ésagressziven villogtatta szét a monokliját a teremben. Aztánmeglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos orrát feltartva menthozzá; megállt az asztalánál:

– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetvea poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nemfordulok.-330- Ez az üzletemhez tartozik. Biznissz.Egy ilyen sonkát hozzon.

A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi abakk-szobából, fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta NagyErvint.

– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy…légy szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…

És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosanmosolygott Andorra:

A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a válláraütött Nagy Ervinnek:

– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és aszemével intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…

Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszottTurnovszkyéknál. Tudta, hogy-331- szerelmes volt Ellába,még nem is olyan régen. De ezt, úgy látszik, sikerült véglegelnyomnia magában, mert partiet akart csinálni. Mit keres ott mostmégis, mint Pécsi Lajos barátja, ügyvédje, ebédvendég, talánnásznagy is? Mikor a pincér a sonkát hozta, Ervin ezt mondta:

– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét asonkaszeletről – neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, akiottmaradtam… ezt most végignézni… das ist doch zu stark.

– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-eszerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?

A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan,ez a rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros,pezsgős arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimaszkis győzelem volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakkés az a közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérettasszonyok és nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápoltsárga két kis selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz,brillantinbajusz, borbélybajusz, karriérbajusz…

Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült ittennyi önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mintaz élőt, aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“-332- Némán nézte: az ajka pirosabb volt,mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a lelkébeszívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velükebédel?“

Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogottotthon, törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és aPester Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóbanégtek a csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nemszeretik, ha a nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egymakaópartiban három idegen emberrel. Két ujságíró játszott még ésegy vörös kis kereskedő, akinek úridivatüzlete volt aKerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, piros, zömök embervolt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, tuberkulotikus,sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem vesztett.Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, minthaminden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknálleadott vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott.Piszkos volt a keze és az arca is, a kezétől, amivel folytonsimogatta, törülte magát. Olyan volt az arca, mintha jártak volnarajta.

– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelenvagyok leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nemhiteleznek nekem ma estig.

A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök elegetnyert, szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyertvalamit, ez is abbahagyta volna szívesen.-333-

– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt ésfelkelt.

– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégemközismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre…Radó Izsó még jó ezer koronára.

– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában– hát így itthagynak?

– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóbanvoltak – ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.

– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel.Magyarázta Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.

– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort,haldoklást érzett.

Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-eezt a piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egészpénzét, ami most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak azundorodás tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a rondajelenet, ez a rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta.„Ella, Ella“-334- – ordított fel benne a belső sírás –„szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ Oly élénk volt afájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, valósággalbeszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… feleségem…szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincsfelkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni,ha akar.

A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott,megfogta a karját:

– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk akafanába és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot,per kétszáz korona. Tartok önnek is száz koronát.

– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kellegyedül maradni.“

Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyúkávét ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott ésnyert, a vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat,folyton krétázta a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott ésmegint rosszul lökött.

Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor aszálló halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elváltasszony ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszonyujságot olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladnimellettük, mikor egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonottkanapéról és útját állta:

Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüvegnézett gyűrött, megnyúlt arcába.

Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte RáczMiklóst, aki egy sarokba vonta:

– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nemláttalak.

Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy hamegszólal, kibuggyan belőle a sírás.

– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből azüllésből kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egysemmi lány miatt így elhagyod magad…

– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással,érzékenységgel, idegességgel, türelmetlen kínban.

A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén-336- kisírni magát, de ez reménytelen volt.Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne valami az apából ésa kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de nem érzelmes…„drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“

Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De aszája már mondta:

„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindentelvesztettem. De így jó.“

Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogyilyen nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Melegvíz, jó meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni,aludni…“

A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valamiszikrázó jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg.A kénes víz csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; aszínében volt valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott aruhái mellett és meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt ateste, a bordái elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve néztemagát, elgyötrött ifjú testét, meggyöngült karjait,-337- halványarcát, és csontos homlokát, amely alatt sötéten ült két mély-kékszeme, most a tükörből önmagát bírálva, szégyenkezve nézve visszasajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, amely zavartan éskönyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, belépett a kádbaés belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran nézett magaelé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, mert úgyérezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akartatudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sóscsöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.

Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemeimögött minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek.Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet:az arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden,mint egy napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus avendéglő kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, desemmit nem kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagyvalóban semmit nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrégkikerült gyermek nagy csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyonszenvedhetett ez a család, mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későnjön csak meg a képesség: megmérni azt a bánatot is, amit okoztunk.A tapasztalt emberek oly büszkén titkolják a megbántottságukat,hogy a kényeztetett gyermek-338- nem tudja meg, mekkorátütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. És akkorcsodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszkyköszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújtneki… és mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlikfeléje ebből az egészből…

Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. Demindenik rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy azujság még jár a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X.Y. úrnak“…

A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most márez se kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenységfogta el. Nem tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami nőikéz vagy ruha, az az érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnáltovább ilyen érintést. A Csirke próbálkozott egyszer-kétszer akuglizó mellett, de reménytelenül. Egyszer el is ment kocsin akaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és nem küldte fel a kocsist.A Csirkében volt valami veleszületett kis önvédelmi okosság: elmenta nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a kaszinótól, nemakarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem vagyokitt“.

Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogykét és fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akarvalamit. Vasárnap délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtökdélután van, fél öt. „Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nemtudta, hogy hogy’ megy az, mikor az ember nem él túl valamit. Ezeka készrekalapált-339- mondatok, mint: „nem fogom túlélni“ –nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok mástapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is agyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazugközhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg atenger új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők butánpislogják a régi veszélyt az ifjú hajós felé…

„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehetriadni?“ Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindentfel kell tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutálisszalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozótermészetű emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik,néha az első percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincskártya, ma nincs kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“Öröme telt magában, mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbortszokott inni.

Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ottmindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ellafelé, amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszermár odadobott Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezteállni maga mögött. „Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiérttelefonáltatott, sietve ugrott bele és a József-utcába dirigálta.Ott laktak Kornélyék, a külső végében a hosszú utcának. „Vajjonotthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – érezte, bár tudta,hogy-340- Margit a sokat sétáló, vizitelő lányokközé tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzetemozgatna örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagyjönnek valahonnan.

A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy,hogy megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukrahagyta őket a szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt aszülék előtt is nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor azebédlőben halkan zongorázott, míg ők benn ügyetlenkedtek éscsókolóztak, lázasra pirulva abban a tudatban, hogy óriási bűntkövetnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy darabokra tépettevolna magát értük.

Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátottaAndort az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason ésbelülről vidám beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztánrögtön elhallgatott a zongora és Kornély Margit kiugrott azelőszobába. Háziasszony-pirosság volt az arcán, fénylett a szeme.Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.

– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsássonmeg, de okvetlenül beszélnem kell magával.

– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. Éshat tea.

– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolvaa sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?

Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordultutána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékothagyott.

– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött ahisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémültparasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.

Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott,az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat.Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szavaMargitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is,érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, betegestúlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízottaz érzéseiben.

– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit toltaki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottanjött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlőfelé.

– Majd… exkuzálom magam a vendégeim-342- előtt…de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok…

Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele KornélyMargit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margitmegint kijött:

– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, minta hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehetodajutni…

A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üreskádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék kétágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltakitthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöldvirágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölöttkét krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüstgyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A kétkrétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája,részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat,aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében ésnyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának,Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya mindenviszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyősvillanylámpát-343- csavart fel Margit. Leült egyfeketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlenvolt:

Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt afején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ezjobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végénmerészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől voltcsúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy mosthosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, shanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a kétkezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosítottörök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad aKornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszútállni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bornyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik,Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban,amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.

Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett,érezte a türelmetlenséget a lányon.

– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ellaa Pécsi felesége legyen. Mindenáron.

– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösenmosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek aBalkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a-344- hátuk mögött és eladósodott bús szlávurakat maguk előtt.

Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, detudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előttdideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ővalaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól,tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesennevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogyElla ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se teszszívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes,hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őtsenki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.

Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevetőlányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatramegijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott,hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, deaztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ –gondolta.

A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgóvalcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangoknélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és azorrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazánmeg lehetett volna most fojtani egy kicsit.-345-

Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitbólfeléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgycsapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietnikellett.

– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőttemberek.

– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mintaki indulni akar.

– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga azegyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csakmagának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnapreggel feleségül veszem…

– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyjaPécsit és hozzám jöjjön…

Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyihatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett,rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott,a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat,amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált.Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutottleányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyekszázszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékezővesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús-346- konoksággal állt ellent. Gondterhes,szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“,meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg azapa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén,ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a„tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Kosztaőméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nemjött érte.

– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyonelkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.

– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni valóruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem…

– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nemélem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasanszenvedek…

Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott bennea káröröm és a keserűség:

– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mintminden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden.Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám.

Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta afogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá,szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló-347- szenvedély forróságától. Aztán hirtelena fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral akezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján anégy vastag-üres aranykarika:

Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végsőférfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményenmegkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt alefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésbőlerőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza,nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nemjár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Minthatetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez avisszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, voltvalami benne Ellából, a barátnőből, annak azelérhetetlenségéből…

– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben apillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogymegsejtette a fiú gondolatát.

– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarvaszabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalanlett.

Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, mígAndor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta –„beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, haAndor-348- már most felteszi a kalapját, merthirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek feketekeménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült ahirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta.Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:

A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnéztemagát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét,biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztánfelrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázvavetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte alendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte atáncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanultmozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan ésügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együttdúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosantáncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott,ijedezett és sikoltozott:

XI.

Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogyjózanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt.Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csaknyert, mintha a kártya dacolni akart volna-349- vele.Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depressziómégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben aszerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomorafokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta akártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy,hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette azajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és mentfeléje:

Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora voltIrmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egyhíres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtttitokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egymilliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, akiIrma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriátólleszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusokjelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházátólegy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorbanvacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél ésfőpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt,sokat ittak, Irma énekelt.

Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arcasegítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldogRodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…-350-

Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallaniakart valamit a lányról:

– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lettrá, annyit nevettette a babáját.

Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, aminem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lányéljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjona föld alá.

Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az elsőüvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni abánat és a szerelem Irmával kapcsolatban.

– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám nekiRodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…

Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „amennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vadszínészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, anegyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás ésmennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókbanfürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalnineki, csak neki, mert másnak nem-351- lehetett, Rodicsotmegbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap,reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és napontakétszer lehessen nagylelkű…

Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudottelaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett.Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet mostalvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor aKornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emlékegyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárástés befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nemmintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Ivánmegvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott,érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, aCsirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostanimocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra.Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős ésgyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba,mikor Turnovszkyék számát megkapta:

Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontólelment, a rózsát látta meg a portás asztalán.

– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóramúlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezettpáholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván márjött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban.

– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-enekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.

Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, eztmár úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. Devalami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyithallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogóvolt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talánnem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint amakrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjékrá.

– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te eztmegcsinálod nekem, kapsz egy ezrest.

Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van:Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miértszámítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egyfélmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, felakart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá:

Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diákúgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandómegoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki.De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azértmégis a kés alá akar feküdni.

– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már mindenkéső.

– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné afejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akiknehezen szülik-354- a gondolatot. – Tehát holnap kellenemég vele beszélned…

Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még maeste telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnapreggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikormegvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellettkövetkeznie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyenés a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, amikéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülésvízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogykarót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét:„hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette apénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé:

Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyalvette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanema boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga atündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett,mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladniszeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban.

Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthonvergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta,vörösre haragította,-355- ki engedte hűlni, megint megrakta.Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát,amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néhadühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy,hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kisállattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztánhajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserűszájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett,megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kellcselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára alányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különbözőlehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínokkezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással,de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonlólábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaivalmegjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amireegyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékekközül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt,ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a lábmerész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehérlankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngédhullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különböznikezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alattpárnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóigfeledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálbólhazamentek, a-356- sötét sűrű kertek közt messzireelőreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgyvitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, éserőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlásaformáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelésközben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kartkezdte érezni…

És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél,szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogyminden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és mégezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzifehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi voltés elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott,félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanemvalami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, aborzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek,tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk éspillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken,ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegőujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak amultból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt,nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képesík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont adombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma:vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette mennimindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg-357- még nembírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult ésutánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak.Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú,milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testiesemlék-vonatkozása mellett!

Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit:portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésrevigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki:

Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrantvalami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt aportáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta,nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portástanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettestkell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ezAndor szobája volt.

– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azthitték, hogy öngyilkos lettem…

Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hátolyannak látszom, mint akire elsőnek-358- kell gondolni, ha lövéshallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltneklátják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól…kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:

– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öregágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfejdűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…

Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Mostmár egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni,pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopaszTurnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronásizgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsimásfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az őmindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, amértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinteszemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egykávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz.

Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó kétcsengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, ígyegymás mellett…

Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézettki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről,tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. Asok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszójégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó azegész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fényletttompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebekröppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony feketeágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehérlomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámultki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste.Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövidideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázasalvással, nyugtalanul.

Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olgaállt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűskezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult azágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztánrászólt:

A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogultvolt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egyszékre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámultegyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.-360-

– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát ahanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. Akiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagyrendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórtcigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szobaközepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nemborotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába acipőben.

Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett,kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halványfájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve.Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt,feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehérrózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyróllefüggő lábakkal, térden-felül türemlett-361-ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy akülső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába,mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondoznimagát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházimelegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornakmechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, demagát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útáltaés únta.

– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva.– Eredj haza, fiam.

Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelensóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzokvoltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan éstúlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá,fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzókedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriákadnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves,és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint afehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja.

Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és aszem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehérarcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egygondolatnyira a fehér alapon.

– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most márönmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki arészvéte-362- szárnyait, mint gyerek a légyét,rátaposott a jó nevelésére, az emberségére.

És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyeiremegtek ebben a kínzó szóban.

A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt,társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezetnyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő mostkonvencionálisan búcsúznék.

Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedettvolna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törveés halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogássalmagához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorúszerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől,mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlenvolt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egyleszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi éslelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalábbméltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nemhallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintálólépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógattaa fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „ígymehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utánalopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott-363- mögötte az ajtó, hirtelen úgymegsajnálta, hogy meg tudta volna siratni.

Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusikedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétigtizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnapvasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennekvége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriásivilág van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelnimindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatokfutnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak észörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában,Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak,kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenekhideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagytermekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböltintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkókcsörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… ÉsPárisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, aboulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgásés sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm ésmunka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok,csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások ésfelkacagások, elboruló szemek és turbékolófélhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor,végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most vanreggel hét óra… fekete embertömegek-364- vonulnak akéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millióegészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett…az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadtkis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcoka párnán…

És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében,egy semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, aföldön fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában,egy másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínokmegszűnését rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egyagyonlépett hernyó… És több benne a rémület, mint a bánat, úgy,hogy iszonyú messze van tőle a feloldó sírás… mi lesz ennek avége?

Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal,hanyattfekve az ágyon, félálmában tompán hallotta az elsőcsengőszót a szálló folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszonycsöngetett két hosszút a szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetésnagyot szólt az agyában.

– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcánátsuhanó reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön anagy fehér zászlóval, lélekszakadva… már messziről int azanyakönyvvezetőnek… aki előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi ésElla… A futár leugrik a lóról, int a fehér zászlóval… Királyikegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a hivatalnok-hóhér becsukjanagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… Pécsi mogorván sietel… és Ella boldog könnyekkel-365- a menyasszonyi fátyolalatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve ésvigan, futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-emondtam! úgy-e megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos,mirtusos angyalt, hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsordulószívvel, sírva-nevetve mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jókirályunk… a mi áldott jó öreg királyunk“…

XII.

A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtttízkor felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinekfontos dolga van és most ijedten szalad az órához, hogy nemaludta-e el az időt. Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túla hóvilág. „Csak vasárnap tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondoltaés aztán hirtelen elrémülve ült le a karosszékbe. Tíz óra: a lánymenyasszonyi ruhában áll otthon az íróasztal mellett, Turnovszkynéni szürke selyemben, felsütve-púderezve, mosolygó-könnyesen, Ivánfehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája frakkban és mintha őis épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a vadonatúj fehérkeztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak körülöttük, sokidegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, ahogy az övétfogdosta volna.

Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adagsonkát, de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz álltés a kezében tartott órán nézte a perceket. Most állnak az-366- anyakönyvvezető elé. Vagy tizenkétpercet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.

– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellébenés a szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz mentfeleségül.

– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült azöreg karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni.Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés elsőpercében olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igynem lehet emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellettújra kérdeznie, annyira ellökött magától az agya mindent, ami nemkellett neki. Az ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatotelolvasnia, mikor leült a kályha mellé, és még így se maradt meg afejében semmi. Ahogy olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, amondatok háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért azagyán, zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmesterlakói a kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasószeme előtt folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé azárt kapu előtt.

Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor azajtót magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellettmások szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most azorgonaszót hallotta a református templomban, látta a fehér falakatés rajtuk a nagy fekete táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelévonuló menyasszonyt a padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolatjelent meg akkor, bekukkantott-367- a fejébe, de rögtönelment megint: az esküvő talán elmaradt, el kellett halasztani Ellavagy Pécsi hirtelen megbetegedése miatt. Nem, az esküvők nemszoktak elmaradni.

Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűkkörben. Pécsi az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett asonkára, amely még mindig az asztalán volt. Magához húzta és egydarabot a szájába vett. De ez kifordult a szájából, úgy, ahogy arossz kis gyerekek fordítják ki megrágatlanul az ételt, amit nemszeretnek. A konyak hívebb barát volt, az lement könnyen.

Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement aportáshoz és a menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogyhárom órakor Bécsbe utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: anyugati pályaudvarról indul 3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszoráll meg Bécsig. Egynegyed háromkor a nyugati pályaudvaron volt.Perronjegyet váltott és kiment az üvegcsarnokba, elkeveredett azemberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta „hogy idejöttem, hogy eztmegtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ Kóválygott a batyusparasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol meglökdösték, csizmávalhágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment a parasztokkalvalami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a hóban. Mostolyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz hangosanlépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehézelőre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogyegyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment amozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta-368- kis alacsonyan terpeszkedő mozdonyvolt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az előredülledőbegyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett rövidkémény-nyakával. És hápogott is.

Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három multöt perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akikvisszafelé mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egyhivatal-ajtó mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezveérezte magát. A katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyároscég fekete betűit olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jöttoda, rászólt a cövekké meredő két kis huszárra:

Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, kivolt gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mintegy asszony, mikor elment.

– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte.Huszárok, pezsgő, kisváros…

Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egyvöröszászlós ember sétált az első vaggon előtt, az egyik kezévelfogta a kocsi egy rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonatnégy-öt hosszú kocsiból állott. Szép, rövid, modern gyorsvonatvolt, futó-vonat, könnyű és messzi szaladásra készült vonat. Amozdony Andor előtt állott meg. Ez már másféle állat volt: magas ésvékonyszárú acélkerekeken hosszú és karcsú kazán, mint a versenylóhosszú teste a száraz, finom lábakon. És dudorodó-hegyes szügyevolt, kicsiny és rövid kéménye,-369- mint az angol paripa kisfeje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek azacéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-feketetestén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, eznyugtalannak és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegőlélekzés hallatszott és valami titkos sülés-fővés halk sistergése.A mozdonyvezető kihajolt a fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő amozdony alá nézett, aztán végigment a fényes kerekek előtt. Kicsinykannából alig két-három csöpp olajat csöppentett egy kis feketeskatulya-félébe, mintha éppen csak ez hiányoznék még a teljestökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon végig, hogy ez után anézés után nyakveregetésnek kellett volna következnie. Ha forró nemlett volna, bizonyosan megveregette volna a nyakát a szép állatnak,amely egyre idegesebbé lett, hangosabb sistergéssel főtt, néhaharagosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd türelmetlenüllélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges vastüdeje.Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt eresztetteka fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik vaggonról amásikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak ésmeleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egészalkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódniakaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak,hogy úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania azegész világon, csak itt.

Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetetthallani. Bőröndös, csíkosruhás hordárok-370- mögöttkét gyászruhás hölgy. Aztán egy gyerek, kosárral, visszataszítóanéles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, bekecsben. Egy ezredes, kéttiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ Egy öreg dáma, akineknagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte a vonatra.Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsibanleeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki ésleszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni azüvegeket Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra.„Megfázol“ – mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupébaés felel: „Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magaslépcsőről és szalutál valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttalAndornak, télikabát nélkül, sötét, zöldes-szürke sportruhában,hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor kinyújtja a fejét a kéthuszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a Pullmann-kocsira. A kalauzmosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó újság van.

Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ellaszürkében van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal akalapja körül. De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, demosolyog. Mialatt Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzranéz, érdeklődőn. Aztán a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána.Pécsi megkapja Ella könyökét, úgy tolja fel a magas hágcsókon.Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, aki kabátokat, plédeket ésbőröndöket hoz. Maga-371- előtt bocsátja fel a lépcsőn, aztán kétkezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő is. Durran azajtó mögöttük.

– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját,mert érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. Anagy órán három óra.

Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárokbeszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lépki a huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé.Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami mostküldi. „Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mintidegen embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy azutolsó vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialattegyenletes és határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozogmellette, vele ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másikAndornak, szinte panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán ésijedten – „nem én szédülök, a vonat megy.“ Megáll. A két Andoregybeolvad és a kerekeket nézi, amelyek lassan forognak. „Még fellehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán megfordul, lassú lépéssel halad azutolsó kocsi mellett. „Még most is.“ És három lépés után: „Még mostis.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az ő lépései is gyorsulnak.„Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A kerekek szaladnak. Azegész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok-372-nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok ésházikók közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nemlehet utólérni. Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladniszégyell. Kilépett a csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsinmár égnek a kis piros lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütközőközül rövid és vastag lánc függ le, kapocsféle van a végén, ezmeg-megérinti az éles-darabos köveket, amik a sínek közt vannak. Azömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs meg-megcsendülve táncola köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a kapocs az ő vörös,meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn rángatják most Bécsig,s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, mert egy hosszúra,fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta szívet. Avonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna tömörfüstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik azálló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudakközt. Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok állókocsisor közt nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nempattant el, ez Bécsig nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi.Most bámul a füstös-havas, póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyetkeresztül-kasul vonaloz a sok fekete sín a fehér hószőnyegen. Ittkünn most már csönd van. Nagyon messziről hosszú-hosszú fütyöléshallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. De lehet, hogy valami másik.Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat elment. Messze, afordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a sínen, kezében-373- megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnikoldalt az álló kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiáltelnyújtottan:

A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang meginttompán szól a hóban:

És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamitJános bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé.Valahol halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egypillanatra abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng.Andor visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesenkopog valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most iskopogtat szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán;halkan-tompán szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekekállnak egy asztalon, fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon,lámpa ég benne, az üvegernyő olyan, mint a smaragd és a rézkerekekcsillognak.

XIII.

Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni sesokat aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés,ez volt minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogyrészegnek érezte volna magát. Mikor az agya izzó-374-munkájában elgőzölgött belőle egy-két pohárnyi konyak, eztmegérezte és pótolta; feltöltötte magában a szeszt, mint a hordóbanapadó bort szokták.

A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikatés az embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikorElláék nyaralni utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyennagy város, ha valaki elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házakés idegenek az utcák, milyen tartalmatlan a lárma és milyencéltalanok az ember elindulásai. „Drága jó apám“ – gondolta;bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe jutott, hogy ezt azérzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer Bécsbe utaztaka tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja gyomráról.Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hóalatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egyidegen városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutotteszébe. Az apja már régebben szakított a rokonaival, az anyjánakpedig egyetlen bátyja volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbbTurn-Szeverinben lakott. Emlékezett a levelekre, amiket szegényanyja írt a bátyjának, s amiket ő vitt bedobni a levélszekrénybe. Anagy, kerek betűkkel írt „Turn-Szeverin“ még most is azemlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt hittem akkor, hogyTurn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon megállott ésvisszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig ballagtam,milyen messzire elfutott már a vonat…“

Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült,csak megállt egy asztalnál, oda-375- kért egyszerre kétpohárral. Aztán, hogy a pikkoló arra jött és ránézett,megszólította:

És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonatállomásait egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudniakarta, mely órában hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik avonat. „Addig még sok időm van“ – mondta magában értelem nélkül, denagy jelentőséget érzett hozzá.

Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de azüzletek mind nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsóvasárnap, a munkaszünet fel volt függesztve. Egy csemegeüzletkirakatában havas tájképet lehetett látni: zuzmarától csillogófenyőket, a völgyben kis házat, amelynek ablakaiból világosságáradt; a házban szoba volt, a szobában kis bútor körül kisparasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely szintén ragyogottbelülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek feküdtek ahóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös Mikulásokálltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka függöttle, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak akirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Olyszép és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kisvölgyben, hogy a körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltakelőtte. De aztán futkostak tovább. Andor mögött háromszor ismegujult a közönség. Andor szeretett volna a kis házban állni a kisparasztokkal. Vagy a kis kápolnában térdelni fenn, a savanyúvízmellett.

Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be afürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapotolvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:

Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt.Aztán megszólalt:

– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllöttvagy… Ilyet még nem is láttam.

Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt.De mit segít rajta mindez?

– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, afőszerkesztő itt van, bemutatlak neki…

Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, azújságba való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni.De Rácz erélyesen folytatta:

– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha énajánllak. És most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre.Le a kabátot.

Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút afőszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közétartozott, akik pofaszakállt-377- viseltek. Valamikorkormánybiztos volt Wekerle alatt, azóta címezték méltóságos úrnak.Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.

– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem azírásait. Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.

Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okosember egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A továbbibeszédét is ezen a gondolaton keresztül hallgatta.

– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Azízlést tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának.Izléssel támadni, ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobbdolog a világon!

Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“Furcsa. Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres éshatalmas embereknek a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána ésPozsony közt szalad.

– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint afürdőszobában ültek.

És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt avasfotelből és egészen csöndesen, hidegen szólt:-378-

– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szóltfel Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?

– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjábanvéve nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.

– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Éntudom, mi kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat,belebujsz a fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle,egyre mélyebben fúrod magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódúegyetlen fiúcska voltál, és az élettől is azt várod, hogykényeztessen, mint a papád meg a mamád.

– Az lehet, – mondta egészen halkan – de-379- mostnem tehetek róla… most beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…

Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyeltalálkozott, aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egykicsit alulról és csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A„kéjvágyó úrhölgy“ volt, az elefántcsontvállú érzéki fekete szépséga Moulinből. Hát végre mégis megszerezte magának Rácz. Mennyi pénztadhatott érte? Vagy mit csinált, hogy meghódította? Milyencsudálatos… milyen elérhetetlen volt számára ez a nő, és most ittmegy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az emberek? Hogyakinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a lépcsőn,szép engedelmesen…

Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot láttaülni a feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, akét lány közös-380- olvasmánynak tartott maga elé egyillusztrált lapot, Rodicsné pedig valami messze-néző szomorúsággalbámult ki a sötét utcába az üveg mögül. Találkozott az asszonyévala pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem is látta, de mosttudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az idegenasszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna beszélgetni.Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… Rodicsonszemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családjakörében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az órais látszott. A vonat most Pozsonyban van.

Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Mátélakott, a földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolonddolgot csinált. Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt,amint kis asztalára könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta,amint fennszóval magolta a jogot. Bekiáltott az ajtón:

És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtvakönyökölt vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott azutcán: „Milyen rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“

Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julitakarta látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett ahídra. Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ –mondta magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte,amely évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárgavízben, hidegen, mialatt száz meg százezer emberke szaladgál-381- át rajta ide-oda, viszi a szívét meg agondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a sietőtömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről avízbe…

Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni alakásba. „Ha az akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkorvégem“ – gondolta. És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amelyoly mélyen-zengve ütötte a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor őaz ágyában olvasott… Julinak a lánya szemben ült vele egy zsámolyonés most megint úgy nézte, mint egy félistent. Ez már a multkor isegészen különös volt, ez a túlvilágit sejtő csodálat, amivel aMariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?

Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különösvolt, igazán csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjábanmáshoz hasonlítani, mint egy szentképhez. Nem volt benne semmikívánatos, olyan tiszta és mellékgondolatot nem keltő voltközönséges, de túlzott szépsége, a búzasárga haja, a nagy kékszeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy inkább a színezettolcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is magyaros volt aszépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz hasonlított.És volt benne valami nem erre a világra való, olyan fájdalmasvendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, sietne azangyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most elrajonga tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni oda,-382- csak nem mondja, alázatosságból. „Azilyen szép, szegény, szomorú lányokból lesznek azok a szép,szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De nem szerette a tekintetét,ez más világ volt, idegessé tette.

– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment.– Azt nem szeretem.

A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása,fiáker, szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele akocsi a színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi aportásnál cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogysenki nem tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még atelefonhoz is ő ment a portás helyett, mikor csöngött, és szokásszerint ezt kérdezték: „Mikor van vége?“ Mosolyogva feleltmindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ – és olyan arccal jött el atelefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez tudná, hogy a portáshelyettki felelt neki!“

Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagyfelkavartságot. Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:

Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Franciahuszártisztnek volt öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár éségszínkék attila volt rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőkeparóka. Az orra ki volt javítva valami ragacsos, holt tésztával.Vékony sárga bajusza volt.

De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkülmondta ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.

– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközbenerőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:

– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjártvisszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell nekedmondanom.

Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt mégjelenése, de felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e mostAndorral, és mit mondjon neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodicsfelajánlotta neki, hogy vegye feleségül Olgát. Rodics tízezerkorona készpénzt ad hozományul Olgának és három éven át hajlandóhavi kétszáz koronával segélyezni az ifjú párt. Olga ezt még nemtudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely még mindig nem jártle. A pénz és a szép lány – ez-384- nagyszerű volt. Irmáróllemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – ezmegint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetesvolt. Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez akavargás, mint az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé.Most fenn ült a nagy, közös öltözőben, a többi franciahuszártisztek közt – mindnyájan a 212-ik ezredből – és a tükre elékönyökölve, korrigált orrát az ujjával mintázgatva tünődött azon,hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor pedig kiszökött aszínházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét este, a nyolcóra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi hotelbenvacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskákközt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-ePécsinek odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki azöltözködésnél?…

Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni amegapadt konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan,egymásután. És:

Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette agallérját, amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ültés cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azongondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az időjelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyenlassan telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna amásodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte megkellene fogni a mutatókat, hogy-385- ne szaladjanak. Csak egypercig néz a sötét ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-emost átöltözésközben, és mikor visszanéz az asztalra, az órára,félóra szaladt el. Már fél tíz. Lenn ülnek az étteremben, Pécsibizonyára pezsgőt hozatott. És mind a ketten jól-öltözöttek,báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan szmokingban van. Apálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. Most példáulpercenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el akábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, minta forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinteazonnal.

Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezenlélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában,azt mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De őkmég vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos.Észreveszik-e a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen.Ezt igazán meg lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kisfrancia zenekar játszik este a nagyobb hotelekben, nem is látni amuzsikusokat, mindig valami oldalhelyiségbe dugják őket, onnantremolózzák és nyújtják a valcereket. Aznap kellett volna elutazniPestről, mikor a szakító-levelet a szerkesztőségi szolga biciklinelvitte a főpostára. Párisba kellett volna menni. „Ha egy csöppeszem van akkor, este utazom az expresszel.“ Vagy legalább is atemetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más világba, másemberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes kiskarácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas-386- bájosságában. Milyen szépek és boldogokezek a kis csinált világok. Egyszer egy gyufaskatulyát bámult ígymeg, mikor a Horn-palotában tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy,egy kiskutya… élénk, napsütött, túlzott színek… délfranciafürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, ilyen kutyus, ilyen kékég. Akkor is… oda szeretett volna menni.

Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogymár nem. Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdébenvillan meg, onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak ahüvelykujjában áll el. „Én nem vacsoráztam volna vele avendéglőben, hanem a szobába hozattam volna mindent.“ LemosolyogtaPécsit, aki szmokingban feszít az étterem csillárfényében. „Ejnye…honnan veszem azt, hogy ott vacsoráztak?“ De megnyugodott.Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő olyan élesen érezte és láttaőket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy óra. De most már igazánfelmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. Csak egy van. Egynagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett volna mennia Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, régen-nőtlenülezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a szenvedőember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? Innikell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. Éserősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szeszteszi ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törkölytökéletesen leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtekpalackokban az asztalon.-387- Milyen furcsák és szegényesek aKornély Margit csengő, könnyű-üres aranykarikái a jobbkarján! Nem,nem lehet, hogy Rácz komolyan megharagudjék rá, egy egész életre,hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. Jó ember Rácz. Jó férfi. Mivolna, ha most nem nézne többet az órára, a földre tenné, asarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, törmelékkéőrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá logikailehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van.Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hátakkor Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészenbiztosan, ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes.És már semmi szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égettszőlő-aromája, mint azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka.Megdörgöli a szemét, de érzi, hogy a kezemozdulása vad ésegyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly brutálisan nyomja meg azöklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. Egészen kicsi kiskábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most hagyni kellkifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért görbül lea szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, előre,messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szaladmost az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ezmár nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet…valami szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog,elmult ugyan rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, amivisszafulladt a mellbe… Örökre átkozott, gyalázatosszentimentálizmus: „Sajnálom…-388- sajnálom szegényt…szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik idegenek…kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő kisáldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogvakinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes,hogy milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, mostmilyen mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…

Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötörttestet a felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, minta meggyilkolt emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… Amélyen-kéken karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró…nyitott száj és rút torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő soványkezek… és csúnya lábak a lábszárra felhúzódott, megrövidültnadrágban, előrenyujtott cipők… és jó isten, milyen rövid ideigtart!

Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét.Aztán mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt aszékből, megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosanbeszélt magában:

Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő ésa hűvös párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Félhárom. Belenézett a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpakínozta a szemét. „Nem bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredtbelé tovább, gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva.Mi mindent nem lehet csinálni a huszonnégy éves-389- fiataltesttel! Micsoda életvágy röhög benne, mennyire nem hagyja magáttönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már túl van rajta.“ Igen. Túl vanrajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb és találékonyabb, mintaz ifjú fantázia? Túl van rajta, de…

Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? Agondviselés átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…

A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert.Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Azöreg Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak éséjjel gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senkinem nyúlt hozzá.

Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakiga hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognakhozzá fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta.„El fogom sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Olyerővel nyomta a bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. Devalami gyalázatos kép bontakozott ki az agyában, kapcsolódóölelkezés, egybefonódott testszíneivel és testformáival, valamigyönyörnélküli, örömtelen birkózás és gyilkolás…

– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövetelfordította. – Hopp!

Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének.„El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ –ordította-390- benne egy ujjongó hang, amitől boldogés rajongó és részeg lett, – elmosolyodott, magasra emelte abalkarját és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés voltbenne“ – mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kiseszközt, mintha undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére,de nem érzett sebet. Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulvahűvöset és nedveset érzett a hónalja tájékán. Hirtelen rányomtaerre a helyre a tenyerét és az arca elé tartotta. A tenyere véresvolt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most megint a cső helyéheznyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot mutatott.„Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen elcsudálkozott,hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és okosnak éreztemagát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és várt.Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen,jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltakelőtte, mint a fényképész előtt.

– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rosszhúst ehettem… Kérem azonnal a doktort.

„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló,boldogító önbizalommal.

– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbültarckifejezéssel fekve hanyatt a párnán-391- – énöntől az orvosi becsületszavát kérem… amit most mondok, az akettőnk… titka…

A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlta keze után.

– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon –én egy ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.

Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassanmegfordította, a sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetettvele, aztán a revolvert vette szemügyre.

– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatalbajusz alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?

– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötésthozott, bekötötte a két sebet.

– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságosúr elrontotta a gyomrát.

Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőttemagát. És most… senki nem hallotta.

Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik éselviteti a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ottismerik. „Szegény apám hónapokig feküdt ott.“

– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nemtörtént. Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor amentőknél nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnekhívjuk. Tangenciális lövés. Napok kérdése…

Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a-392- tompa,halk hangot, édes álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdettérezni. Még hallott egypár szót, de már nem értett belőle semmit.Még az arcán volt az udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle,amellyel kiderült szíve a szomorú idegen embert hallgatta, jobbansajnálva őt, szegény kis papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát,mikor megnyugodottan és fiatalon, egészségesen elaludt, mint akihosszú utazás után végre megérkezik valahova annyi virrasztás ésgyötrődés után. Az orvos gyöngéden betakarta, szétnézett arendetlen szobában és elment. Halkan tette be maga után azajtót.

XIV.

Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még későbbis alig tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését,virrasztását, részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki,lenyomorodott teste boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludtebéd előtt és ebéd után, s este mégis álmosan fordult meg a párnán,mikor az ápolónője, egy erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondottneki. A sebe hamar begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért,hallgattak róla. Az ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak aztmondta a segédorvos, hogy két furunkulust vágtak fel a hónaljakörül.

Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánonkívül, aki túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetettcsinosanöltözésével-393- nem volt rokonszenves előtte. Vanezekben a sebészek körül szolgáló ápolónőkben valami különlegesklinikai kacérság. Ettől öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba,kackiásan bekötött fővel, mint tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék,éles és tiszteletlen ellentétül az apácák mellett, akik néha-néhaátlebegnek közöttük, sóhajtva és megsárgultan, nagyobb irtózattalnézve rájuk, mint az utcasarki lányokra. A főorvos ugyanaz volt,akitől egyszer oly gorombán ment ki, mikor szegény apjánakmegtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most megszerette, agyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a katonákhoz, ahíres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress doktorkevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, művészetetés érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél látsziköröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik kitipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban apercekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágyamellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidrenyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátjaövében fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint akatona a bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez azegy igazi fegyvere van.

– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már régbegyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagyszüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly ótavan vízgyógyászati osztályunk-394- is… de akkor az én kezemalól elkerül, átadom Seilernek, az a mi idegspecialistánk.

A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejötthozzá Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlenösszeköttetése a külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budaiházat ő kezelte, a holmiját ő szállította Budára a szigetről.

Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egyreggelen, mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert mindenreggel eszébe jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után –azt gondolta magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“.Főként az érzéki képeket irtotta ki ez a változás az agyából.Mintha irígy érzékisége azon a keserves éjszakán egyetlen nagylázrohamban égett volna ki belőle, ha most rájuk gondolt, mindigruhástul látta őket és néha únták egymást, sőt veszekedtek is. Ha apárok úgy tudnák egymást szeretni, ahogy a féltékenység ezt eltudja képzelni! Nincs is igazi szép nászéjszaka másutt, csak alemaradt harmadik agyában.

Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágyafogta el. A vízkúra mellett minden nap tornázott a„gyógytornateremben“. Svéd kínzólétrákon huzakodott, ravaszgumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és az álló-biciklin, amelyenóra mutatta a kilométereket, Szegedig ellábolt. Csak egyszerkeseredett el nagyon, ez akkor volt,-395- mikor úszónadrágban ült anagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, és szorgalmasanevezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain besütött rá anap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, mindenmeglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak avíz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette,beteg hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania,hogy el ne sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdettdolgozni az evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerültbelefojtania a régi bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfeléaz idegrendszere finom kötélhágcsóin.

Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, arövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörösJolán. Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott,hogy mi lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogyreggelig nem tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától ajövőjét, mikor így a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mintelhagyott menyasszony, kérdezni, hogy vele mi lesz?

Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta:„Mindig csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. Afürdőstől megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott agyerekei számára, és Seiler doktor öreg szülei iránt minden napérdeklődött. Mikor azokra a percekre gondolt, amelyeket Olgávaltöltött utolsó látogatásakor a szigeten, úgy gondolt vissza magára,mint egy ártalmas őrültre. „Csudálom,-396- hogy lenem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, mikor abrutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Aztérezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények.Önmagában, önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetettgazdag fiúkat, lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Befogok iratkozni a szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyostuss alatt, – „a munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagokellen“. De mikor a tussolás után a fehér nyugágyon pihent a keménylepedőben, felhúzta a száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Aztgondolta, hogy az ilyen úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnakkell lennie, ha már nem munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszerkapott egy könyvet Rácztól, hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett:Werner Sombart volt, de nem olvasta el. A szocializmus az őlelkében úgy élt, mint valami becsületes haragvás a jól-élő, röhögőúri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető szemvillantás. Szintekiábrándult belőle, mikor egyszer egy szocializmusról szóló cikkbenstatisztikákat és munkabértáblázatokat látott, hörgő lázadás észengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se vesznek“ – gondolta,mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ Ez, mint valamitanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. Eddig isszerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébekerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttyeszerint táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Azembereket“ – válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“-397- – „Azok, akiket nem ismerünkszemélyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők ésgonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre akérdésre adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint aszámtáblázat a lelkes szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőketés gonoszakat kell szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanemépp azokat, akikkel kezet fogunk, akik meg akarnak csalni, ahelyünkre akarnak ülni, a pénzünket, vagy a ruhánkat, vagy alakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép szeretőnketakarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, akikmessze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek aködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csakaddig csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük azember. A hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta ésszeretné, hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedigaz ellenkezője a szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kellütni, ahogy jól esnék, hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És amű-futók se úgy szaladnak, ahogy az ember szeretne, hanemlábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy kínos és örömtelen…Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű volna. Jónak lenni,ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a sport vagy azene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok Somogyinkell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt könnyű.És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kellmegbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni ésLuther Mártont-398- nehéz nem becsülni. Azt mondta magában:a zongorát helyesen ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzésérőlleszokni. Itt van a dolgok veleje. Szépen és jól élni, ez a lélekkéztartásának a dolga: le kell szokni az önzésről. „Mért nincseneka szanatóriumokban és a kórházakban papok?“ Mért jönnek azok csak ahaldoklóhoz? A templomokba – gondolta – annyi piszkos ember megy bea piszkával és éppoly piszkosan jön ki az utcára. És itt, ahalálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus van, olyan,mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak kellenemenni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, eznem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtönutána – „még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“Reverendában, messzi innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában,a fenyők közt… mint a csemegekereskedő kirakatában… „De micsodanehézségek addig!“ És nem kell azért mindjárt mesterségévé tenni ajóságot. Lehet az ember jó és önzetlen, ha dilettánsa marad isezeknek a szépségeknek. „És most tudok szeretni mindenkit, akikörülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom szeretni, annak ismegvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“

Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijéttette elébe az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdettbeszélni:

– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni afiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…

Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta aszemét és még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdettbeszélni:

– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én elszeretnék menni a szolgálatból…

Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőbenfeküdtek, ő a „fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul ésváltozhatatlanul a „nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van.Nagynehezen mondta csak ki a lényeget:

– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc évevannak ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majdcsak megleszek…

– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak.Öreg asszony vagyok én már.

– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog azasztalossal. Tisztességes ember?

– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szeretia kislányomat…

A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezéta Juli őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogomsímogatni a fejét, mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekemesni?“

– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délutánidehozzam a vőlegényemet…

A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronáscsekket Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetettemagát a párnán.

Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Haa doktor ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy errőlbeszéljen.

Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával.Fekete szalonkabátban volt.

Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva-401-szolgálta ki őket. Andor az ágyban feküdt, ma nem akaródzott nekifölkelni. Valahogy nagyon megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármikis meghülés-féle ürügyet adott neki az ágybanmaradásra.

– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogytetszik ilyet mondani…

Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyesjóságát. Ez a pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg azezrest Gubás Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukatmutogatják a vőlegényüknek, mikor észreveszik, hogy annak a szeme abokájukhoz tapad. Gubás János ettől még szerelmesebb lett a kövérJuliba. Andor az ajtóból visszahívta Julit.

– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet mégmondja meg nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubásbácsitól van?

Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubásellen tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.

Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, mégmegígérte, hogy amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden napidejön, és boldogan távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be,miután elmentek:

Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, azasztalos és az öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.

XV.

Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a„vízgyógy“-ból, papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektőlés dörzsölésektől fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyatérzett a Csirke után. Nem érzéki vágyódás volt ez, hanem a világbavaló kívánkozás, az egyre egészségesedő-403-idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a rabságbabeleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete után. ACsirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be idea Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végrevalakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakoroltamagát, mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádógyerek a zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki tornavolt, észre nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét,amivel most már ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nemcsoda, otthon, az új életében, a Kender-utcában annyi dolgalehetett… Elvégre nemcsak a pénze iránt való szerelemből vettefeleségül Gubás mester, hanem a munkájáért is, a főzéséért,mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia kellett, ő nemvolt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri gondolkodás hittevolna, hanem a Juli hozományának, a Juli kívánatosságának egyrésze, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala négykezű mosóné,négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásékférfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsittürelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kelljárnia.

– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé,mikor bejött.

A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez voltbenne: „Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A„fekszem“ – szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Eza „fekszem“ a „vagyok“-404- helyett, ez egy második „okvetlenül“volt a szemében. Jó lesz ez így.

– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az újlakását. Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…

– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Hanincs otthon, hagyja ott a levelet.

Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így.Egy kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt akopogtatásra:

Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez?Véletlen? Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“Azóta se látta, mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé aCsirkével.

Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nemhazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az énhúsom volt az.“

– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatásután – Mariska megkapta az ön levelét.-405-

A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi hasznavolna, ha most ezzel előhozakodnék?

Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“Szánakozó, megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkáravigyázott, ez ne áruljon el semmit.

– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. Éshogy jobban van-e.

– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mertpróbái vannak, félháromkor szabadul a színháztól.

– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyenszíves megmondani nekem.

Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami azágyban meztelenül fekvő és az-406- ágy mellett felöltözöttenálló ember közt van, lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.

– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy veleszemélyesen akarok beszélni.

Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régiígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akikaz ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nőelőtt! Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogjamondani, mert nem lehet másképp, mert itt az ágyban egy nálanagyobb hatalom fekszik, mert ő csak kegyelemkenyéren él. Mégmindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és nem ő…

Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igazavan. Én elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta.Csak épp, hogy félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „Dehát akkor minek küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész?Révész úr elfogta a levelet és magától jött ide, szimatolni?

– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehoztamagát. – Tegye a papucsot a szekrénybe.

Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal,halaványan lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt éskiment.

– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömböstársalgó-hangot. – Maga beteg?

Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával.Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlanszerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, alegostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt akomédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nemtudta, és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagyönbizalom. Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak,elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:

A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírjatitkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:

Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Koránakarta visszahúzni.

Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszélemegmozdult, akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetettennyilt volt, – ezt nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött,mint egy szűz, és elfutotta a könny a szemét, mint egyiskolásgyerekét.

Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította,olcsó-szagos haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenőszemhéjait és félignyitott száját megérintette az ajkával. Erremegrebbent a Csirke, de most dacosan kapta magához a fiú és szájoncsókolta. Ő is behúnyta a szemét.

– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. –Mit akarsz… hagyjál… minek ez?

Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctőlis fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye azAndortól való menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürkeszeme fénylett rá sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most márnem, nem, nem lesz az övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléjefordult a párnán:

A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után,mohón, vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott,erőltetett-kényszerűen:-409-

Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugaraitakarná lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgynyitotta csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni,közömbösen. Kínlódott a Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőtolyasvalamit, amire azt is lehet mondani, hogy férfiasság.

Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindaztmeghazudtolta, amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják azokos nők. Az arccal mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, abeszéddel pedig hazudni, – és ezzel az egésszel, a kettőnek együttvaló hatásával kifejezni azt, hogy: „szeretlek, de erőszakot teszekmagamon, mert nem akarlak szeretni.“

– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhozment. Ott letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyontitkolva ezt, mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszamentaz ágyhoz:

Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsema kis életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt,mintha az nem is neki szólna, – az okosságát és az erősségéttisztelni kezdte:

– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy énbolond vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te olyderék, okos gyerek vagy…

Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindenneka világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette,ezt a fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikora nő okosabb tud lenni, mint a férfi.

– Megyek – mondta, legyilkolva magában-411- mindengyöngeséget, megrettenve új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.

Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnábanyomta, két kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. Aszemébe nézett, de összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyonjól megnéznek valakit; a feje megmozdult lassan, jobbra-balra,mintha szeliden tagadna valamit, mintha mondaná: „nem… nem… hátsoha… soha…“, aztán elgyöngülten bocsátotta le az arcát a fiúarcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve Andor orrát, hogy aszájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, búcsúzóan,minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába szorítvaminden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztánfelegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcáhozszorította, kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.

Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondtamagában: „Igazad van.“

Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta alámpát, de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele.Ide-oda fordult a párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá,hiába. Másfél órai küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.

Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esettAndornak.

– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna,akkor én már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog magaaludni morfium nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik ittmaga körül?

– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyiknem tud elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat…Ilyenkor kezdek én végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikorvégzek… Ezeknek adom én a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak,akik nem tudnak aludni… Itt most ez az egész ház csupa sírás ésnyögés, fiam. Csak egyszer jönne így velem este… vacsora után…

– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön,fiam, hogy elalszik enélkül is…-413-

A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az anéhány ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, akivéletlenül valamelyik ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletesembermészárszék most a fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt,így este, az éjszaka közeledtével. Álom helyett sajgások és fájásokébredtek és lüktettek a sok betegben, akik a kés alól kikerülvehalványan-mozdulatlanul feküdtek a cellákban. Lesoványodottarcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták a doktornak ezt azéjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel végigmegy az egészházon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz nyitott be,hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, tudták,hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták,beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volnailyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten éssóvárogva néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, azimádott morfium felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, ésálmot hoz, édes, jó, nyugodt és mély álmot…

És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is mentszobáról-szobára, keveset beszélve, megfogva a legyöngült éselsoványodott karokat, megszúrva őket gyors és hirtelenvisszarántott mozdulattal, beoltva a nyomorultakba a vigaszt, anyugalmat, a menyországot, s aztán ment tovább a hosszú folyósón,tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte mindig egy jajgatáshallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek csöndesedtek-414- el. Egyre nagyobb lett a csönd afolyósókon, míg végre egy óra körül minden és mindenki elhallgatottés a varázsló némán, egyedül jött le a lépcsőn a nagycsöndességben. A földszintre ment le a szobájába. Akkor már talán ővolt az egyetlen éber emberi lélek ebben a nagy fájdalom-raktárban.Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével végigízlelve a frisságyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis lámpája szelídfénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, meg-megállvaegyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel aszemét.

XVI.

Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, azorvosok figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokásatulajdonképpen újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyétis alig lehetett látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogynemcsak el lehet, de el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki,hogy utazzék el valahová a Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap.Még hetekig tanulmányozott mindenféle túlzó fürdőprospektusokat,amiket a doktor adott neki, de nem tudott határozni. Végül márvalami egészségtelen ravaszság fejlődött ki benne: szinte a markábanevetett, mikor újra meg újra sikerült az ittmaradásátmeghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, hogy ezörökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül azemberek-415- közül, akik a mesterségüknél fogva olyjók voltak hozzá, akik közt védelmet érzett. A letört és kimerültléleknek nehéz ebből a menedékből megint kilépni a verekedő éssiető világba.

Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, aszigeti lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tiszteltdoktor úr!“ – mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazaroljabarátságát. Somogyi Endre, aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi,önt mindenütt nevetségessé igyekszik tenni, amennyiben aztterjeszti, hogy ön öngyilkossági kísérletet követett el voltmenyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért feleségül akarja venniaz ön levetett babáját.“

„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá,bizonyára más hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelídennézett az írásra. Nagy megbocsátás áradt belőle, mikorvégigolvasta. Sajnálkozással, sőt igazi részvéttel gondolt„szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új állapot világosan avergődés egy momentumának látszott. Nem tudott haragudni „ezenronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, építette, elakarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta nekibocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből azlátszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez,tudja Isten, jól esett neki.

Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem isnagyon érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy azállamnak van hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összességea hivatalos közlönye. Napról-napra megjelenik,-416- bármindig csak egy példányban: az érdekelt fél számára, de éppolypontosan közli a kinevezéseket, az elcsapásokat, a kitüntetéseketés a változott személyi állapotokat, mint amaz. Aki, mint Andor,valamiképpen egy színház kiterjedt életének körébe kerül, az sohatöbbé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. Ott nincsenekbecsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő férjekés okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgatóemberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgyhozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.

Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer RáczMiklóst. A sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegháziéletén kívül nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez azegy volt a szemében ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte,hogy megbántotta, s hogy az ilyen bántás a férfiaslélekszerkezetben összetör valamit, ami nem forrad. Ha Ráczragondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége betegesgyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a RáczMiklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem mindenmindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább.Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét.Mint a kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyenviszony: ha ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: megkell próbálni még egyszer. Nem könnyű lemondani a vastagszemüvegéről, a vörösre mosott kezéről, a megnyugtatónyerseségeiről, a tanáros-katonás jóhiszeműségéről. Meg kellpróbálni.-417-

Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akartafelkeresni Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol olynagy a hatalmi különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegyhozzá, ki van téve annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteghív valakit a kórházba…

Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogyeljön. Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok ótabetegen fekszem ebben a kórházban“.

Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta,hogy a vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannakszentelve. Tudta, hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. Ésfrancia pezsgőt hűttetett be. Türelmetlenül várta, az órátnézegette, a bútorokat igazgatta a szobában. Nem öltözött fel,hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart feküdni, mikor Ráczjön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten keresztülnyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti szánandóságávalexpiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – „elsőéletemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolánjelentette, hogy egy úr van itt.

– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte,hogy ezt a komoly embert jobban szerette, mint bárkit avilágon.

– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikusvolna, ha folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyenvagyok… én már ilyen vagyok…

– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor-419-elfogódottan – mit csináljak… Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nemakarsz. Pedig spárga van.

– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én ittmegváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Nehagyj el. Ne hagyjatok el.

– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nemsegítesz rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.

Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódotttőlük, mint a szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.

– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most ittelintézni. Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…

– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyokszínész… Ha valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez anyavalygás.

– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogymegváltoztál volna.

Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak.Sokáig járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. Devalami jóleső szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most mármegint teljesen egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe atörök-szemű hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt mostszentimentális barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhattaezt tőle? „És mért keresem én úgy az ilyen komédiákat?“

Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor avörös Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyonfeküdt.

– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy kétnap mulva megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldteki kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját nekapja vissza.

Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágyszéléhez:-421-

Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnaptiszteletére szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokonszokott. Jól megnézte Andort és igen közönséges mosolyra húzódott aszája. Andor egyideig figyelte, aztán megszólalt:

De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nemmozdult a helyéről.

Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki,hogy „maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezekesetlen bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távoznikészülő betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az elsőpillanatban goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy őmegváltozott. És elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinoscselédféle nő odakínálja magát? A szemérmetlenség miatt bántódjékmeg? Mi ő? Pap? Családapa? És az, hogy pénzt akar, hogy pénzértmosolyog, csak természetes. Szegény Jolán, egész héten dolgozik,mint az állat. Még ezt se?

– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék…de nem akarhatok…

De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödöttvolna kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngédés atyáskodó módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte,hogy elégtétellel tartozik neki.

– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – megakarlak csókolni.

– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Aztnem! Még mit nem? Jojcakát. Azt igen.

És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalábbgyőzött.“ Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltamezt? Betegség ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nemcsinálta volna…“

Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcáraöltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényesszobában, amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi.Elbúcsúzott a szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn,a főorvos rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhánytolószékes beteg felé, akiket nem ismert, de akiknek köszönniszokott a vízgyógyban. A főorvostól kijövet boldogtalannak éreztemagát. A nagy kapun égő délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltakel a kapu előtt, kiabálva-423- és egymás feje után kapkodva.Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott konflis várt rá, a kocsis ahágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva aludt. Mikor kilépett ahűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, megütötte az orrát a meleg,porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az utcalárma.

– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nemébredt, gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.

Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“– mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünőenhasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utánacsavarta a fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban apillanatban két nő jött a szögleten, az egyik alacsony és öregvolt, de a másik, hát ez bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi,ez se volt az. „Mi ez?“ – mondta rémülten. Megállította a kocsit ésfelemeltette a kocsifödelet. Hátradőlt és nem nézett semerre.„Ostobaság“, – gondolta – „és különben is, a tengerparton vannak.“A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két gombot a mellényén,jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és ujjahegyévelgyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. Mialatttapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes,erős, fiatal verését.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggelfölkelt, nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor estelefeküdt, nehezen tudott volna számot adni arról, mit csinált egésznap. Mégis telt az idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néhavonszolta magát, néha meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy napis eltelt úgy, hogy azt se tudta, hányadika van, s nem tudott volnapontosan visszaemlékezni a tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire.Ezek a futó időszakaszok egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekkéés ilyenféle neveket kaptak a fiútól: „azok a meleg napok“, vagy:„amikor napokig olyan esős idő volt“. Mint a falutornyok asíkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki az idő egyhangúságából.Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett venni, s ez arra voltjó neki, hogy az-425- idő telését méricskélje vele. „Megintelmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, miótakijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította atesti és lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és azalkonyati langyos zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbeburkolva ült a fürdő termében, egész testén érezve a kellemes ésnyugodt hűvösséget, az ősz jelent meg előtte, mint a régi élet újhatára. A krízist, amelyen átment, egészen ki kell heverni, nyárona testet kell megedzeni, ősszel majd bemegy lakni a szülői lakásbaés akkor minden másképpen lesz. Az ivástól, virrasztástól,izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt idegrendszere fokonkéntgyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás szállt belé és mindennappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése is. „Nem hittemvolna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor jóízűálmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. –„Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és abelekben gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“Megalázó öröm. Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Minthamegcsalta volna azt, ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal,hogy orvul, szinte a háta mögött gyógyítgatta a testét, ennek afájdalomnak a szennyes földi tokját, a léleknek ezt az önző,ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, aszigeti romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és agyerekek oly szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosakvoltak, hogy hirtelen az az érzése támadt: ő-426- megtörtöreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, hogy a hangomnak volt valamifényes csengése, ami most nincs meg.“ Eleinte azt hitte, hogy a sokcigarettázástól van ez a szordina a hangján. De aztán rájött, hogyönkéntelenül is halkabban beszél, mint azelőtt. A pincérek néhakétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, mikor a vendéglőbenebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a szigetre, akocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A kirándulófiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben észrevette,hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefeléhúzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival mégmélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, minta megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni.És ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitottszemük volt, némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy feketecsillag. Mikor ezek közül visszafelé sétált, találkozott KornélyMargittal. Margit nagy társasággal jött feléje a széles főúton.Andor lekerült egy mellékútra, még mielőtt köszöntő-távolba jutottvolna. Ott az az érzése volt, hogy Kornély Margit látta őt, sőt aztis észrevehette, hogy elkanyarodott előle. „Huszonöt éves leszek,“– mondta magában, mikor a fiatalok énekét hallotta a távolból –„nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek közt“. Azalkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig.Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt.„Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén éltés már reggel sóhajtott,-427- rögtön a felébredés után. Ezekvoltak „azok a napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egytúlhevített hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal,méla-irígyen nézett szét a hűvös szobában és átadott egyselyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa mellett sötétkék levélvolt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa ez: ő új életetél, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi életfolytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengőaranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, azötvenes csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövidvolt: fojtott, tragikus, affektált, olgás. „Egy szót. Utoljára.Holnap.“ Ez alatt még az O. betű sem volt ott.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán hahetyke legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt,hogy „nem“. De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a másokszenvedését ezentúl már tudomásul veszi.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyeltavaly Olga érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek ahajón, de Olga köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi,hintázó-hosszú lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézettoldalt a sárga folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok ésapró naptányérok karikáztak vakítóan. Olga szép volt-428- ésméltóságteljes. Úgy viselkedett, mintha tegnap is találkoztakvolna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt nem látszott, hogyelpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alávezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta avörös napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halaványvolt, a szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás aszénfekete, dús haj-ív alatt. A márványos formássága minthameglágyult volna. Az arca, a nyaka sohse volt kövér, épp csak hogytökéletesen titkolta a csontjait. Most – anélkül, hogy soványabbnakhatott volna – a két arccsont és a két nyakcsont elárulta a helyét.Ő kezdett beszélni és beszédközben azon igyekezett, hogy ne nézzena fiúra. Ebből az lett, hogy mikor találkozott vele a szeme, apillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni.Ennek nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez azarc, ez a hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlennétette.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogyrajzolni akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtönabbahagyta, mert ezt nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút ésegy lányt a padon, amint az egyik a kavicsba rajzol.-429-

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni.De nem bírta megtenni.

– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri azén helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszonyakarok lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valakiszeressen… én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnapmegöregszem… és miért éljek így tovább? Kire várjak?

– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban apillanatban megbánta. – Különben… hisz az mindegy.

Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez-430-hirtelen mélyen szaladt Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezterögtön – „ez az, ez az.“ Kíváncsian nézett a lányra, most előszörérezve az igazi nagy részvétet a pillanatnyi heves sajnálkozáshelyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“

Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a széphosszú kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta alány keze az övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat.

– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézvea magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogokmást szeretni…

A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyonfájdalmas volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nemvigyáz a méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán éstökéletesen érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredőgyöngédség áradt el rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledtfel a lány arca a lankadtságból.

– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlottvagyok, fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jóbarátja vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nemvenném soha… maradjunk barátok…

– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a butaszót – olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezerközött egy sincs…-431-

– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallottabeszélni. – Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem,alig mondott valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikormegcsókolt, akkor volt az enyém…

Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. Atenyerén akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez mostmár? Csak mert nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“

Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjénsimítgatta a fehér pikészoknyát.

– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lánykomoly maradt:

A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arcegészséges életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogyAndort is védje. A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásranéztek, nevettek.

– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat,hosszú levelet.

„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy nelegyek önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagypróbáltatás, úgy állt előtte még ez az öt perc.

És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott afehér ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, aponyva alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement atúlsó lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment akikötőtől, mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnéljárt, mikor az indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ –mondta magában – „ha goromba lettem volna, nem szenvedne annyit.Mikor fogom megtanulni az igazi okos jóságot?“

Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni.Ez nem volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel márjött az álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik– vette észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagyéjjel felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlenügye a fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetvejönnek, összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlésttart a multja, a jövője, összevissza beszél benne minden, régleülepedett dolgok kavarognak fel újabb elintézést követelve. Alegrosszabb az volt, hogy félt ettől-433- az álmatlanságtól, és márvetkőzés közben ideges lett tőle. Ettől aztán még kevesebbet aludt.Kornély Margitot azóta már kétszer látta és mind a kétszer köszöntneki. Valahogy csak be kellett rendezkedni a jövőre nézve a régiismerősökkel. Ostoba hánykolódási gondolatok a meleg nyáriéjszakákon… Máté már biztosan letette az ügyvédi vizsgát, ez talánelvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez egyáltalán eszembe?“ ÉsSomogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem, soha.“ Képtelenség, hogyez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is olyan eset lesz,mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a nő. Most sokilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem, ősszel nemtanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a tanulástelbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után fognézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha azember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd másminisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez,érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedvemagamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni.„Hogy nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltemvolna.“ – „Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablaksötét-ibolyaszín négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürtbúgott a Dunán, egy teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el asziget mellett. Az éjjeli csöndben vontatott hang kiáltott a vízfölött az egyik hajóról a másikra. Csak ezt az egy szót lehetettérteni: „a kötelet…“ Aztán elzúgott a-434- menet,csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó hallgatásbanhirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás, visongásküzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban, aztánmegint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémeszajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyanfelébredhetett mind, de moccanni se mert, az ember szinte láttaőket remegni-bujni a fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat.És ilyen gyilkosság után milyen nagy volt a csönd… még az azegy-két kis pittyentő hang se hallatszott a sűrűből, ami máskor olykedves a nyári éjben, mintha a madár kérdezne valamit a melletteszundikáló feleségétől, s aztán aludnának tovább. „A tengerpartonnyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta a szemét, mikor messzirőlmegint búgott a távolodó hajókürt, és azt erőltette magára, hogy atengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a hálószekrény fehérmárványa tele volt piszkítva odanyomott cigarettavégekkel.Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“

– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagynegyedszer látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában,akik még csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amígmegszólítom.“

Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, aköszönésbe beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogvaMargitra, és meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez,amit nem is lehet félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból ésmegállt vele. Ahogy-435- szokta, férfiasan előrevágott karralnyújtott neki kezet:

– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogymaga haragszik rám.

Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odábbvártak rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak:

– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta aszemét, mialatt nézte.

Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikorészrevette, már ki volt mondva.

– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor acsuklójára nézett:

– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára.Aztán ezt mondta:

– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte atengerparti fürdőt és Andor-436- arra gondolt, hogy őeddig azt hitte, már ott is vannak.

– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta,hogy nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindigrokonszenves volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha ittvalami félreértés volna.

– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom,ez az egész.“

Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ –ez nem volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette afiú gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szállófelé. „Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mintvalami bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magátezért a gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belsőnevetésben, mintha legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetéstnevette volna ki. „Nem szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán ésbehúnyt szemmel megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle eztaz őrültséget. A vacsora ideje még nem volt itt. Felment aszobájába, levetette a kabátját és végigfeküdt a pamlagon. Atücskök ma mintha megbolondultak-437- volna. Az egész alkonyatrezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni rögtön,mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont.„Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztánmegint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. –„Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyennyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyrerágyógyított a nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – ésmintha friss, melegebb vér futott volna szét az ereiben. Nagyérzelmesség öntötte el, valami rajongó és tiszta fájdalom, amimeglepően jól esett. „Milyen isteni dolog egy ilyen szomorúszerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos szerelem“. Ez az,amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép összetétel“.Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet, szinteérezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul,indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testébenés lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint azabsztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadonrajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokbanannyiszor fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mintaz, mikor a vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatásaután, s az rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az elsőpillantás… és az az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, degörcsös és örökre szóló első ölelés…-438-

Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Mostacélból volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és aszabadságnak oly nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett.Ha csak mához egy hétre utaznak, akkor oda lehet menni. Ez alegközönségesebb fürdőhelyek egyike, ahol ezer meg ezer pesti emberfordul meg nyáron. „Miért ne lehetnék én már ott, mikor őkmegérkeznek?“ A jövő hét elején kell utazni. „Négyszer alszom mégitthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot és bátorságot még sohaéletében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak? Holnaputánmegyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt,kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elégfehérneműje. A szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“

Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakorindul a vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a délivasútról. A portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult ötperccel. „Hogy megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellenefölkelnem“. Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnékaludni egy percet sem.“

– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényesés bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma estenyolckor utaznom kell.

Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Azajtó nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak.

– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztetteaz állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – anagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj?

II.

Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlennagy szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrákés magyar zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körülmonogrammos pajzsok csillogtak és sötétzöld lombból font füzérekcsavarodtak fehér póznákra, amelyek címereket és zászlókatviseltek. A kapu fölött sűrű lombdíszítmény volt, a királyi párarcképe körül. Szép sárga homokkal volt felhintve a szálloda előttlevő kis kerek térség, amelynek szélein emberek tolongtak néhányszerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel kapujában frakkos éscilinderes urak várakoztak, köztük néhány aranygalléros tiszt ésegy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami magasabb osztrákhivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak: falusi zenekarvárta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“

A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott akapu elé, sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpörtsárga porondot. A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott előkét pribékkel, lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőrmár fogta is a lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, éppcsak,-440- hogy kiléphetett belőle. Szemrehányónyers parancsszavak közepett tűnt el a kocsi a tömeg mögött, fehérkeztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan, és mikor Andor zavartanment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha tolnák is egy kicsit,hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot tűntette el. Bennhölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér ruhában voltakés mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös szőnyeg,amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális hotel anyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn folytatódott,rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s olytiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla.Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták:„sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlenvendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“és „moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögöttegy nagy fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főhercegetvárnak, ezt tudni kellett mindenkinek, az egész világnak. Andorbosszankodott, de aztán felállt és a hölgyek mögül kitekintett akapu elé. Künn megszólalt a rezesbanda, és nagyokat reccsentett aragyogó nyári világba. A kerek térség túlsó végében megállt avillamosvasút egy piros kocsija, amelyet egy cilinderes,fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút főmérnökevolt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén majdvillamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsibanegyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna-441-katonaköpenyben. Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos ésdélceg tartású katona, olyan, akit az osztrákok „fescherGeneral“-nak neveznek. Mosolyogva, szalutálva jött át a sárgaporondon, a kiabáló emberek és a recsegő rezek zajában, aztánmegállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt elhallgatott minden,halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi történik, csakrémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű hangocskabeszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor észrevette,hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás hallatszik beleaz ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel nemtörődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nemlehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhantbele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt melletteágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang.Mosolyogva felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával:

Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöldfatábláját. Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyávalösszeszorította a szívét, és mikor a látványtól egy kicsitfeldúltan elfordult az ablaktól, a tenger kis fényhullámokkalöntötte tele a szobáját; a falon és a mennyezeten fátyolosaranykígyókat táncoltatott, és ide fel szelíden küldte ahullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a partisziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszálltvele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrűbabérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas-442- lehelletével, ez a bágyasztó-lustítónehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati partjain vagy azÉszaki-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen nyári délelőttöntüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan sűrűnekhatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez anagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevadbenyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farkabojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis melegszellő járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogymeg-megmoccantotta. Andor az ágy szélére ült és félig behúnytszemmel az eget nézte, amely még jobban sugárzott, mint a tenger.Aztán ledőlt a párnára és a kis levegőmozgással simogattatta azarcát. Ide nem hallatszott semmi a főherceg fogadtatásából. Csöndvolt, itt még a partot söpörgető hullám is belesímult a nyugalomba.Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán ezt se. Elaludt a hosszúutazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli óra előtt lehetaludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első lélekzetétőlelkábultan.

Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nemvolt, mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“és sietett az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta ésfélig-felöltözötten kihajolt a tengerre. A szemnek az igazireggelije ez a nagy-messzeségbe nézés. Mintha a pilla mögé sokáigelzárt tekintet így reggel nyújtózni szeretne, akár a test. Szeretia messzi párás távolt, felfrissül tőle. Andor fiatalnak ésjókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn reggelizni.-443- Ez a virgonc érzése megint olyan volt,mint a szesztől eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszúidőn át megtartott, s aztán megszegett tilalom beteges élénkségeez: a vízivó részeges vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogyjobban van, de mint a halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye,mikor visszazökken a testi bűnbe. A mániába, az izgatott és izgatófoglalkozásba való visszaesés csinált megint élénk embert a bágyadtlábbadozóból. Nagy étvággyal evett, s aztán rögtön munkához látott.Mikor érkeznek Pécsiék? És hol fognak lakni?

Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobbszállóba. Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük vana díszleteknek a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzióegyikében vettek lakást. Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalattmindent ki lehet tudni.

Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás németvégez két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán,mint aki unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé,amelyen a lakók nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken.Sok magyar nevet látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy„Herr von“ szavakkal kezdődtek. De volt még sok üres szoba is.Hirtelen megnézte a maga két szomszéd számát, – nem szerette volna,ha ezek üres szobák lettek volna. Mind a kettőben laktak, mind akettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr Graf“ és egy horvátnevű„Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson nyitott vastag könyvfeküdt. Nevek voltak-444- beleírva. Szerénytelen, gyors beszéddelkérdezte a portástól:

De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta amásodik sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi,Ministerialsekretär u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikorérkezniök kell. Kornély Margitnak pontos volt az értesülése. Csakmost jutott eszébe, hogy hirtelenében milyen bolondságot csinált,mikor a lány egyetlen megjegyzésére rögtön ideutazott. Margittévedhetett volna. De most már mindegy.

Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklástengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most mármegint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amiótamegint beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobbanérdekelte. Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagoltmindent, ami nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre anőre és mindenre, ami valaha ezzel összefüggött. Este és másnapegész nap az első találkozás esetlegességeit számította és mindenesethez külön tervet csinált. Mit fog csinálni, ha a hotelben, haaz úton, ha a fürdőben, ha az étteremben, ha a kertben találkozikvelük. Mi a teendő, ha Ella van egyedül, ha Pécsi van egyedül, ésmi a teendő, ha együtt vannak, mikor először találkozik velük.Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és minden eshetőségre külön,élesen emlékezett. A tervek egész építménye pedig oly maniákusaprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a kenyérbélből-445- készült templomok és tájképek, amiketfegyházi rabok csinálnak évek hosszú során át.

A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger feléterrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett lea lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonykafacsemeték közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen azúton járt lassan le és fel Andor minden nap, vacsora után,megvizsgálva az aznapi újabb terveket. Néha éjfélig sétált, vagyült lenn a kőpadon, a holdködbe borult távoli szigetek ezüstporossötét foltjait nézve elgondolkodó tekintettel.

Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, éséjszaka, mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amitnapközben felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekbenvolt egy kis enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a melegfontos szerepet játszott a számításokban. Ilyen melegben semmiesetre sem jönnek a nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzala vonattal jönnek, amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyenmeleg van-e? Minden nap megnézte az ujságok időjárási rovatát.Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy melyik vonattal jönnek. Afontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa, mikor érkeznek. A hőségarra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra kényszerítse őket, s akkorpercre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok szerint Pesten is nagymeleg volt. Valóságos komoly örömet okozott Andornak a napihírekközött egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás elmefuttatás arettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van,-446- mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappaltizenhat órát utazni. Az időjárási rovat hátul van, a hirdetésekhatárán. Ott van Ősbudavár nyári programmja is. Ebben meglátta aMoulin nyári helyiségének a műsorát: „Éjféltől kezdve nemzetközitáncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve, apró betűvel. Köztük:Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot. Szegény Csirke ebben ahőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc nem rossz, eléghűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok: kivágott ruha,rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit egyszer látotttőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz posztó-kabátkával,csizmában, fiúnak öltözve…

Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hoteltulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, ésaz eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelülelérkezett az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány emberlézengett, és egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogyszemmel tarthatta a nyitott kaput. Olyan széket választott, amelyelőtt el kell haladnia annak, aki a lépcső felé megy. Detürelmetlen lett, fölkelt és a portáshoz ment. Megállt az üvegfülkenyílásában és kedélyességet erőltetve kérdezte:

– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét együzleti könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le vanfoglalva.

„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmitkérdezek, ami izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetettartott, aztán ő is másfelé nézett, mikor kérdezte:

A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett akönyvbe és kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosansillabizálva olvasta:

A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani.Majdnem azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:

– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valamipenzióba jön.

– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapuelé. Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni,mikor árnyék-448- suhant a kapu elé. A puha homokonnesztelenül jött a hotel elé a fiáker. Az első szó, amibehallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros németséggelmondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre akocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtönmegjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászonútiruhában, barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi akocsinál maradt. Ella hátraszólt neki:

Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés.Bejött, megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egypillanatig nézte, megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel ésskatulyákkal bajlódtak. Eljött a kaputól és lassan a lépcső felésétált. Mikor Andor közelébe ért, ránézett. Andor felállt ésköszönt. Az asszony elmosolyodott és minden zavar nélkül mentfeléje. Kezét nyújtotta, már messziről:

– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhozmegyünk. De aztán mégis idejöttünk.

Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyenveszélyben volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta aholmit. Mögöttük jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt-449- két tennisz-ütővel. Hosszabb,csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás megvörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőttAndort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszúutazástól volt.

Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelenudvarias mosolyba rándult:

– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Márrég vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.

– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követvetekintetével.

– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége utánment. Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megintszembekerült Ella a lent álló Andorral:

– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet,szenvedést jelző arccal.

Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi-450-megcsúnyult, Ella megszépült. Megint hízott egy kicsit, most márbizonyos, hogy valamikor olyan lesz, mint az anyja. Az apja csupacsont és koponya. De ő az anyja lágy teltségét örökölte.Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész fogsora egydarabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe azenyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csaka szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabbleszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas.Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztánkomoly lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni…lehet, hogy már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, azegész történetet, a haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé.„Annyi bizonyos, – mondta magában – hogy érzéki hatást nem tettrám, abszolute semmi érzéki hatást nem tett.“ Ami legjobbanmeglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi haragot,féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj voltmár, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előttazt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején aTátrába utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valamiközösségbe vonta az asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött.„Olyan biztos, mint a szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttemide.“ És nem mutatta, hogy tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja.És az, ahogy a lépcsőn felmenet leszólt, hogy itt is olyan melegvan-e, – ez a közömbös, de állandó érintkezést igérő megszólítás azelbúcsúzás után, amely azt jelentette, hogy az-451- előbbibeszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem voltudvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesenközömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennélvagy jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette beezt a töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszéltvele és egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyenegyszerű ez? Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kisrevolvercsövet olyan erősen nyomta a bordái közé, mintha nem islőni, hanem szúrni akart volna vele. És most: „itt is olyan hőségvan? Mert Pesten borzasztó.“

Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagykésőbben. Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azttartotta helyesnek, hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujtelőlük. Véletlenül történt, hogy a reggeli találkozás óta nemkerültek egymás szeme elé. Föltette magában, hogy ez ezentúl is ígylesz. Úgy fog élni, mint ha nem is volnának itt. A természetesesetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy födél alatt alszomvelük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami megnyugtató,biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet ezen azéjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta,pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házasságiállapot tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az emberbelenyugszik, a férjre nem féltékeny.“ De a következő pillanatban,épp, mert foglalkozott vele, hirtelen összeomlott ez abölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment végig a testén.Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe.-452-„Elveszem tőle“ – mondta magában, és nem is tudta, miért, agyőzelem érzete fogta el. A fanyar és csúnya arcra gondolt, anyirkos tenyérre, a neki oly kellemetlen, zengzetesség nélkül valóhangra, Pécsi egész megjelenésének arra a dísztelen ösztövérségére,amiben semmi csinos, diadalmas, fiatalos nem volt. Úgy gondolt mostPécsire, ahogy egészen tapasztalatlan kis lányok ítélnek megférfiakat: csinosság és teatralitás szempontjából. Nem volt érzékeaz igazi kan-dísztelenség iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlanérzékük van, mert a tudatuk a dekorativ hímséget keresi. És a magadíszességének érzetében jól esett neki az ellenfélt ilyennek látni.És ez még a váratlanul felébredt testi irigységet is enyhítette. Azasszonyt áldozatnak érezte, akinek gyötrelem az ilyen férfiölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta, mielőtt elaludt.

Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük azúton. A fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ellavisszaszólt utána:

És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, aszobájukban szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyonkívánkozott a velük való együttlét után. Az a tudat, hogy egyházban laknak, még mindig kielégítette. Nagy ereje van még az ilyenkis bizonyosságnak is. Ha semmi egyebet nem enyhített, csak azt abizonytalanságot, hogy hol vannak, hol járnak, hogy élnek – ez isnagy megnyugvás volt. És nem is-453- akarta siettetni adolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly reményekbe-ringató volt,hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely kizökkentheti ebből akellemes várakozásból.

Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás feketetábláján megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ anegyedik emelet egy olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint.De ő sem volt látható egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült avacsorájánál a hotel tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csakmegállt az asztalánál Iván.

– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk mégvan egy elintézetlen ügyünk.

Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy,búbánatos konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburábangyertyaláng repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget.Kellemes, nagyon kis szellővel frissített este volt, egyike azoknakaz estéknek, amelyek hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappalihőség után. Mintha a testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságátoltanák a levegő megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappalilélekzet után. Ilyenkor van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig aszabadban-454- maradnak, s aki lefekszik, az mélyen ésnyugodtan alszik.

– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár mostnem vagyok abban a helyzetben…

– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni.Ötször is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. Apénzt hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem voltkétszáznyolcvan koronára…

– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha leszpénzed, megadod. Most hagyjuk. Jó?

Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Azemberek lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tengercsöndes volt, alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égenaranysárgák voltak a csillagok, egészen mások, mint aminőknek avárosi levegőn keresztül látja őket az ember. És mintha nagyobbak,kövérebbek lettek volna itt, szinte látni lehetett, hogy nemfénypontok, hanem sugárzó kis aranygolyók.

– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan,mint egy ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.

Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az elsőkis kábulatban. És olyan jó-455- szag jött a babérkertekfelől. És a tenger is illatozott, azzal az átható, hervadtlehelletével. És a gyertya oly kedvesen nyugtalankodott az üvegmögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy, hogy ferdére olvasztotta agyertya végét, hol meg mintha figyelt volna: mozdulatlan maradt egymásodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba, kormos füstöcskeszállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint meghunyászkodjék.Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk beszédét, egynőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával, akivel aszínházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kérttőle.

Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. Apincérek már az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. Apezsgős vendég iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyéavatta az asztalt, ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már aharmadik üveg francia pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván azóráját nézte:

Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andorérdeklődést színlelve kérdezte:

– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vetteel tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egyvillájuk, ott-456- vannak Radnayék is, ezek itt háztartástvisznek és ma meghívták Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értemjönnek ide a vendéglőbe és még megyünk egyet sétálni.

– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül afiútól.

„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygottIvánnak:

– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komiszmosollyal. Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinaklátszott most ez a gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúlkifakadó szentimentálizmusával.

Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Őmár boldog és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valamikis kéjes szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, atengeren át, fel ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe,tárgytalanul és ok nélkül, beleolvadva ebbe a szép éjszakába, afelhőtlen szabad végtelenbe.

– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészenhátraszegve a fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthassonegyszerre.

Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, afacsemeték közt a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint aszerpentinúton felfelé jött. Iván leszólt:

– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkanmormoló férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasítottavolna ezért a túlhangos kiáltásért.

Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződővágy sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset,diadalmasat, részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.

– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvűhangja, kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megintaz erélyes, mély mormolás.

– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál.Halló! Halló!

Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípettenszólt az Ella hangja:

Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap voltrajta. Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög,görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarnafején. Hallani lehetett, amint mondta:-458-

– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti ittrészegeskedtek?

– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájáranézve. – Mindjárt fél tizenegy.

– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Éppeleget ittunk.

Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját.Most nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokonvalami híres öreg-459- táncos, a nyakában a tollboával, karjánElla fehér rétiküljével. A pincér poharakat hozott és Andortöltött. Huncutul nagyszerű érzés volt ez, hogy ők ketten be voltakcsípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén fiú itt ül köztük,figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással. Ella ivott egykis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:

És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarnámagát a csillagokkal.

Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt,kedves, lányos-becsípetten:

És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivettea kezéből a poharat:

– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a kétpoharat. Ella Andorra nézett:

– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egyfeketét. Pincér!

– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szótse halljak! Nézd csak!

– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor afürdőben voltunk, gukkerrel nézett.

– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészétPécsi. Andor csöndesen szólt:

– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról…tíz méternyire se voltam tőle!

Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölveitta meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:

„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szeretiPécsi bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott apezsgőjéből, Ella pártján volt, szerette volna most megcsókolni,nem vágyból, csak Pécsi miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ellaazután is nevetne-e, és akkor is mondaná-e: „ne tessék haragudni,Pécsi bácsi!“

– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesenbillenve hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk…csak egy percig… olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…

És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. Aszalmakalap hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi akalaphoz nyúlt, aztán megfogta a kezét:

Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kisséfátyolosan az italtól:

De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő,búgva-szemrehányó volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…

Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott akettőjük igazi viszonya.

Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iváncigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzékvalamivel, és megkérdezte Ivántól:

– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát –én nem bánom. Tessék, ahogy tetszik.

Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát,hogy beleavatkozott:

Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak abecsípett asszony mérgességével:

– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely apohár után nyúlt.

– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondtagyerekes-kérlelőn – eressze el…

– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másikszékre és átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.

– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Énfölmegyek. Az ajtó nyitva lesz.

Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínosarcot vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson.Megkerülte a szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját:

– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan,csökönyösen az asszony.

Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta.Találkozott a pillantásuk. Ella elmosolyodott:

– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyokrészeg. Abszolute.

– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. –Abszolute volt szerencsém.

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogymajdnem hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részegboldogság énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondtamagában. – „Te abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött-464- atengerről. „Te nagyszerű szép élet,“ – mondta – „téged akartalakitthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett aholdfényben fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ –mondta neki halkan, vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy előszörízlett neki, mióta itt volt. Még elszívott egy cigarettát aholdfényben, ami a nyitott ablakon át fehérlett be. Ez is ízlettneki. Minden ízlett neki. Édes álmosság szálldogált a fejében.Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, amely már idestovaegy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, mostringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ –mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak mostkezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott azoptimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takarókönnyű és kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos…És lenn halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csakvalami tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogynem alszik… Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy márkibékültek? Valami nagy bizonyossága áradt el rajta annak, hogyduzzogva alusznak el, hátat fordítva egymásnak, szót se szólva. Ezegészen bizonyos. „Abszolute“ – mint Ella mondta. Milyen kedvesvolt, milyen kedvesen viselte magát a részegségében. Nevetett apárnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta félhangosan, és még sokáigmosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan szédülve az első jó ésízletes álomba annyi, annyi idő után.-465-

III.

Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek.A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arramost leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehérvászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és afürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit atábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette afőherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetettvalamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta márháromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra,mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövönkeresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggelfürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikorlegkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele.Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki éselindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-ötember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott amóló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. Avízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahola kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egynő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a-466-korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról afehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó vanrajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ellamagasabb.

Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a partfelé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ezElla volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta.Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkalkisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzitermet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy afürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt,ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A kétvállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt.„Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő,fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az,hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá voltszorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcánakgyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságosvolt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nőknem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfisimít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról mindenhajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskátláthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi agyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnakilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték.-467-

Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposottbenne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt avízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De afeketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált.Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűncsillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az újtajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával,fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulokmeg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. Ésarra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhözhúzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testiszerelem.

– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyenkésőn fürdik?

Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa aszeme önkéntelen kutatásait.

– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavarnélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most felkell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jönvissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben…

A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinteszemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatalférfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra,hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megyaz ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebbnők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan-468- könnyű ez a meztelen kiállás?“ –kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.

– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatvakékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondaniakarok valamit. Idenézzen, rám.

– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckorfürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megintott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön.

Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves,hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetvefehér térdeit a sekély vízben.

– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rosszmegint a vízbe merülni.

Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe voltkünn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort.Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírtmagával, meg kellett mondania:

Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát,hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen:

Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerültelhallgatnia. Azt mondta:

Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjávalúszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott.Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban.Nevetett, de kissé idegesen:

– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam.Becsületszó.

– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt énPestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam,megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mintegy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennema bazárban, tudja, olyan bő, fodros-470- bugyogót, ami térden alulér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedigláthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyekjönnek olyan egész ruhában.

Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. Afehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélénés szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhánylépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:

Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések,lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltaktermészetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egypillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszonyannak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel atiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordultmeg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mertmegszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, amimásnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az urabenn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi aszemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök,nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódóférj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! Ésez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinosfej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartottfitos orr, és a gyerekarc, amin-471- meglátszik a hűsen enyhetengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy avízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássarajtam.“

Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csaka sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, azasszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodottarccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállta sekélyben:

És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A partonegy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve,fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egyúszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abbanaz irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett.

– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenülis követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez,hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közelednilátta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondoltaAndor, egészen elkeseredve.

Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akartszaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samurugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ellavisszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, amellére téve a kezét:

– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden napén viszem a vízbe.-472-

Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkétlépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen aszélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről néztea jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt,tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz:

– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérkegyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek.Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főhercegetnézte.

– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka?Akkor viszlek, Samuka!

Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdettforgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörösruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezévelbalanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el avíztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt:

Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt apuha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni,belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott,leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülöttefeketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfiszeme előtt, tűrhetetlen-473- látvány volt, tűrhetetlenül gonoszés tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe,néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, azegyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta eztnézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samutés bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgymegtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a mólóvégére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben,nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra.Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuvalbeszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra:

– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ottegy percig a főherceg előtt.

Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit atábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége azelőadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan ésfáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondtamagában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De olyboldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel ígyhármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman azasztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek.„Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“-474-

Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdőteljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messzeegy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A napgyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt asekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban.„Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe,amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdösszűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonbanagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“

Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején.Napernyőt nyitott ki.

– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőnfelmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogyasztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobábanétkezni.

Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehérnyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékánés a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Mostmeg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogymellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyárikartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú ésnyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje…Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok,égő-475- ölelések a kertben, régen. Ahogy némánment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabaduloktőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn ahotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodvaemelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ SzegényPécsi, a forró telefonfülkében.

Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsitnyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akikerősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy aférfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt?

Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôtefolytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egészpublikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal azétterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállókfelé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. Elkellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztánmosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal.Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtástcsinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanásaAndor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetnikezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ültle, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel ésmegnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézneoda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppetfeldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egyigazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette.-476-

Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta,hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.

Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében.Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttalült.

„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve ameg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, minthaén volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide NagyErvin?“

Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben,cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alattkicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjalés még fehérebb szőke bajusszal.

Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak velebeszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte:

– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella elsőszippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el agyufát. Andor felé fordult:

– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem odajöttek. Lajos mikor jön vissza?-478-

– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerűtutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.

– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öregtíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. Éshárom motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amitelhoztam.

– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól,holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?

Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ellahívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogyezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjenvelük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, amimég jobban bántaná.

– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van kétSzéchenyi-komtesz, egy izmaelita-479- bárókisasszony, de nagyonrendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egészZakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden.És a Jettl-lányok, természetesen.

– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, eztnagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobblegyen.

Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű,víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor,valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsakő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája isvan. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott,ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.

Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokatsorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen,üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ellaérdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégekrobaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul azasztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervinrugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte:

– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről.Mikor a főherceg elhaladt-480- előttük, nekik is bólintott afejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha aztmondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“.

IV.

A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfokfelé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma„Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki atenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek,amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Többnyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblötVázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavalóhorvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természetiszépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve.Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pestisarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymászsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűröttPester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak ittelőttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulásvégpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráigtartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mertebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnátlehetett oda vinni.

Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok,másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ellaült Andor mellett-481- az oldalpadon, szembe velük Pécsi.Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ellaa legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálnilehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe.

– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben,amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé.Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andorzsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőtmegszagolta és kérdőleg nézett Andorra.

Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogávalbelekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel ategezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezésvéletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék felneki.

– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondtaerőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt.De aztán hallgattak egyideig.

Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már azelindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nemérdekelné, csak a-482- motor és a kis hajó egyenletes futása asíma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, sAndor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele.Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ezaz erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezekközt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön NagyErvin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a kettenharagudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy minda kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyoltéletem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennekilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és akét előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy éreztemagát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, akettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másikkettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodásátmotor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen.Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette afelsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanemcsak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közösáramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mintösszenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől azelképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyispontosan ugyanazt gondolja, mint ő.

Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött ahelyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott:-483-

– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Énmagára sohse haragszom.

Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta azasszonyt Andor előtt.

Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lettvolna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Mostmind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségbencsak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mintvalami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nemtörődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán.Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása.Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Mostmegint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak ésszerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszotta szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amikgyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissémegtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot,visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halkkérdése:

Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegyegyre közelebbről látszott. A nap-484- sütött a hátuk mögött, dekissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagyfelhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, afele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amitElla az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, minta kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelenbecsípte a foga alá…

Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét isfeléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Mostelvesztette az eszét. Súgva mondta neki:

Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andoris odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszermondta:

Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassanfelemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná:„vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt abenyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tudmegfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarnatódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nemtudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy…minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg semozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj,én figyelek, én vigyázok addig“.

Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikáshajacskák mellett, és forrón-485- mondta – nem is mondta,inkább lélekzette – halkan-kínlódón:

„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nemmozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csaka halántékát látta és szabályos kis fülét:

– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzettefeléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultaka lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez?Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjamtovább?“

Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőlevalamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon…Értelmesen, világosan súgta a fülébe:

Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabbandohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre,mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogásáteltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét,amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátottamaga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andorközt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél mégvolt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két-486- férfira vigyázott a szemével és atenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben apillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finomkis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket.

– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősenrányomva a tenyerét az asszony kezére.

– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosanfelnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor.Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenüllépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján.

– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára– maga mit fordít nekem hátat az egész úton?

Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét,lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó,imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalosszívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“– kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ –felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek ésaz egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre,aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ellamost az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két embervállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, ésaz asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehérvászonruhájának a vállán-487- volt. És akkor – erősen figyelve –észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncotkezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett éslátta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. Amásik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szintebelekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán,jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz,mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz,gazember…“

– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékenyhideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervinleeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól,óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyjbékén, eridj csak vissza sugdosódni“.

A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a ZöldHegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpenyborította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna abütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt,kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apróhullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy voltfüves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek acsöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utánaPécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikorkiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte,ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik acsónak padjáról. Ella visszafordult feléje:-488-

Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva akendő alól, amely az uzsonnát takarta.

– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett,mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.

– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitvaa szemeit. – Figyeljünk csak?

Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messzirőlvalahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsilekiáltott a csónakra a soffőrnek:

A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott amesszi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tengerszínétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. Ésmintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mintmáskor.

A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők toltákfel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyrekékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok.-489- Sötét vize gyanúsan nyugodott,hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.

– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi asoffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit NagyErvinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett.Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. Ahasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem…miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak:ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak.És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodottegymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervinsértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemétmeglátta, nem volt kétsége.

Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervinés az asszony túlságos-lassan-490- jött a part felé. Ervinnem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogymozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél,mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott abeszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgyjött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervinbevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a fejeelőre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van,hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az őrémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll aközeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csakPécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Velenem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervintféltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, amellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegényPécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónakmellé és Ella mosolyogva mondta neki:

Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette azasszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kézvégigkergetett valami meleget az egész testén. De már el iseresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba,belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek ahangját:

Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorognikezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kishajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsiregondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mélylélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt eztermészetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmestszivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccelezelőtt volt?“

– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. Aponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült amotornál.

– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva aponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ezalól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadtpalacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz.Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kisfodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak.A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derültfelszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna amély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort agépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvösáramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódnikezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelteőket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez acsónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszonymost-492- Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosanhúzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és aközeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrátnézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás utánabbahagyták.

Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondoltaAndor. – „Ugratja.“

Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodotta vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte amellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte akemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben.

Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinekigaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette,úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszesharisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt,kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodorközt.

– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szemmohó-egyenes sugarán.

A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztánhosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadtmegint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, keményzászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egysuhintása.

– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, éshátrahajtott fejjel ívelődött neki a-493- szembefujó vizes szélnek,mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valamilánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócskaorrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott aponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó háromférfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta aszél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját.

– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott ésmegfogta: – Egy-kettő, lejönni!

– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent.Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor NagyErvinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jeltint a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét,mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egypillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ –most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, shozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtottkörülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. Acsónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhangegyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint,amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőrejutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszonymost összehúzta-494- magát és félősen gubbaszkodottközöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton,érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájanelőrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsotdobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, asötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük,valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül adidergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujtközöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, deneki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndeshallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volnafelajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konoknémasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlenudvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőbenoly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészségevalami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztánállati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondottvolna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind ahárom, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –

Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt,mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel aszálló terraszának nagy ponyvája alá.

– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett isvacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?-495-

– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – mostfél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.

– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egyteát és ágyba bujok.

Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosószőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bőcsizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagyegy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elálltaz eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, sfellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment,keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babérosparkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, amiott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megintkiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint feketefelhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi agyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába,lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott,sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ –mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek,egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedetthálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az-496- ablaka nyitva volt. Átlátszó égboltvilágolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Mostmegnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarakcsipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondtamagában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor azasszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre.„Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett apárnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hátén mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol őakar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába.A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatolóajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“

„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írommeg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben,akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságátis, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete.„Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmifiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondtazavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem…semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolatnélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok…ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme.„Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellébenfelordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni…-497- apa!mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan.„Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggelvizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“

Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak azajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Miaz?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megintkopogtattak.

– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen azöldernyős kis lámpát.

– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyothúzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leültaz ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára.

Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orramost előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és amellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kisbálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezéstöltött.

– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. Deén egy kicsit beleestem.

Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélnifog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.-498-

– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyetaz üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösségeterőltetett:

– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem.Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…

Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valamireményét érezte a megkönnyebbülésnek.

Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát amásikon.

– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyanszerelmes belém, mint egy… egy…

Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és aplafonra célzott a füsttel.

– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst.– Ezt nem tudtam.

– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. –Mint egy kis beteg kutya.

– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanútne keltsen, remegve a folytatásért.

– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog –ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel asvábbal az anyakönyvvezetőhöz-499- ment. Nem mondom, hogybolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod,hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök,akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiábaszülettem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor asváb ott erőlködött.

– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nemrendes asszony.

Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte atérdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzésevolt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:

– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mintamennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kellszorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veledugratott.

– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Mostkönyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi mármaradt volna, de én elmentem.

– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom.De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmitnem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszonymellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet.Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent.

– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudommár a másik nevét.

– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártálhozzájuk. Biztos, hogy megcsalt veled.

– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akartamagát vétetni.

– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás,aztán egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi.-501-

Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és atenger éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegerejese volt, hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek éreztemagát belül, mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. Akitisztított fehér bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál afogason függ, tiszta kis fadarabbal szétpeckelve.

Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett azétteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmoscsöndjében beszélgetést hallott valahol a feje fölött. Afélemeleten volt az olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagyerkélyén beszélgettek. Ők voltak, halkan mondtak egymásnak hosszúmondatokat. Az asszony is sokat mondott, Ervin is sokat felelt.Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. De azokat a hosszúbeszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt egyik a másiknak,aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és egymásnakrögtön felelve beszéltek.-502-

Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetvefülelt, néha fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy,kíváncsi figyelme, mint a spirituszláng a forraló alatt,settenkedve nyaldosta alulról ezt a nagy kőedényt. Mint aszeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol fellobog oldalt magasrasárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül átlátszóvá ésmozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most ezt azidőt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alattkibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Eztegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és apállott melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kisPestet csinált magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban,vendéglőben ebédelt, s délután elkóborolt a piszkos és görbeutcákba, ahol a lányok laknak. A nyomorult testi fájdalom kergettearrafelé. De az első utca, amelybe betévedt, oly fülledt és bűzösvolt, hogy mikor egy csíkos ponyva árnyékában egy földszintes házelőtt meglátott három lányt kártyázni, piros papucsban, az egyikneka derekáról hátul lefüggő madzaggal, felfordult a gyomra. A lányokmagyarul beszéltek, az egyik visítva nevetett, ki akarta venni akártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és lebotorkált a büdössikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy kőkockákra.„Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, ilyen égőnyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt akeserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikorráfoghatja egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy partikávéház-503- előtt, a meleg árnyékban várta meg ahatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is nagyon bírta volnatovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó fedélzetén tértmagához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma délelőtt,mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró kő-Fiuméra,mint valami megváltásra. Mert itt lenni…

Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltammár gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“Úgy érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire nevolna képes, csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ottvonszolhassa magát az asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettőlmost már rettegett. De elmenni a közeléből…?

Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percekóta nem hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbüléstérzett magán. Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól,csak az utolsó életösztönének dobta oda magát, s ennek aszolgálatában most már mindenre képes. „Mi rosszabb történhetikvelem?“ Mintha önmagát siralomházban őrizné, megkérdezte magától:„mi az utolsó kívánságod?“

És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kiséletfoszlány, ami még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nemis elszántság volt ez, hanem teljes felszabadulás mindenkötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol volt már mindez? A testre, amodorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, a cselekvésekkorrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a másokvéleménye, a-504- jövő, akár csak a holnapi nap is… holvolt már mindez!

Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárgakavics. Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szállómögül és most nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepenátvágva mentek le a tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten.Ella nagy fehér napernyőt tartott a vállán, ez mind a kettőnek afejét elfedte Andor elől. Fáradt szeme előtt valami furcsa négylábúállattá egyesültek, amelynek a napernyő fehér félgömbje volt azóriási feje, s ez alól karok és lábak nyúlkáltak ki, ahogy elégszorosan símulva egymáshoz lépkedtek, gesztikuláltak. Mikor leérteka parti útra, s elindultak a tenger mentén, Ella hangosan nevetett.A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. Miért? Restelte egypillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, hogy észre nevegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út bolondosankanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és szikláktövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogymegint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. Smikor egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kisöblöcskék mentén kanyarogtak előtte, egyszerre semmi sehallatszott. És odább megint a víg, asszonyi hang. Most már majdnemfolyton az asszony beszélt.

Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkékkabátban, hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk,sokáig nézte őket hátulról, s mikor tovább indult és Andorszembetalálta magát vele, különös, gúnyolódó kifejezést-505- látott az arcán. Talán hallott valamit?Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána,mintha azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészenbolond vagyok“ – mondta, mialatt tovább loholt a négylábú,négykarú, gömbfejű fehér polip után, amely előtte mozgott tova, asziklák árnyékából ki-kilépve a rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt afeje, s mikor a kezefejével tapogatta az orcáját, az szintetüzelt.

Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról,hogy vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Aholmegálltak, ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejükfölé a keskeny útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszloponkőerkély szögellett ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az útaz erkély alatt vezetett tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egykicsit a mély árnyékban. Mikor Andor a fél-fejével kimerészkedett aszikla mögül, a napernyő a hátuk közepéig eltakarta őket. Nem láttasehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin az asszony felé fordult. Anégy láb mozdulatlanul állott. Aztán az asszony két fehér cipőjemegmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak egy centimétertközeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak igazította azegyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. Csókolóztak. Delehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami nagyonkomoly mondatnál…

Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nemvolt otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megintlement. Ezt kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak-506- ott, ahogy ingujjban rendezkedett: azágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes ingeketgyömöszölt.

– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenemodaát van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőttmegyek, úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell márvinni Kartali-Kissnek.

– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében– most egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.

– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csakholnap reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyonbiztos a dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nemlehet. Majd aztán ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egyőrült. De most várni fog. Nem rohanok az első sürgönyre, mintmost…

Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget ésbelegyömöszölte a bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nemvalami vígan.-507-

Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását.Elpuhultnak, hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét aző evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikorkiment, s behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt aharmadik emeletre, a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágybanleigya magát a bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőttelaludt, olyan részeg volt.

Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez aterraszra. Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani akérdését: „hol volt két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.

Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván.Pécsi ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogvanézett rá. „Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“De azért Lajos kérdezte tőle:

Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andorránézett, megszólalt:

– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azthittük, elutazott.

Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégismozog az élet bennem?“-508-

– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegényöregem, de legalább este utazol.

– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehérentündöklő tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazánállatnak való…

– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszájszegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert aközjegyző előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, dehiába, muszáj…

A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étterembőla ponyva alá Nagy Ervin.

Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikortréfásan mondta neki:

– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát-509- hoz egyteát, egy sonkát, két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit.Még pedig máris.

– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. –Ma megint nagyon meleg lesz…

Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha voltrajta. És a szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kisstréberbajusza, a puszi-szőke közhely az egészséges piros szájafölött… oly ápolt és kicsiny, oly utálatos a maga köznapicsinosságában…

– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökönmegyek. Maradnék, de nincs itt semmi holmim. MindenemPorto-Malleban van.

Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel márcsomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik,ugratja Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulvaindul?“

– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos mahajnalban sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.

Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csakjátssza a meglepetést:

Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Koránreggel értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta,hogy Pécsi-510- elutazik, azért marad itt. De hogyanértesítette? Benn volt nála? Cédulát írt neki?“

Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amititt hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“– mondta lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez ittlakik, szemben vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatoknélkül, s leült egy padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyenbuta? És Nagy Ervin milyen jól játszott. Velem nem is törődött.“ –„Gazember, gazember,“ – mondta magában, de nem Ervinre értette,hanem önmagára – „gazember, te ezt itt végig akarod kínlódni?“

Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván aforró kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőtterített.

– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtőlforrott volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességesfiú vagy. A te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.

Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen,égő szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasítottfeltalálók magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, asikertelenségbe egy kicsit belebolondulva:

– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és maeste, ha már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…

S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint azlustán fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet,inkább csak-511- az ő láz-fűtött beszédjén szórakozottálmos-tunyán, rácsudálkozott:

A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivelmindig visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva máregészen kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszéltneki, megint megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta,gyalázatos és nyomorúságos, amit csinál, de mert ez cselekvés volt,valamit enyhített a sajgó nyugtalanságán. Mikor kiment tőle,rajtakapta magát, hogy idegesen nyulkál az arcába, minden oknélkül.

Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenniEllával. A szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva láttaEllát egyedül visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájábament, kinézett az ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehérhajót, amely Fiume felé vitte Pécsit. Vastag fekete füstgöndörödött a kéményből és a hajó, mintha állt volna a vízen, csaképp, hogy egyre kisebb lett. Semmi kétség, Pécsi elment és Ellaegyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – mondta feldúltan – „egyedülvagyok a drága szőke babámmal a tenger mellett egy házban, végre,végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az ágyán ésbelefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt,annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogyfáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő,mint ő hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ezrosszabb, mint-512- az az éjszaka volt, mikor a revolvertmagamba szúrtam.“ Az az éjszaka most valami simogatón-édes,ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, valami áldott-bús, ártatlanfájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez képest?“

Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák ótamozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valamivele-érzést:

– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogyfeltűnő legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nemszámítok.

Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben.Csak annyi erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülnivelük. De ezt nem találta elég frissítőnek. Hét órakor lement afürdőbe és megfürdött a tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkorfürödtek, álmatlanság ellen. De ettől meg elbágyadt, úgy hogyvacsora előtt két nagy csésze feketekávét ivott meg, mindenikbebeleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most megint érezte azt akétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott neki, mikorszenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy jobbanbírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan éskissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ottültek hárman.-513-

– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban agyomromat. Halat ettem.

És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, avacsora elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogultvolt, az ő arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagymelegtől, lehet, hogy a helyzettől: először volt egyedül, miótaférjhez ment. Meg is mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egykicsit, nem is hitte volna… Andor arra a percre gondolt, mikor amotoros-csónakon a fülébe súgta neki a vallomást. Se akkor, seazóta, soha, egy pillanatra se tett úgy, mintha azzal alegkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét melléje tette akkorés eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki magában, aszemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a kissézavart mosolyát.

Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindentmegpróbált. Ella konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkoraludni megy. Nem maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak azkéne. A hotel tele van pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkorfelkelt, búcsúzott és felment a szobájába. Csöndesen-kínosanmaradtak együtt hárman az asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított.-514-

Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő isotthagyta őket. Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg avendégek egyre fogytak mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált atengerhez. Közvetlenül a víz mellett enyhülés volt, némelyekhangosan ajánlottak egyes kisebb öbölzugokat, ahol „halszag van, dedirekt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin távozása után Ivánfelkelt:

– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok.Állok rendelkezésedre.

Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy voltszüksége rá. Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn éshalkan kopogtatott Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét.Még teljesen fel volt öltözve.

– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogymutassa: nincs nála senki.

– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csakjójcakát akartam mondani.

Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsuktaaz orra előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkoznifognak. Várja. Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel.Elindult a lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, demég mielőtt a lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el,amelynek nyílásán világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ezvolt írva: „Office“. A szobácskában vaságy és mosdó volt, azasztalon cipőtisztítószerek:-515- skatulyák és kefék, s aföldön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz pár cipő. Ahotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett aparkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre…„Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“Bement, kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Hakell, reggelig itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“Nagyon egyszerűnek találta: megmondja neki, hogy szerelmes egyasszonyba és azt lesi. És pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, hamár jön, mert akkor eloltották volna a lámpát itt a szobában, úgyjobban lehet kilesni a gyéren világított, éjjelre-homályosítotthosszú folyosóra. De nem jött. Leült egy fakofferre és rágyújtott.A csöndes folyosóra jól lehetett kifigyelni innen. Hallott álmosanbeszélgető embereket lassan feljönni a lépcsőn, ezek aztán afolyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még a kulcsfordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az ajtajukat.Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A behúzottüvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékothagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, aPécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszanmeresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szemekönnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott,felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve akényszerű-görnyedt merevségben. Már az óráját is megnézte, abban ahitben, hogy legalább egy órája les. De még tizenegy óra sem volt,mindössze húsz-huszonöt perce állt itt a lesen.-516- Akkoregyszerre némán megmozdult a kétszáztizennégyes ajtó és Ella fejelátszott, amint kihajol rajta és szétnéz. Aztán kilépett az asszonyaz ajtó elé és figyelve állt egy másodpercig. Földigérő fehérruhalepel volt rajta, csipkegalléros, kivágott pongyolaféle. Aliglátta meg Andor az egész alakját, már eltűnt, beosont a szembenlevőajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, nyitva volt egy kicsit, vagymár akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a nesze odahallatszott. Ottis bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, az ajtóhasadéknál… Afiú hallása most oly éber volt, hogy azt is meghallotta, hogy Ervinajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, mintha csak éppenbehajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt belőle.Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgyközeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csakment. Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszúfényvonal jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.

– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nemengedem becsukni.

– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most ittvagyok… és már megyek is…

Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andorszinte beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan.„Ha meglát?“ Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt,másodpercekig.

És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt bennátkarolták volna, de ő nem ereszti el a kilincset.

Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyenlélekzett. A halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulásnélkül, nyugodtan és elszántan nézett be a vékony hasadékon aszobába. Ha kinyitják az ajtót, ha rányitják… meghal valaki.Valakinek a torkára rámerevülnek a csontos ujjai. Ez tökéletesnyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy érezte – jéghideggékihülten áll ott, szemöldökével érintve az ajtóhasadék szélét. Alélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen megszűnt volna.

Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében álltElla, földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele,szinte érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.

– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy nemenjen el… maradjon itt még nálam… de most bocsásson…

Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csókvolt. Ervin a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott azasszony ajkára, ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben azegy csókban, tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Azasszony egyik keze szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezta kezét eltartotta a testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. Acsók közben, mintha szabaduló szót akart volna mondani, valamifulladt búgásféle nyögött az orrán keresztül.

Andor egész testében hideg nyugalommal-518- ment elaz ajtótól, visszament a szolga szobájába és leült a kofferre.Ugyanabban a pillanatban zajt hallott. Kinézett, s látta Ellátvisszaugrani a saját szobájába, amelynek most már hangosancsapódott az ajtaja. És kettősen csattant benne a kulcs. Aztáncsönd lett.

Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkébenérezte azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötétlépcsőházban egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valamilerogyása volt ez az életének. Nem ütéstől, hanem valahogyanönmagától. Kábultan kódorgott ki a cselédszobából, lement,elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, tüntetően babéroskertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes babérszagmegállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint acukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből akínzón-fűszeres émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nemtudta, miért, de úgy félt most tőle, hogy a térde remegni kezdett,mikor a nagysötét víztömegre gondolt. Az utcán egyhelyben álltsokáig, amíg a fáradtságtól meg nem lódult álltában. Akkorvisszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak azt mondta, nagyoncsöndesen:

– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat óraivonattal Pestre kell utaznom.

– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdultportás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyossapkát.

„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikorkinyitotta a nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatraelgondolkozott azon, hogy hol kezdje a csomagolást.-519-

VI.

Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt,mint aki beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja azoperációt. A holmiját se hozatta el hazulról. A két bőröndjébőlruházkodott, mintha külföldön volna. Lankadt, s mostanában semmiresem kíváncsi tekintetét egyszer a szálló ablakából végigküldte aDunán, s akkor a távolban meglátta a Margithidat a sziget néhányfacsoportjával. Erre a látványra rémület fogta el, leült az ablakmellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy hideget izzad ahomloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy végleg ki vagyokmerülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása olyan erővelhívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent tőle,bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűnkeltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívtavolna, vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső ameztelen testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodtvoltam…“

Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amelymegtartsa, mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent.De ez nem sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apaiszigor és apai szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá azöreguras barátsággá, amely szerencsés családoknál jócimborákatcsinál apából és fiúból, a mama elől bujdosó két lumpot, két kedvesösszeesküvőt. „Talán most lett volna ez, ha meg-520- nemhal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért volna velemfoglalkozni.“

Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét.A nevét már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Odakülönben se tudott volna kimenni. „Nem bírok, zavar mindenizgalom.“ Ha a szálló folyosóján lárma volt, olyan izgatottságfogta el, hogy revolverrel akart kirohanni. De azért vizsgáltamagát, ijedten csudálkozott ezen a nagy ingerlékenységen. Elment aCsirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen ember ennyi ember közt“– mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel mosolygott.

– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót azorra előtt a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csakszoba-kiadó nők tudnak haragudni az elköltözött lakó utólagosvendégeire.

Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester aharmadik emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. ÖzvegyBreitner Adolfné beszólt egy szobába:

– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnernéelőkelően mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnősfejbiccentéssel ment vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nemprofesszionátus szobauzsorás, hanem jobb napokat látott aggúrhölgy, aki anyagi kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad kiszobákat.

A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől-521-kezét-lábát szétterpesztve állt meg Andor előtt.

Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s anyitott ajtón át egy másik szobát lehetett belőle látni,egyablakosat. Mind a kettőben elég rendes bútor volt.

Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeültvele és nem titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendőkis mosollyal, a fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jólmeg akar nézni valamit.

Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, mostmindjárt, kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem valóvagyok emberek közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, idegesvagyok, őrült vagyok.“

– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem isvolt és a szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.

– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak kia zsidó bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknektáncoltam.

Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban-522- féligelszívott szivar. Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. ACsirke lenézett a földre.

– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyonnyugodtan – de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyenidegesen?

„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“Bosszankodott magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmialapja nem volt. „Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó,hogy így, szinte csak szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joganem volt itt semmihez.

– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből.Szeretném, ha jól menne neked.

Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézettAndorra, ez úgy tett, mintha fel akarna állni:

– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talánvársz valakit?

– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te-523- egészenbolond vagy, éppen olyan vagy, mint voltál.

Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett aszobában. A tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:

– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhozviselem. Mit kutatsz a lakásomban?

– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza abottal a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:

– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmidnem vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?

Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés-524- nem gyújt élénkre-pirosra, hanemfélholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, a szájaelhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulvanézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól.Ezzel az ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepteez a hatás, amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből.Olyan fehér volt a keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért acsuklójukon és kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.

– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te soványfekete ördög… visszajöttél engem kínozni?

– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit.Semmit ezen a világon.

A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát.De lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta aszáját, hogy valami mosolyfélét produkáljon.

– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekemmár megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe,ha együtt lakol valakivel…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. –-525- Nemlakom, nincs, nem kell, ne kínozz… nincs senkim!

S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megintelőjött benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely márannyi fájdalmat okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön,uralkodott a csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kistyúk-eszén, hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte ésvédte, mint az alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, atermészet odalökött alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, haddéljetek meg“ – s ami az állatnál a természet bölcseségének hat, deembernél mint az ő okossága jelentkezik. Érezte, hogy mindhaláligszereti ezt a nyugtalan és veszedelmes fiút, jobban, mint valahabárkit a világon, de megsejtette, hogy ez az életébe kerül, hogyennél csak tönkre lehet menni, ennél csak bele lehet pusztulni aszerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra rémült attól, hogyennek most megint kedve támad rá, int neki a szeszélyével, s ő, hanem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold felé, a háztetőn,a mélység fölött… nem, nem! Soha!

A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra.Most kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el.„Ha meg kell halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“Eszébe jutottak az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy sírószívvel néztek a hű kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukbanmegegyék. És furcsa volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelrőlfelnézett rá, az olyan volt, mint-526- aminőnek a sarkutazók akutya utolsó, fájdalmas, mindent-sejtő tekintetét írták le.Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének kegyetlenül kellett most ez agyönge martalék, amely tehetetlenül vergődött itt előtte.

– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szintevigyorogva. És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.

Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak tevagy, senki más nincs, csak te.“

– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Kétszekrény volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne,gondosan akasztóra függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított,fejjel lefelé lógó nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiúhangosan felnevetett. Most visszaérkezett a vér a lány arcába.Felugrott, ellökte Andort a szekrénytől, bevágta az ajtót,ráfordította és levette róla a kulcsot. Dacosan és komoran nézettAndorra:

Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta,-527- ahogy aforradalmárokat írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátranvallanak. Andor meg akarta simogatni a fejét, de elkapta.

– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. –Te…

– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide.Nem kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezeksemmit… és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de…hagyd itt, hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…

Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a kétkezét fogta, egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett aszemébe. A Csirke nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőnnézte a szemét.

– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halottvagyok… gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nemtudunk, meghalunk.

– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémültennézve a komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.

– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mintegy szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…

Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát amarkoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Mosteleresztette a fiú. Megsimogatta a fejét:

– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mértsírsz, ha szeretsz?

– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezétgörcsösen, két kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt,rálehelt, rásírt erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mintaminőket kórházi paplanokon látni.

A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon,nagyon igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem voltbenne. Ez is csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mintminden. Tele lett sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint atestvériség.

Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőkefejre, amely a kezére hajolt.

– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebbenigazán nincs semmi. Jó-529- fiú a Révész. Téged igazán nagyonszeret a Révész. Nem is láttam még… nőt így szeretni.

„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – feleltgondolatban – „én nem szeretek, én megdöglöm.“

Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek.Nem beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagyfáradalom után. Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött aCsirkével. Csak azért nem ment még el, mert tudta, hogy a kapuelőtt olyan vihara fog fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgymeg fogja utálni magát azért, amit itt most csinált, hogy meg fogjaérteni azokat, akik állítólag már a falhoz verték a fejüketönbüntetésből.

– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csakfigyelmeztetlek, hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.

– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most nekiaz, hogy Andor még itt van, hogy vállalta magában akellemetlenséget, a veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, demegéri.

Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan néztea fiút, mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egygyerekbe. „Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évévelannyira okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. Deimádta a-530- szép fekete haját és a fehér homlokát,a szomorú szemét, amit most mind sorra szemügyre vett, az asztalrakönyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… ha el akarnék pusztulni…valahol a szeméten…“

– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arcakifejezését a lány. – Andor már egy félórája vár, nem akartelmenni, amíg nem jösz.

Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úrkínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása utánrögtön ordináré lesz.

– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mitcsináltok…

Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig.„Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárványcsigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam,aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“

Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt.„Különös,“ – gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények köztszülettek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhozjárnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindigegyütt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közékerültem…“

Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha-531-külföldre mentem volna,“ – gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Azapja nagy németbarát volt, folyton azt kívánta, hogy egy évremenjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek az egyetemek szent helyekvoltak az öreg diplomás ember szemében. De hiába beszélt, nem voltelég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda volt arra agondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt éljen.„És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akikközt megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodottvolna, – csupa egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, németdiákélet! Azok a kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos németdiák-arcok. Pécsi is ott kapta az arcára a vágást, Németországban,ahol egy szemesztert hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszoremlítette. Pécsi… Most már bizonyosan visszautazott a tenger mellé.Nyolc óra. Most mennek le vacsorázni a terraszra. Felállnak afőhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? Tulajdonképpen a főhercegetirígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez érdekelte, ennek mutogattamagát a fürdőben. Rettenetes volt az a pillanat, amikor kiszaladt avízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut békítgetné, aki félt avíztől, s közben egészen közel ment a főherceghez s ott épp előtte,a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és aljas volt.Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki olyanvolt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában:„Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnelbújkált Kornély-532- Margitnál, már akkor megcsalt, márakkor bugyborékolt benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsina Népligetbe… de már régebben, a tánciskolában is kacér volt, eztlátni kellett volna már akkor… ez nem született tisztességesfeleségnek, az anyjáról is mi mindent beszéltek, és az apja svihákés az öccse kész kis gazember… szegény Pécsi megjárta.“

„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha mostmeggondolom, hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül…apa meghalt, mama meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke,szegény, megható, de van esze a saját életéhez… kit szeretek?“

Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldaláraátment volna a másikra:

– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenülrokonszenvezem“ – mondta.

– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyireelrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem ésalszom… Alszom?“

A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhozsegítette esténként. „Meddig tart ez még?“

Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egymagánfogat, mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt,hogy milyen ügyesen ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett bennevalami: „A testem élni akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“-533-

VII.

Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott aportáshoz férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptakott utiruhás hölgyek és urak, megkérdezte:

– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva,lenézéssel.

Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár.„Csudálatos, mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek,a szerdák…“

Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni,mindig egy kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lettnála, mint valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban éltlefekvésig, s akkor, mint a szultán a háremében, szétnézett apatikáján. Félkörbe rakta az altatószereket és válogatott köztük,hogy melyikkel töltse az éjszakát. A klorál-hidrát volt a megúnthölgy, aki már nem nagyon hatott rá. Medinál, adalin, veronál,szulfonál… meg még porok és üvegek, minden este… Most a zsebébenvolt az egész hárem, mert nem szándékozott hazajönni éjszakára.Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai lakásban, amelyet márhosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek úgy kellett lenniemég most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami volt még, amisegíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt még egypárilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta, minta megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer mégmenni,-534- az is egy nap. És talán még lehetségesegyszer egy napot megmenteni azzal, hogy megkeresi RáczMiklóst.

Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre,amely már színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházonvörösödött a sűrű vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok sevoltak nyári-haragosak. Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötétburjánzásból, szelídültek, ritkultak.

Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon.„Jövök, jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése,hogy ez a kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú helyhívja őt. Elmúlni hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd mostnemsokára, szeptemberben.

A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt.Nem érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment.Csak elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott.

– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. Ésfigyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt ésfelhúzta az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztaltés hideg vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe azórával, s türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhezérkezzék. Hallani akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikormeghallotta, lehajtotta a fejét és úgy maradt sokáig.

– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdta régi szobájában, az-535- ággyá vetett kanapéra, amelyen annyiévig aludt.

– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve azura táblája: Gubás János, asztalosmester.

Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit asűrű fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt.Mikor másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt,kereste a régi neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neveállott. Mielőtt a kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba.„Mért búcsúzom?“ – kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőházhomályába meredt, s emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele voltemberrel a lépcsőház és koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszeris jött itt le koporsó. „Még most is vendég vagyok ebben a házban“– gondolta, és kereste magában, de nem találta azt az érzést, amiaz ifjú örököst elfogja az apai birtokon. Lélekben nem vettebirtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a lakbéreket nem isismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt. „Senki nemvagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel.„Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyantakarékos embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azta keservesen összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja.„Az apám se volt nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egykőházat épített ezen a világon… egy túrást csinált a földgömbön,valami-536- nyomot hagyott, köveket rakott össze…egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“

Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét sehallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki azaranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mireodaért és meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: GubásJános asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral,amelyben két igen nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végébenszéles üvegablakok jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csendvolt, mára vége volt a munkának. A lakások udvarra nyiló ajtainyitva voltak és a lépcsőiken asszonyok ültek csöndesenbeszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol laknak Gubásék. Minta Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette el Gubásékajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekakmellett.

A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni,hogy feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretetés csudálkozás volt.

Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült afehérpitykés fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Azasztal meg volt terítve. Gubás bácsi fel akarta venni akabátját.

– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni,mit csinálnak. A kis Mariska hol van?

– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem aza nagy tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsoráznanálunk…

Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel,villával, pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt,ugrált és rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állottaz asztalon. A konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdettmozgolódni. Egy idegen öregasszony került elő valahonnan és az isdolgozott, segített Julinak. Valami új zsír kezdett recsegve sírnia tűzhelyen. És zuhogott a vízvezeték.

Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek.Gubás bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. BárMariska egy kicsit sokat imádkozik.

De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb,ha nem is beszélünk. Két szobájuk-538- van, ez itt és még egymásik. Abban a másikban alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg aMariska. A konyhán túl van még egy szoba, azt kiadják. Most kétnagyon derék fiatalember lakik benne: az ő első segédje, a KubényiSándor, meg egy Ecker Miska nevű ékszerészsegéd. Ezek itt iskosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos úréval együtt hatteríték az asztalon.

A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, akivalamit nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekbőlMariskára lehetett következtetni.

– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerűfiú, gazdag ember lesz még.

A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsitrendbeszedték magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyáralelkendezett nekik, hogy micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándoralacsony, nagyon izmos fiú volt. Izommal rakott karjánmeg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget megtisztelte. Degallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép, csontos fejnyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő szemeivalahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az egésztesti képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és amély fészekből-539- világoló sötét szem adott neki rajongó,a testi életnél egyébbel is komolyan foglalkozó emberre vallókifejezést. Ecker Miska, az ékszerész, sovány sárga fiú volt,ádámcsutkás, vékonynyakú legény, inkább hatott szabónak, mintékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak voltak, de némán ülteka helyükön, nem igen tudtak Andorral miről beszélni. Aztán nyílotta konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be rajta gőzölögve,mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli mögött,mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jöttMariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére,az asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akartcsókolni Andornak, mikor bejött.

Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett,izzadt és hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A kétfiatalember csak nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkorolyasmiről beszélt, ami nem tartozott ide. Kubényi pártügyeketmagyarázott az ékszerésznek, és komoran villogtatta a szemét.Kemény és erélyes volt, mindenkire haragudott, sok ismeretlen nevűembert gazemberezett le, akiknek nevét Andor sohasem hallotta. Azékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem felejtett el enni.Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék, ne beszéljenannyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon sokszorhallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót seértett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vadbeszédjében, amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen-540- belső kulisszaügyeiről pattogott, vanvalami, ami neki szól. Mindenekelőtt neki szólt az, hogy ez alegény nem törődött vele. Aztán az a harcos hév, amellyelnekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet, minthelyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy„csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy mégegyetlenegyszer se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészeneléje nyúlt a vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőtgyűlölködés volt, valami: „minek jön ez ide közénk?“ – valamibarátságtalanság, amiben a közeledésnek semmi nyoma nincs, sőttávolodást éreztet. Ezt Andoron kívül csak Juli vette észre, és amaga módján iparkodott ezért a fiút kárpótolni, a kínálásoknak és avisszaemlékezéseknek olyan zuhatagával, amely csak jobban vadítottaa mélyszemű szociálistát.

Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítettea legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatávalhallgatta a nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta ésszerette benne ezt az új, szép világot, amelyért ilyen meszirekelett jönnie, ki a Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérgeshangot nem érezte maga ellen irányulónak, hanem azok ellen, akikető is megútált és meggyűlölt. Nagy Ervinre értett minden dacosharagot, ami az asztaloslegény szeméből lövelt. És jól esett nekiezzel a friss és goromba beszéddel elborítania Pécsi fehérgentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella romlottságát ésfehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az uraknak hízelgőportásokat,-541- a gukkerező főherceget, – ezt különösen– még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátoltkeménysége semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amititt hallott, s amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazembereztevolna azt a társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „Atiétek az élet“ – gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj,ha útáltok engem, igazatok van.“

A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csöndlett. Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn akonyhában, az idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andorhallgatott. Sehogy sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. Éskülönös, hogy egész este Mariskára se nézett, pedig Gubás olyanmegbízhatónak látszott, mikor azt mondta, hogy oda van érte.Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán komolyan és nyugodtanvette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint mikor utoljáralátta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De atúlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andoremlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett.Most meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongótekintettel néz, nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álombanlátna mindent, mintha a gondolatai nem kísérnék a szememozdulatait. Szőke haja középen volt elválasztva és szorosan afejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban végződött. Rendes,jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az árvaságnak, amostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a szomorúnmesszi-vágyó-542- tekintete, de valahogy kikívánkozott atesti és lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csakátmenetileg bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lényvan itt közel az ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolatatámadt, hogy ez nem fog sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott ésAndort is kínálta. Andor fogta a palackot s előbb a két szocialistafelé nyújtotta, udvariasan kínálva őket. Az ékszerész szerényenmegköszönte és engedte, hogy szinültig töltse a poharát. KubényiSándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem szólt semmit és mégmost se nézett Andorra.

– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőbentartott pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egycsöppet Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnővolt, ez a néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantásnélkül. Andor fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi.Jószagú kis újbor volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja azarcot és nehézkedő ködöt von a homlok mögé. Andor nem volt jóborivó. Mint sok pesti fiú, ő se bírta a bort, bár voltak éjszakák,mikor egy egész üveg konyakot meg tudott inni. Az az erősenvárosias alkoholizmus volt ez, amely nem az ízéért szereti azitalt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni a szeszt,legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a vérkeringésnekazért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust szabadítja fela mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó, fellendülőkis szédületért, ami felemeli az idegrendszert-543- a bajoksötét tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezttöményen és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek akézierő munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskánez is a szárnyára vette és meg-megemelte.

– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt aszékéről és ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villantAndor felé. De ez elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott aszemével, és melegen, hangosan, hirtelen felelt rá:

– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mintfényűzési iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nemtanították harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nemedzették a gazdag hölgyek és a metresszek javítni küldöttdrágaságai, hanem puhították és szelidítették. Ő szocialista volt,de inkább olvasó szocialista mint beszélő szocialista, ő csak akkorfejlődött volna ki teljesen, ha kovácslegénynek ment volna.Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll Kubényi Sándornak.„Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós közt ésköztem.“

Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipájátszívta, Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariskaösszehúzott szemmel nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtattaa lámpafényt. Andornak megérintette a lelkét ez a becsületes,egyszerű nyugalom, ez a távollét az ő munkátlan és komplikálttársadalmától. De nem-544- nyugtatta meg, hanem felizgatta, élesenkínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe jutott egyZoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán mindenkitudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki tisztességesasszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán agglegénymaradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak meghalt abeteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön abeteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákjavan és nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nemmaradt az életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultanezt a tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltánvagyok. Én vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és mostangyalnak látta. „Te szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül– „te szép árva szegény angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy azerős, barna Kubényi Sándor ezt feleségül fogja venni, olyanboldogságot érzett, mintha mind a kettőnek ő volna az apja. Ez aházasság oly szépnek, természetesnek és tisztának tűnt fel előtte,hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik örülni, jóvagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat, belülén mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyonörülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnekolyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle aszájaszéle. Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában,fogta el egy vágy, amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt,soha többé vissza nem menni a vasalt-545- nadrágok és a csipkés nőiingek közé, a megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják,hogy itt alattuk egy új, vad és erős élet rügyezik,ellenállhatatlanul és elragadó tiszta kemény szépségben. Nem bírtmagával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek benne.

– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kimenta konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edénytmosogatott. Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudjatartani a sírást.

– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezthamar el… Julikám… beszélni akarok magával…

A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta beutána az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje,megölelte, nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejétés egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli márabban a pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogattasűrű-síma fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinterendbenlevőnek találta, hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmultgyerekkorát siratja az öreg cselédnél. Megértette az ilyenellágyulást, részt is vett benne, ő is szerette az öregeket és Juliszeretett sírni, nekik vannak ilyen félig lelki, félig testiélvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi pillanatok,nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmifelemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások,nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások.-546-

– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessékmár, na…

Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezenszárazra tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültségetérzett, hogy nem tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára afal mellé. Ilyen testi fáradtságot még soha életében nem érzett.Mikor szétnézett, látta, hogy Mariska ott áll előtte, a kövér Julimellett. Az anyja karját fogta és merőn nézte a fiút, de semmirészvét nem látszott az arcán. Véghetetlen komoly volt, mint abecsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem komédiázik, hanem magakínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság utolsó-gyengétlobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:

– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizonyaz jobb volt, mikor ott voltunk… mind együtt…

Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét.Mariskához fordult:

Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akartaAndort, amiért az így elsírta magát.

– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva-547- a kövérasszony kezét – én legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én…én…

– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentemkeresztül…

Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképperőtleneknek érezte:

– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyotlökött Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az énágyamban…

Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn,pamlagot vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. MariskaAndor előtt állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett,hanem elébe, a földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyenelrestelte a gyöngeségét. De testileg oly kimerült, olyhalálra-fáradt volt, hogy itt ültében majdnem elaludt, már bukkantegyet-kettőt a feje, véghetetlen álmosságot érzett, mindenaltatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes altató a nagy sírás.Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a kezét:

– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puhafriss ágyat vetettem.

Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdéneknincs tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli mégmagyarázott neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nemnagyon hallotta. És Mariskának is mondott valamit, hogy ő akonyhában aludjék. Már magára is hagyták. Valahogy lehámoztamagáról a ruhát, a-548- cipőt, belefeküdt a kényelmes-nagyágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc mulvafelriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek éreztemagát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ezmár a feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte,amitől teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“Tépelődött: „Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Tejó Isten, segíts rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, mibenfekszem, kik vannak körülöttem, hogy’ kerülök ide?“

Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyonhalk neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyanült le az ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyanhalkan suttogott feléje, hogy még a nyelve halk csattanását islehetett hallani, amint beszédközben elvált a szája-bélésétől:

– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékosnyelven – mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak,akik sírnak.

– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen.Beszéljen el mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.

Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami mostbetegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tisztakomolyság volt az arcán.

– Jézus mindnyájunkat megvigasztal –-549- mondtacsudálatos-halkan – engem is az ő kegyelme vigasztalt meg, mikorszenvedtem.

Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor –„szörnyű volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohanta memóriáján az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkeltöltött az életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában,egyszer a szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta,mialatt fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.

– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lánynem mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá,a szemét a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volnarajta, nem a testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, amultba. Aztán felkelt, némán és nesztelenül kiment, a konyhába.Ahogy Andor a szemével követte, csudásnak találta a könnyűségét,amivel járt. A lány most hosszúnak és vékonynak hatott, semmitesties nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak oly kicsinykinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a nehézajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.

– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos…mi van velem?“-550-

Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek,puhának kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, sazt a nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikorhosszú könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtönel is alszanak.

VIII.

Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyikemeletes házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta.Több levegőt érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegánsférfiakat nem látott. Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak azélete, amely alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes volt, mintazé a másik társaságé, amelynek látása elől idemenekült, mosttisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. A szegény emberek és azidegen emberek más világot ringattak körülötte. „Nem gyógyulok megitt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább bírom.“ Tegnapegész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. „Haörökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekekhazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mintmenekülés az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyanhelyre, ahol állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este márránézett a vacsoránál Kubényi Sándor, de még mindig nem szólthozzá. Pedig említette az asztalnál, hogy most egyidőre ő is Julinéni kosztosa lett. Már kétszer-háromszor felmerült benne agondolat: mindent-551- otthagyni, idejönni, munkásnak lenni, aKubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét élni. De úgy össze volttörve benne minden, hogy ezt az eszmét mindannyiszor, ahányszorfelmerült, szomorú mosollyal végezte ki. „Korábban kellett volna…“Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet ez az ő szemükben: egygazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy megy közéjük,mintha kolostorba vonulna“.

Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek aGubásék asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmábanvacsoráztak. Andor szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. Ésezúttal különösen kedves és nyugalmas volt az őszies este. Künn egykis szél járt, s itt benn, a petróleumlámpa alatt az egész napierős munka után üldögélő emberek szent csöndessége… Andor ispihenést érzett. Egész délután kóválygott a Józsefváros külsőrészein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a Koszorú-utca, aSzűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, mindenudvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint akirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogymegszólították:

Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, eztfelelte egy asszonynak:

A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott agyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mertnagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt-552- minden kérdésükre, úgy, hogy cibáltákés püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek közt se birok“ – gondolta,megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. „Jól van,“ – mondtaneki – „igazad van“.

Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely azudvar végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szoktanyitni az ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét.Aztán Andor meglátott egy ujságot a pamlagon.

– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nemis tudom, mi történik a világban.

Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra.Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este,vacsora után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. Ahegedű édesen szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmeljátszott. Mikor abbahagyta, tapsoltak az udvarban.

Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő nevevolt írva, a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzónhallott vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme azujságpapiron, mint valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kisköltő a cikkben szerelmet vallott Budapestnek, olyan különösapacs-módon, ahogy köztük divat volt nőknek is szerelmet vallani.Lehordta, piszkos rablóvárosnak nevezte, csalónak és tehetségesnek,komisznak és imádandónak, megszidta és megcsókolta a lármáját, apiszkosságát, a nyers és kulturátlan erejét, aztán dunaiHamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis költő kinyitotta-553- a fantáziáját és elképzelte ezt avárost száz év mulva, amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólagokvetlenül Európa központja lesz, túlszárnyalva népességben ésforgalomban Párist és Londont, mint a Nyugat nagy kereskedelmivilágítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna királya, őre,zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak ésszerencsének…

Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költőcikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton aztmuzsikálta a sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új,erős, munkás embereknek kell születniök“ – valami lemondásosszeretet volt benne a város iránt; a kis költő, aki alig multhúszéves, mint az ifjú Budapest nagypapája látszott a cikk mögött,aki csak megmutatja az ígéret földjét, de ő, istenem, ő már nemmegy oda… jöjjön az új erő… majd az…

Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis arégiekhez számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nemmennek át a hegyen, csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek,néznek, amerre az ő ujja mutat, a harsogó és élettől kicsattanójövendőbe… Ahogy így elgondolkozva gépiesen még lapozottegyet-kettőt az ujságban, a „Házasság“ rovatra nézett. Az első voltWaldbaum Mór (Pércs), aki nőül vetteWeisz Rezsinkét(Újdabas). A másodikSomogyi Endre színművész, akiházasságot kötöttGyulai Olgával (Budapest). Behajtotta azujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az életrészéről: hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találokegy-554- pamlagon, abban a vérpadra megy GyulaiOlga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor reá tett, mélységesmeggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a bélyeges arcúhazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó testnek,ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt abüszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt mostbelegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó ahattyút… ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt aszerencsétlen vértanut, ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebbdolgokat gondolni róla, miközben a homlokáig elvörösödött, arra agondolatra, hogy ő kergette a hattyút ennek a nyomorultnak a horgaskarmai közé.

Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára,amely a hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett elminden, alig volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka isbe volt már csukva és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. Ajogász bizonyára olvas az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudnilehetett róla, mert Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az éghalványan sugárzott, az udvarban nem volt sötét. Nem lehetetttudni, a kelő hold enyhe világa volt-e ez, vagy a város bűnösebbikrészének az égre-sugárzása, amit néha a vonatról lát az ember, egyórányira Pesttől… ezt a megvilágosított, nyugtalan égfoltot, ígyőszi estéken…

Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően,-555- mintegy jelenés, nem beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Mostrámosolygott és félrehúzódott a lócán.

– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miérttegezlek… már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szépnagy lányt.

– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. Alány lassan ráemelte a tekintetét:

– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogyAndor mást sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni éselviszlek a szívemben.

Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint akiezt már rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akarsemmit a világon. Andor nem szólt, ez megrendítette, deörömtelenül. El volt erre készülve, de ez a szó most úgy hatott rá,mintha azt jelentette volna: „innen is el kell menned, azonnal, ideis bajt hoztál és fertőzést, mint a szegény Csirkéhez, mint aszegény Olgához, menj innen, menj…“

– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan,szenvedés nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mintigazi férjemet Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyikoszorú az én fejemen… te vagy a virág az én aranyoskoporsómon…

A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem isAndorra nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tetőfölött a fénytpárázó ég felé.-556-

– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéredvagyok… én nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jóanyád a mi öreg cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzádsoha egy rossz szót nem szóltam, hamis szót soha nem mondtam…hogyan… hogyan jutottál erre a gondolatra?

– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… teezt nem tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én eztsokszor megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak minkvagyunk kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…

Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve:„nem… nem…“ – és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, minthaaz őrültséggel járna jegyben, mikor ezt mondta:

– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Teártatlan vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de mostmár tisztának érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem alelkemet.

Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott.„El kell mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnenkergetik, még azt sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja asűrűben, mielőtt elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőttvadat, a tüskén, bozóton keresztül, ezt a pár utolsó napját iselveszik… Lopva a lányra emelte a tekintetét, aki most a távolbamosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s a fiúra se nézve,suttogta:-557-

Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. Avizionárius parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, aszemében üdvözlet ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, hafalun maradt volna, búcsújáró-helyet csinált volna a falujából.Ezek, a hozzá hasonlók látják meg alkonyatkor a kútban szelídenfelmosolyogni Máriát, ezeknek a felfelé rajongó, átszellemültarcára csöppen a Krisztus könnye az útkeresztezésnél abádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis források mellett,amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja ahálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven átsántákat és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteniszerelemmel és rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyena fenekére néző boldog szempár sugárzása töltötte meg.

– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorúnekem itt veled találkoznom a földön.

– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán –elmegyek az utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek,már rég nem vagyok itt… rég halott vagyok…

Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, denem mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogászalig-világos ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagyudvaron, ki a kapun, a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt.Sorra hangzottak a kapuk a-558- néma utcán, amint becsukódtak,különböző visszhangos döngéssel, egyik a másik után. Mintha egynagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott volna az éjszakaláthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias köveken, künn,a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztottvilágló-ködös derengéssel az őszi hold.

IX.

A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmijátbelecsomagolta a két bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetrőlindult el vele, hogy elkísérje a tengerhez, onnan a pestiszállodába, s most ide, a jobb és egyszerű emberek világába.„Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – „innen is megyünk,tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“

Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában,visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikorestefelé bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment elelőtte Kubényi Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket,nemcsak hogy nem köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől iselfordultak. „Mindegy,“ – gondolta – „úgyis vége, nem láttoktöbbé.“

Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött akét kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:

– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a KubényiSándor is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk vanvelem. Azt mindig éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddiglegalább az ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miértfordult el most ő is, mikor meglátott…

– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma esteutoljára vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgomvan, annyit mulasztottam.

– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talánmondott neked rólam valamit ez a Sándor?

– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer,a Kubényi akkor még magát nem is ismerte.

– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a feleségeleszek, mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, devárni kell, míg a szenvedésem meggyógyul.

– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most mégvárnom kell őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándorakkor megcsókolta az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddigakarok, mert ő szeret engem és az uram akar lenni és szépgyerekeket akar és velem akar megöregedni munkában és becsületben.Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor eljegyeztük egymást és őazóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.

– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megneveznielőtte. Én erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.

– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod,semmihez sincs jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincsjogod beszélni az én életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré,az én uramé. Ne bánts te engem.-561-

Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőkehaját, aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngédenfelbillentette az arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgyengedelmeskedett a lány az ujja legkisebb mozdulatának is.

– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogymár ma este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogyezt megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.

– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha,soha… mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságbólmaradsz el innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor isitt vagy, ha elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg,hogy milyen nemes vagy.

– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést…a világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.

– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány,megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogyfelment az ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyenlépett. Megint hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak éshústalannak, az érzékekhez nem-562- szólt rajta semmi.Kimondhatatlanul idegenszerű és nem földi mozdulat volt ez afellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még sokáig nézett utána, mégakkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti homályában. Nem akartrögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára gyújtson és mégüldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. Ekkor megláttaKubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar túlsóoldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Mostmegnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtanment a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, amirácsöndesedett itt néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ –mondta magában – „hogy úri csábító vagyok, azért járok ide, hogyelcsábítsam ezt a szép kis bolond lányt, undorító!“ Szívta acigarettáját, s nem nézett a két munkásra, de a fülével érezte,hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, némán, gondolkozva. A némaottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most Ecker Miska is úgyviselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy beszéltek róla,megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy véleményen vannak.Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel volt háborodvaaz igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem csuda, hagyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük,honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzenijöttem ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor,hogy mennyire szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet.Tíz lépésnyire tőle áll egy ember, akit szeret, akinek aboldogságát kívánja, aki az ő szemében-563-férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt áll,tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de azellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ,hogy ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt ésmár megyek is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“Mért van az, hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogjamelegen megszorítani az övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És miaz az erő, ami még most is visszatartja őt attól, hogy odamenjenhozzá, mi az, ami ideszegezi a lócára? Ez volna az, amit önérzetnekneveznek? Vagy szeméremérzés ez? Vagy félelem attól, hogy KubényiSándor nem fog neki hinni, mert angol ruhája van és betéteslakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt társadalomból jöttide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel benne a kérdés– „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor akonyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsoráhozhíva mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem azirányomat. Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönévelérezte ezt a mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget,életkedvet, mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondtamagában, mikor a kedves szobába benyitott, amelyet már majdnemmegszeretett.

A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma mégvita sem volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt,mint tegnap. Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány atányérra menekült a tekintetével a szeme elől.-564-„Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta Andor – „Révész úr életétis megfertőztem, most szegény idegen Kubényi Sándor életét rontom,elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is kínlódjatok.“ Smikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik benne avilág, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férjlesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsitMariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok,egykutya: nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egyférfi, állatok vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenekvagytok, tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett,szép emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak,eszesnek, lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“Sajnálni kezdte. Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erőséletet fogja rontani ez a holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyibaja lesz még Kubényi Sándornak ezzel a beteges rajongóval azéletben. „Miért nem lehet félreülnöm vele egy órára, egy egészéjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az életemet, hogyokuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a legény,sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába isbeszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe.„Olyanformán szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“Ránézett: „Te is egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni,kínlódni fogsz, és ő majd átrajong valakihez, nem hozzám, debizonyos, hogy átmegy egyszer valakihez…“

Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek,-565- széppénzt küld neki a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolgavan. Nem akart vele beszélni erről, el akarta kerülni a nagymagyarázgatást, búcsúzkodást. Vacsora után még ültek egy kicsit azasztalnál. Kubényi és az ékszerész már korábban elment, mintrendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva nézegetett rá, mostmintha igazolni akarná a ma este támadt nőgyűlöletét, a kétfiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. Most márelpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddigtávoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá.Úgy látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távolvolt tőle, elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegéltbenne, soványan táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most,hogy itt élt mellette, a rajongásába – Andor ezt ma este vetteészre először – valami praktikum vegyült, ez vette el a szeménekazt a látnoki, baljóslatú merengését. „És ez nemcsak őrá nézverossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is közelebb hozza… földivéváltoztatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el innen, el“ –gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy tervezte,gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra ül ésvisszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tisztacsöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, samely, úgy látszik, a végzete.

Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca feléigyekezett. A kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek azimbolygó-gyenge fényében meglátta, hogy két ember áll az-566- utcán, a kapu nyitott szárnya előtt.Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a kapualá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltakneki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska.Most megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta.„Leszámolás“ – gondolta villámgyorsan és megállt.

Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe.Halálosan sápadt volt. A szeme nagy és fekete.

– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halkhangon – ha még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél,leütöm.

Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága,a nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valamivéghetetlen, sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:

– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úrvagyok, nem vagyok neked Sándor.

– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm amenyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…

– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyonhosszadalmas. Ha türelme-567- van, jöjjön velem, mindent elmondok.De ez félreértés, szegény jó Sándor…

– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide nemerj jönni többet. Pusztulj innen.

Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, amegbocsátás, a részvét, a saját tisztasága érzete:

– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérénekérzem magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akarmeghallgatni?

– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébenézett. – Lator!

Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ –gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző,vonszolódó, haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyjákbékén, ezek is kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.

– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogonbeszél velem így?

Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta arevolvert, amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át alelkén. „Nem miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára vannálam.“

És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a-568- legénymozdulni akar feléje, hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebébőlés a nadrágzsebébe nyúlt.

– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egypillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.

– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, anadrágzsebéből kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kisrevolver markolatát.

Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra,mert annak nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészénez villant át az agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtöngyöngeséget érzett, valami nagyon kis fájdalmat az oldalában, svalami meleget, ami folyt a ruhája alatt. Megszúrták. Zavarosanhallotta ezeket a szavakat:

A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett.Azt akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanakvalamit, ne álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csakfájdalmasan mosolygott rájuk, a száját nyitotta és ernyedtencsukta, a szemét félig lehúnyta. Még rémlett neki, hogy Ecker Miskahozzáhajol és Kubényi Sándor mond valamit, elmegy. Akkor lecsukta aszemét, azzal a gondolattal, hogy végtelenül álmos. Majd halkan,mint valami sűrű anyagon át szűrődve, hangokat kezdett hallani.Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta meg, hogy a szemekinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a szemét, sokembert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember áll-569- körülötte. Érezte, hogy emelik. Márakkor be volt kötözve. Nagyon sokan emelték, azt világosan érezte,hogy nem kínlódnak vele, hanem könnyen viszik, mint a pelyhet.Levegőt érzett, sok összevissza hangot hallott, érezte, hogy azutcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem kongottak, mint azelsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, lámpa lehetett.Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás fiatal arcotlátott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő,fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők,áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messzekünn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkentés zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nemtudta összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és azautomobilt. A mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De azautomobil, ez álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csaknagykésőn olvadtak össze benne a mentők az automobillal. Most márkezdte megállapítani, hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban ésrajta kívül mások is vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott,lobogott, egy arc hajolt föléje, kérdeztek is tőle valamit. Őérezte, hogy nem tud felelni, de azt akarta, hogy lássák, hogyhallotta a beszédet, hát erőltetetten elmosolyodott. Erre megintforró nedvességet érzett gyülekezni a szemében. Összeszorította aszemhéját, hogy kipréselje alóla a forró nedvet. Most hirtelenmeglátta csukott szemével azt a színes cseréptörpét, ami ott atengerparti szálloda előtt állott a gyep közepén, undokul-570- vigyorogva. Soha életében igazán nemharagudott senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylőhegyes sapkája volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumiigazgatónak, kisgyerek-teste, rövid nadrágja, nagy facipő-féle alábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit keres ez most itt? „Mitakarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan tiszta vagyok, mint egybárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni kezdett, de erőltetteaz ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta vagyok… szomorú vagyok…nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul felszakadva felsírt benne atehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, aki most pezsgőt iszik aterraszon, az illatozó tenger mellett, ott messze…

„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölelvalakit… Pécsit?… A másikat?“

Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engemvisznek, megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“

Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkánis hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint azarca fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.

Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit,nyögött benne az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy azIstenért, ne legyen itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőttbeszélni tud, nem ezek szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek aszegény ártatlan emberek, ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ –zokogott fel benne – „te szúrtál meg, nem, nem, nem fogom-571- elhallgatni, te szúrtál meg, igen, teszúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről azasszony arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha aztmondaná: „Én? Én??“ – nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentvebabvirág-piros szép felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téverövidujjú, rövidkörmű kis kezét.

Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a nevevolt, a kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték aszanatóriumba, ahol rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörösJolánt meglátta, amint az ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvelnézett fehér arcába, a szemében bús köszöntés jelent meg, s az akérés, amit oly jól és rögtön megértenek az ápolássalfoglalkozók.

Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie,s abból, hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arrakövetkeztetett, hogy súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzásenkit. Valóban, az ajtaján künn függött a nyomtatott kartonlap,amely tiltotta a bemenetelt. Az orvosok, mielőtt kimentek volna,mindig sokat beszéltek halkan a vörös Jolánhoz. Látszott, hogyvalamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, néha fel is emelték azujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára fejbólintássalfelelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt megjelent egyszer-572- egy feketekabátos úr is, ez valamiidegen tanár volt. Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogygyűlés van az ágya körül. És a vörös Jolán most órákig ült némán afehér szobában, nem kérdezett tőle semmit, sőt, ha az ágyáhozlépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő sem. Megint beleszokottabba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már élt itt egyszer.Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: kórházban azember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. Agyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta aszívét, érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.

– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor előszörfeküdt itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Julivan itt, Gubás Jánosné.

– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva?Inkább vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyedtiszteletreméltó családjában!

Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha őezt csak sejtette volna is!

– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy mostJulira nézett, valószínűnek-573- hangzott, amit mond. Julielment. A nyers erőt különben is tisztelte, de most annyival inkábbhatott rá a testi fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort amentők elvitték a Kender-utcai házból, Gubás János azzal atermészetes és józan ösztönnel, amely az érettkorú parasztotjellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még hajnalban is vonított.Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben aszerencsétlenségben.

Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, deVeress doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki beakar menni hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Ígyjelentkezett ott Rácz Miklós.

– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogyne maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmiolyasmit, ami izgatná…

– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nemis tudom, de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régibarátja?

– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinteminden évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig eznem jó. Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének éskezének. Ha a szíve beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz.Sok örömem volt már emiatt a prakszisomban, de sok rossz órám is.Mindegy, na. Tessék felmenni hozzá.

– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mintsebészi beteg, és most másodszor látom, hogy az idegei sokkalbetegebbek, mint a teste.

– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltammagamat, pedig akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért voltitt, mert magába lőtt.

Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül.Visszaemlékezett az utolsó találkozásukra. Most szerette ezt aszamár fiút, aki akkor eltitkolta előtte a baját. És némilegharagudott magára, amért akkor olyan keményen viselkedett.

– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldiszanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből akörnyezetből, elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal ahölggyel…

– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress,kényszeredetten mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Ráczmögött az ajtót. Rácz felment az emeletre. A lépcsőnél a vörösJolán várta.

– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem-575- akabátot meg a kalapot. Ne tessék kopogtatni.

Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedveés alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nemalszik, lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádatérzett. Úgy gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogyharagban van a beteggel. Akkor talán fel se engedte volnahozzá.

Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. Ahaja hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodottvolt. Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehérpaplant. Rossz hatást tett Ráczra a paplan végében az akiemelkedés, amely a hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek ahanyattfekvő ember lábaujjától magasra emelt fehér paplanokvalahogy a halál formáit mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire azágytól. Andor fáradtan fordította feléje a szemét, de az arcánsemmi meglepetés nem mutatkozott. Lassan megint visszafordult atekintete a mennyezet felé, amit eddig is nézett. Csönd volt. SeRácz nem szólt, se Andor. Rácz halkan és vigyázva ült le egy fehérkarosszékbe, úgy, hogy szembefordult a beteg arcával.

Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobbnapjaiban már halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veressdoktorral egész mondatokat beszélt. De aztán minden látható külsőok nélkül egyszerre csak elhallgatott, nem felelt az ápolónőkérdéseire, s mikor egyszer meghallotta, hogy Veress doktor ezzellép be:

Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsoltaneki, hogy a doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágyamellé, hiába fogta meg a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá,makacsul nézett a levegőbe és nem felelt. Úgy érezte, hogy mostvalami rendkívüli új dolgot csinál, büszke volt erre a némaságára,valami gonosz elégtételt érzett az egész világ felett, amellyelszemben ilyen konokul hallgat.

– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – neerőltesse magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományosneve is van, ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.

Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azértse feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez ahisztériás kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta RáczMiklóst, aki szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki,akinek a szemébe lehet hallgatni…

– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt abeszéd, ne szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.

Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján.Kínlódott ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezéstnyert. És mikor nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet sea fiútól, megszólalt:

Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés-577- sem. Csöndesen folytatta, miután vártegy kicsit:

– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világonsenki nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön alapokba.

– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor,azonnal a telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mintszemélyes kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesekvoltak, egyetlen lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csakegy percig is bánkódjál…

Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez azutolsó pár meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andorelmosolyodott, nem a szájával vagy az arcával, csak a szemével. Eztgondolta: „Szamár jó fiú, mit bánom én a te világodat, a lapokat, ariportereket…“ Most először tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós,ahogy ide, erre a végső és szent helyre behozta a praktikus életkicsinyes szennyét, a kis baj kis elhárítását, a kis sikert… „Afiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a fiúkat! Hol vannak ezekmind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy tetejéről lát azember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…

Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. Aszeme sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őtfogta el a félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól,hogy Rácz Miklós az ágya fölé hajol, a kezéhez-578- nyúl,vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a szemét, tudta, hogy eztökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint a királynál az, haösszeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. Nem is látta,mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelécsikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkorfellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljötthozzá. Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és anagy betegek ismernek az emberekkel szemben, valamifelettük-lebegést, közéjük-nem-tartozást, mélységessenkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. Hallgatni. És valahogy eszébene jusson valakinek meggyújtani a lámpát.

XI.

Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnélnagyobb éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit avörös Jolán szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni.Megszólította a lányt:

Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza apárnájára. Jól esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezétmeg az arcát. Lehúnyta a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte.Suttogva mondta:

Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakotnyitottak, takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegőjött be az ablakon.

– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a frisslevegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezikkörülötte a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmitérzett, ami feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ –gondolta.

Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyököltaz ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolniakarok“ – gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáigvisszatartott gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongókarzatjegyesek a színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ –mondta nekik – „csak ne olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Azelső gondolat, amit beeresztett a fejébe, az volt, hogy vajjontiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – „Tettem valaha valamirosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, nem hazudtam,senkit soha szándékosan-580- meg nem bántottam…“ Valami kérdeztebenne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntőlirtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nemvolt a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességesmomentumokat az életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam,soha házasságot nem törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy sohaasszonyhoz hozzá nem nyúlt, de – szent Isten – milyen nagyonhozzányúlt volna valakihez, ahhoz a valakihez, milyen vadul,rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna hozzá, ha… ha…“

– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. –„Véletlen alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem elsemmit… azért én mégis gazember voltam.“

Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédiirodáját átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradtértékpapirokat és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogya legrövidebb idő alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé asvábhegyi telket. Ha lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtönjelentse.

– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszokfehér por vette le a lábáról.

Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és alábára. Azt mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb ésártalmatlanabb altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer.Kínlódott ebben a hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, deelaludt.-581-

– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Julinéni, aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötszörvolt itt, de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte afőorvos úr, hogy az üzenetét átadjam.

– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, eztmegmondhatja neki.

– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön alány, eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedülakarok maradni…

Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogyülni tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát ésnyugtalanul kezdett gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgylátszik, te azt akarod, hogy éljek. Én nem bánom.“ Hullámoznikezdett benne valami, s bár rögtön érezte, hogy rajongások ésvilágtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel benne, mohó örömmelült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a-582- szemétés olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tízpohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagyszabadságát. Azt mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“Hátrahajtotta a fejét a párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám,mit akarhat tőlem?“ Kevélység fogta el, a kényeztetett,nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A nagybeteget csak úgy lehetmegmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik át beléje.“Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan komolyraváltozott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé atekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, azenyém akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt atisztaságot, te fel akarsz emelni engem…“

Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élnifogok…“ Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni azégig: „Élni fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnekvége!“ Édes-mohó gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egytiszta szűz gyermek, egy romlatlan parasztszűz, messziről jönfelém, int felém, hozzám akarja csatolni magát, meg akar váltani,meg akar menteni, fel akarja áldozni magát értem!“

Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, akimegpróbálta rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogybármi is zavarja lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringóhullámzását, ami folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.

– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő-583- utolsómaradványa – „megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkaltöprengett maga elé. A szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fogjönni. És ő, aki lelkében millió mérföldnyire szakadt mindentől,amiben eddig élt, magához fogja szorítani a kis szentet. Friss ésártatlan lelkét felszívja, mint a száraz föld a langyos esőt. Nemlesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se ereszti, menyasszonyává,feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden rohanjon: jöjjön VadászImre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a polgármesterhez,mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A lány el semozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Láttaképzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden,bejöhet az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverzöröm: a cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csakvan, azon mind selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa,szépség és boldogság… Egy feltápászkodott élet megőrült hálája atiszta gyermek iránt, aki megmentette. Cselédlánybólkirálykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, trónraültetni,menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmesgyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért értejön és leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyokpénzzel… elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és alábához önthetek.“ Aranyakat és selymeket látott lecsukott szememögött, bíbor-bársony trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermekül… meztelen fehér lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezeifeléje remegnek, a szeme majdnem egészen-584- le vanhúnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, meg-megrándul… sokatszenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca fölötttompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastaghajfonadékon…

Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtizedfok láza volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában,hogy ezt titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogyez a lázacska nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól.Emlékezett rá, hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták,hogy azért reagál rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivottaz utóbbi hónapokban. Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyatinap rézsútos-sárga sugarait látta végigvetődni a szobán.Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést érzett a mellében, márpercről-percre halogatta azt az elhatározását, hogy csönget és adoktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös Jolánbenyitott:

Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbönfigyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódottáhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andornem szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy mostmagától, minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinteátlátszón finom tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik.S akkor ő elsoványodott karjaival felnyúl-585- ahalálból, s minden feltörekvő életerejével magához öleli, amelléhez roppantja – nem is a testét – a lelkét, a lényét, azakaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához kapcsolja forrasztóerővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel mindent, amitaz imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és lehetetlenmenyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt boldogságba…magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez arajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…

Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívónnyúlt ki a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint ateste, most a szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odamentaz ágyhoz, elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez ésmegcsókolta.

– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével aszomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány,mintha csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szemenem változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem minta teste fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlanhúsevő. Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnekérezte magát. Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami mostolyan tiszta és érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes.Földi gondolatoktól – úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottannézett a gyermek arcába.

Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék,mint ő?“ Prózai és sáros-nehéz-586- volt ez a „jobban van?“ –mint a könnyű cipőre ragadt agyagcsomó.

– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy,milyen édes vagy, hogy eljöttél hozzám…

Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódásragadós-agyagos, esős, borús, végtelen országútjára.

Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzóngondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hiszkívülről jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygottés úgy érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon,felderíti és felszabadítja, ideszabadítja hozzá.

A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mintakkor este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az akülönbség, ami a beteg és az egészséges közt van.

– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult.Jézus akarta így, az én jó Jézusom.

Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebbhúzta a széket a fiú arcához.

– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen-587-imádkoztam, hogy mindig majdnem elájultam, mikor a végére értem. Demeghallgatta. És most azért jöttem, hogy megmondjam neked abűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak teéretted imádkoztam, hanemőérette is.

– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány –nem bujt el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladtamagát, de azok visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogybecsületes… Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán értejöttek három nap múlva.

Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból.Keserű lett a szájaíze:

Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogyminden összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködnikezdett magában,-588- megsajnálta a képzelgéseit, végtelenülszomorú lett. Nem beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit,lassan kapcsolódott be a füle a figyelésbe:

– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor őgyilkos volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és teezért gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és azemberek előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nembűnös… ő csak nagyon szeretett…

– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem?Minek jöttél ide?

– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentettedSándort…

– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasdmagad… hogy nem gyilkos a vőlegényed?

Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett ésrámosolygott:

– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlaktéged, imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd akaromat, ott várok rád, amíg utánam nem jösz…-589- Ővelevégigszenvedem a földi életet, ez az övé… De az igazi a tied, az amásik…

Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magátólfolytassa ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Azablak sötétülő négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:

– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnapmegölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják.Énérettem.

– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az énSándorom. Az én szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakájánbementem hozzá és átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én atestemben viselem az ő gyermekét.

Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét,amely átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző hídment át az ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe.Már nem foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, márelkívánta innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.

– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Miez? Mi ez a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl,messze… ott te vársz rám, te édes, te boldog…-590-

Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste azéjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be azajtón, nesztelenül.

– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor afény rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.

Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelnirájuk, sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön.Csak feküdt, mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, –bizonyára a vacsora miatt, vagy talán másvalamit akart kérdeznitőle – még mindig lecsukott szemmel, idegesen kapta vissza a kezét,dacos-tagadón rázta meg a fejét és felemelte az ujját, fenyegetveintett, hogy ne szóljon, ne beszéljen senki, hagyják most, egy szóse legyen, hagyják békén, csönd legyen, csönd, csönd… egy szótse.

XII.

Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket.Büszke lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből adolgokból, mert mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszúpapiroshoz, amire az elszámolást írta fel. De Andor türelmetlenvolt, a pénzcsomó borítékját fel se szakította, úgy dobta bele azéjjeliszekrény fiókjába. Aztán néhány szóval elintézte Vadász-591- Imrét és egyedül maradt. Vacsora utánnyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt.Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságotakart. Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki azajtaján. Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktorarcát.

Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta abetegeket mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkeltebele magát a karosszékbe:

– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnapmeggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetnenemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viselimagát és nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak,mint tavaly voltak.

– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy ittszedjen magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot,amennyit csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évighaza se jöjjön.

A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygottmaga elé. Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan.-592-

Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztánabbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég voltneki ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiúnéhány napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, eztmondta:

– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kellkeresztülmennie. Azt tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel eza kellemetlensége volt, le van tartóztatva.

– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára valótekintettel eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magánakerről. De most már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát,nem fogják kínozni, tudják, hogy beteg.

– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalánmegmarad-e. És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumosfiatalember emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minekhíjják: halált okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…

– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… énigazán nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szépkomoly dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terheltis jelen legyen az ön kihallgatásánál. És-593- hozzámeljött, hogy ne halasszuk a dolgot, mert ez az ember addig afogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy maga se akarja kínozni…

Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki anevét félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez.Nemcsak, hogy nem haragudott rá, de mikor a maga sorsárólgondolkozott, folyton elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az őügyében, csak ez nem. Mit akar tőle a törvény? Szegény KubényiSándor. Tisztelni lehet Kubényi Sándort. Ez egy hétig se tűrte,hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek a melegénél. Alaposan ésférfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a nőstényét. És rögtönazután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta és anyává tette.Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy az övé.Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges harmadikszemély, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui életen.„Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és acselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában,lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járta fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csináltvolna valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mertő… vagy talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, éshogy törődik azzal, mi üt ki balul és mi nem?-594-

Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza sejönni…“ Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyetmondott neki.

Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudottelaludni, gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyalküzdenie. Az a borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Julimellén kisírta magát, mintha felszabadította volna benne azt aszeméremérzést, ami eddig sokszor visszatartotta a sírástól.Rémesen restelte önmaga előtt a sírást, mindig meg tudtaállapítani, hogy ez csak testi szükséglet, amelyről az embernek lekell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De mióta egyszerszabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az gyakrabbanjelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor többé mértnem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő rohamot,hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha megjártaezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidakkonstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani ésfizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedőszerkezete jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáiga szomorú élet országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzettfel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régikis földszintes ház, templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez anagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombosalföldi templomtér.

Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, abankár előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percbenmeglátta emlékei-595- közt Fischer urat, akit alig ismert, deaki sok pénzét nyerte el, s akinek most éles emlékezéssel jutotteszébe egy megjegyzése. Egy nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgytudta valamiképpen kábítani magát, hogy nagy pénzeket tartottvalakinek a kártyájára, hallotta, amint mögötte egy ember beszélgetFischer úrral. Az ember ezt mondta:

Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogyfelkavarodott megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta aszívét, mint az éles homok a szemet. Ő egy egész, fájó világotviselt magában, és Fischer úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan„ilyen“, ő csak tagja, része, egy példánya az „ilyeneknek“, csakegység a sok ezer közt, és égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy asok közül, nagyon sok olyan van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondtakeserű szájmozdulattal magának – „ön nem viseli az egész emberiségfájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, aminegészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit,csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmaitcsitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincsaz a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avvallegalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, önszemét, ön szemét, szemét…“-596-

Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanulfulladozott bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, ahomlokára csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába.„De kutyamód kínlódom“ – mondta.

A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát ígyvégigvágni az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette akezét a kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazánhasonlított – úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, akisebbel az oldalában vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt mentát az agyán, hogy ha most leszakítja ezt a kötést és durvánbelekarmol a sebbe, egy ütéssel felmarcangolja és elpiszkolja –akkor mindennek milyen könnyen és milyen hamar vége… Ültébenkinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy lazulni éreztemagán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan – „namost… most az egyszer.“

A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült.Akkor igen komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságylábára meredt a tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ –mondta – „én nem küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassanvisszaereszkedett a párnájára és érezte, amint a forró jóságelömlik benne, a jóság és emelkedett emberség, amit soha senki avilágon nem fog megtudni róla. „Én vittem oda a fertőzést“ – jöttvissza a régi gondolata – „én öltem meg Gyulai Olgát, a szegényCsirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi Sándort is… és az őgyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült-597- benneegy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted?Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdtemost olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesenmegrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, azelérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, ahangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkoltgyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozottemlékbe-vésettségei olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egyrézcsatnak, ami a szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok afodrok a maguk puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla afürdőben, mikor viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble avízfényes fekete selyem tapadása alatt, és ami már egyszer,sokszor, az övé volt: a dús-piros szája, azzal a kínba-kergető,felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas érintése, amandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó tekintete…mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, gyűlölőszeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel agyerekéről beszélt…

– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta:gondolta-e, vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“

Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erőveljött, hogy ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellettkarolnia, hogy az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldoklóhangot. „Nem vagyok én „ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget arettenetes hanghoz – „nem-598- vagyok én rongy… nem vagyok énszemét… én mégis, mégis csak egy egész nagy világ vagyok…“

Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csakpanaszosan-jajdulva valami hatalom felé, amely értse és lássa őt.„Le kell ütni az ilyen állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot…piszkos, önző állatot… De azért ő is valami… ő is minden… ő mégiscsak az egész világ, istenem… mért nézem le magamat olyan nagyon…mikor így tudok sírni… és mikor egy ember így sír… az mégis csak azegész világ… ez az egész, nagy világ… – mindenki…“

XIII.

Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktorállt az ágya előtt.

Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szemébőlaz álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogyrend van-e, aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögéegyengetett a vörös Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kisember jött be a szobájába egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott,hogy ő vizsgálóbíró.

– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyzőis tagadólag intett, szerény mosollyal.-599-

– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsitfaggassuk?

Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagyfáradtságot érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. Ésma különösen rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veressdoktort meglátta, pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatossírni-vágyás fogta el. Teljesen összetörtnek érezte magát, minthahajnalban, mialatt aludt, fakalapáccsal verdesték volna össze acsontjait, ahogy a nyers húst szokták a konyhában.

És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta.A nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt,mint a testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogyez után nem küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősneklenni. „Mit bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Ígyválaszolt a kérdésekre.

Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ –gondolta:-600-

– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én seláttam semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcátólijedtem meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kisfájdalmat az oldalamban.

Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igyfelizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.

Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabáltbenne valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet…Jóvátenni! Mindent!“

– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és avad-fiatal örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet,börtönt nyit, boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“– gondolta. Összeszorította a fogát.

– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, GubásMariskának, hogy joggal kelthette fel a féltékenységet KubényiSándorban?

– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ –gondolta – „te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veledvagyok, de mégse szép tőled.“

– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette KubényiSándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az őkörnyezetükben, hogy Gubás Mariskát elcsábítsa?

– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azértmondva igent, hogy magát terhelje. – Igen!

A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor,hogy mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Azírásból olvasta:

– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban önmegfogta Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében.

A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztánlapozott az írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte:

– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptembertizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akartavonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért.

Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: véglegkomisz csábítónak vallani itt magát, miért? miért?-602-

Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyekfelkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt:

Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogyhova lett az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna ésmegmondta volna neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bírónem kérdezett semmit a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elégvolt ahhoz, amit ő akart.

– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van afolyosón az ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt akívánságát, hogy szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségiállapotára való tekintettel, ez ellen?

A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából.Andor, aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csöndvolt, aztán nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek,mögötte egy egyenruhás ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett.Az egyenruhás után egy borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött,felszaglászó orral, meghajolt a bíró előtt és azonnal leült-603- egy székre. A jegyző jött visszautolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejétKubényi Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abbanse, hogy nem nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valamierőltetettség: nem akart a fehér ágyra nézni, ahol az az emberfeküdt, akit az ő bicskája juttatott ide. A rövid csöndben, amelyezt a bevonulást követte, Andor azt gondolta, hogy itt mindenrendben van, itt mindenkinek igaza van, itt mindenki derék ember,csak egy utálatos ember van itt: az a cvikkeres fiatal ügyvéd, akineki nem köszönt, aki dacosan és neveletlenül ült le, akinekmozdulata és arckifejezése ellene irányult, ok nélkül, pusztánügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek óta haragbanvolnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva cvikkerét,várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valamiszemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nemimponál a kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „Ésilyen akartam én lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta afejét, a szemét félig kinyitva.

– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy AradiAndor úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát.

A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészenlehúnyt szemmel feküdt hanyatt a párnán.

– Maga azt mondta, – folytatta a bíró –-604- hogytanuja volt annak, saját szemével látta, mikor Aradi Andor úr GubásMariskát megérintette,… mondjuk: illetlenül érintette, ahogy magakifejezte: megfogdosta.

– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végülmegerősíti magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségreakarta őt vonni a menyasszonya elcsábítására irányuló kísérleteimiatt, ő revolvert rántott elő, amelyben saját kijelentése szerintöt töltény volt.

Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozottKubényi Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint anyomtatott szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultannézett rá. Nem értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, –„nem bánom, ha tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“– ettől megint forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében.Mintha megint sírás jönne, de nem, nem az jött, hanem valamielmagyarázhatatlan, felfelé emelő érzés: tovább, tovább, mosthamar: mindent, amit lehet…

– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemessokat keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem ésfelkért, hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Mostbelátom ennek a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltamés felbőszültem, megharagudtam…

Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort,most úgy látszott, hogy haraggal.-605- Mintha ezt mondaná: „Miaz? Magadra veszel mindent?“

– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűtérezve a tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék éstisztességes emberre revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjönmagától…

„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… demegállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt:

– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kellvallanom, megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem abíró előtt őszintén beszélni…

– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, mostmár restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni…nem csuda, hogy védte magát, ahogy tudta…

Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézteKubényi Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul,amióta ők ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt,az a száján vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött-606- fejűállat tétova pillantásával megadta magát ennek a percnek, amelykinyitotta előtte az egész világot, elébe vezette a rajongó lányt,felmutatta előtte a gyermekét és egész jövő életét. Ahogy Andorfáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó arcot, büszke lettés fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na… hát most ki azember?“

A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett,ahogy mondta:

– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt aszínezetet adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogosvédelemben cselekedett, mikor őt megszúrta.

A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrtvégig rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha aszájába akarná rágni:

– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van,lemegy az arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttemvolna, ha ebben a szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassékszóról-szóra jegyzőkönyvbe venni.

A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy abíró haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom énneked“ – gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedettezen a szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. Acvikkeres zsidólegény gőgösen nézett-607- a jegyzőre. Neki ez mindnagyon tetszett, de a világért se adott volna semmi elégtételt a„sértettnek“. Ő mindhalálig a terhelt ügyvédje volt, tőleösszedőlhetett a világ. Andor a bíró feje fölött Kubényira nézett.Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most ő maradt szigorú:„Nem mutatok neki semmit.“

– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba.Mind az ötöt.

És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy azírja-e. A jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, minthaezt mondaná: „Nos, még, még!“

– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait.Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalattKubényi némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeresis felkelt, összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andorelkapta róla a tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyankedves, mint mikor jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csaka hosszú jegyző nézett szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ –gondolta a fiú, szeretettel mondta neki:

Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitotta vörös Jolán. Körülszaglászott a szobában:-608-

– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal vanbaja. Hagyjon most.

„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtannyújtva el testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“Sokáig mosolygott felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtólelfárasztottan feküdt. „Te szegény kis gyerek“ – gondoltalágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy maszatos, mezítlábos kislányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen fogja és sír. „Mértéppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a kis lány szemeugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében megintmozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggalérzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“Mindig nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasantudtam volna szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis kezekezdte pofozni. „Ne bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de márviharzó-gyorsan jött fel benne minden mondat, amit valamikorTurnovszky kisasszonnyal a leendő gyerekről beszélt. A hangjáthallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis gyerekünk…“ de nem érzelmesedettel. Hirtelen és ügyesen kormányozta magát. Elképzelte Ellát, aminta csipkés-kivágott fehér lepelben megdőlve áll Nagy Ervin előtt,úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a balkarját, amely a fehérlepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered el tőle, aminteltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók alattédesen kínlódva, hogy nem is-609- látni mást, mint Ervinnyírott fejét, ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak ameg-megmozduló koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul,erőt-mutatón, komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát.

– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy,mint Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az„ilyenek“… mint én…“

Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre azizzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megintelsírta volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes,gyalázatos, utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“

XIV.

Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a magaszíve számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jóujságíró, gondosan utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból valótávozásától kezdve a másnapi szomorú reggelig történt. Akövetkezőket sikerült megtudnia és feljegyeznie.

Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakorébredt fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli utánbenn volt nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még sohanem látta olyan nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogygyönyörű idő volt, egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberinapoknak, amelyek a nyár világítását meglepetésnek hozzák-610- vissza az ősz színeihez. Veress doktorazt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövőnyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erőskártyázás folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veressdoktor Párist ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy nekikellemes és felületes szórakozásra van szüksége, ez fontosabb ránézve, mint a levegő és a fürdés. Azt felelte, hogy erről inkábblehet beszélni, ezen gondolkozni fog. Aztán azt kérdezte azorvostól, hogy ebben a szép időben kikocsizhatik-e. Veress doktorezt megengedte neki és tréfásan figyelmeztette, hogy ne menjenlumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az orvos kiment tőle,ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte, készítsen ki nekia szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt mondja, hogy őmaga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más ruhája, mintamelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment éskinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája,amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna,száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta aszekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból megláttaezeket a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézettmaga elé és Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. Dekésőbb visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt,cédulát írt valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljáralakott, s a hordárt megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, amibecsomagolva és lezárva maradt ennél az asszonynál, hozzon el. Azebédjét úgy ette-611- meg, ahogy az utóbbi időben szokta:kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két szelet sülttésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a kétbőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta aholmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra,hogy a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, snéhány perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. Afiákert a közeli állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta,ha a betegek kocsizni mennek. Mikor a beteg lement és beült akocsiba, a portás gondosan betakarta a lábát és megmondta akocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos úrra. A fiáker számakétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta, Bauer nevezetű.Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel a Várba. AVárban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson agőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból.Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bárgyöngén járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaházsarkába. Az alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mintvalami erkély mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé.Rákönyökölt erre a kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát,lehetett egy félóra idő, amit itt így töltött. Közben egyszerfölegyenesedett, cigarettát vett elő, és amikor Bauer kocsisodaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt is megkínáltacigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány percigvele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alólazok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek,-612- s amelyekről nem tudja, hogy mifélemadarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de a repülésükidegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis veleegyütt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, sakkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő aztmondta, lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, deBauer kocsis megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokata hidak környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunáraereszkedve a vízre ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval.Ezután ő azt mondta, hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek,még erősen sütött a nap, és most már gyújtják a lámpákat a pestioldalon a partra néző ablakokban. Akkor visszaült a kocsiba és aFő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt is követni lehetettmajdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a házmesterhezvezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a házban,hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte aházmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvarontapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzala megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább isilyen szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternévelfelkísértette magát boldogult szülei lakásába, s útközben, alépcsőn megkérdezte, hogy minden rendesen úgy van-e még a lakásban,ahogy legutóbbi ittléte alkalmával volt. De nem ment be azonnal alakásba. A házmesternének azt mondta, hogy csak nyissa ki ésvárjon, ő egy kicsit bemegy az irodába doktor-613- VadászImréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A kérdezősködésreazt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt érdeklődött,hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor megtudta,hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor elővette azta borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki azértékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivettebelőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvetthármat és ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részreosztotta és megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét,hatvanháromezer koronát, még ma délután küldje el Gubás Jánosnénak,a kövér Julinak, azzal, hogy ő ezt hozományul adja a lányának,Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy ő erre, az összegszokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de aztánmeggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagyösszeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni.Vadász Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tetteMariskát és gazdag urak szokása szerint most nagy hozománnyalsegíti abban, hogy férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másikfelét, tehát szintén hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellettVadásznak feladnia, ugyancsak még aznap délután, a következő címre:„Mademoiselle Mariska Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és ittodaadott Vadász Imrének egy cédulát, amelyre orosz betűkkel felvolt írva egy utca neve. A pénzeslevélbe, intézkedése szerintcsupán egy cédula volt a pénz mellé teendő, s ezen a cédulán ez aszöveg legyen: „Hatvanháromezer korona-614- ajándékBrenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úrmegbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szinténfeltűnőnek találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogyerre nézve bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után VadászImre a ház kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozóbeszélgetést akart vele kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogyez majd ráér akkor, ha ő Párisból visszaérkezik. De megkérte VadászImrét, hogy szanatóriumi számláját a napokban fizesse ki ebből azösszegből, és doktor Veress főorvosnak adjon hatezer korona különtiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy ezt azért nem adja át őszemélyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt nem fogadná el. Azorvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a szanatóriumban,egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és valóságoskínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után aztmondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásbaszétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakorszóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre.Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt aszobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára.Innen boldogult apja dolgozószobájába ment és leült akönyvtárszekrény elé egy fotelbe. Akkor a házmesterné kiment azelőszobába, hogy ott várjon addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatalgazda elmegy. Ez sokáig időzött egyedül az öreg Aradi szobájában;még akkor is ott volt, mikor Vadász Imre az irodából jövet bementhozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál-615-találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetébenolvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogysirályokat látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, alexikonból, hogy ezek valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte,hogy sirályok csak a tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkbannem is egy, de tizenöt sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyenszép neveik vannak a sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály,törpesirály, angolsirály, és a legszebb: a kacagó sirály, pedig ezaz, amit a tudomány közönséges sirálynak nevez. Ugyanekkor aztmondta, hogy milyen különös az, hogy ha az ember a lexikonban egyszót keres, lapozás-közben mindig egy csomó más szót is végigolvas,mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent mellőzve csak éppen akeresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most aSirály-tkeresve megtalálta az angolSir szót és megtanulta belőle,hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja amegszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódvahívta fel Vadász Imre figyelmét aSírás címszóra, amelyrögtön aSirályfélék után következik, s amelynél a lexikonazt mondja, hogy „a sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikuscélnak megfelel“, majd ezt: „a sírás magában véve, ha érdemestárgyaknak szól, megkönnyít és felemel“. Vadász Imre amamegjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem felelt semmit. Ezutánegyütt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy hová vigyeVadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta,odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át,dícsérte a szép estét-616- és felhívta Vadász figyelmét arra, hogynyugaton még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másikrésze már éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy aDuna olyan, mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kislámpafényre mutatva ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“Vadász Imre a Lipótkörúton leszállt és ama kérdésre, hogy apénzeket elküldte-e, igennel felelt. Azóta Vadász Imre nemlátta.

A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, azágyába feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett ésápolónőjének arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson,egykedvűen azt felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondtaJolánnak, hogy talán már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt aháromezer koronát, amit otthon a bankó-csomóból levett, neki adta.Jolán kezet akart neki csókolni nagy megindultságában, s mikorhozzáhajolt, Aradi megfogta a fejét, s amit eddig soha sem tett,megcsókolta az arcát, s azután a száját, hosszasan, detisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy órakor bement aszobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt hanyatt azágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás után,azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy holjárt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várbanvolt és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldreutazik, el akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Aztmondta, hogy a Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyonnehezen találta meg azokat az utcákat, ahol sokat járt azelőtt,-617- ahol nők után leskelődött, aholszerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat aházakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyetsem talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra,széthúzódott fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por ésfüst is lehetett, de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bárő inkább azt hiszi, hogy szélcsendes időben a napközben felvertkönnyű por képezi ezt a vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt aháztető-rengeteg fölött, amelyből csak a tornyok és kupolákemelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a főorvos figyelmét azalkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a budai hegyrőlnézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, ésmegjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a városlátképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budaimagasságból csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek atekintet sugarába esnek, mintha minden utca csak kifelé vezetne avárosból és más utca nem is volna. Doktor Veress ama megjegyzésére,hogy reméli: ma ezek után jól fog aludni, idegesen felelt, s aztmondta, hogy egyáltalán nem fog aludni, mert bár a friss levegő,amelytől elszokott, elbágyasztotta, de a világban való szétnézés éskülönösen az elhúnyt szülei lakásában való hosszasabb időzésannyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak arra sem,hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos türelmetlenséggel,amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan megtagadták,morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor Veress-618- határozottan megtagadta, s újrafigyelmeztette arra, hogy nagy depressziója, lelkének demoralizálterőtlensége nagyrészt attól származik, hogy az utóbbi időben azaltatóporokkal, főként a veronállal csúnyául visszaélt. Ismét agyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó priznic-borogatásokatajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb néma dacossággalreagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem enged meg afőorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. Veressdoktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást GergyóJolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál.Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyekCsipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendeséjszakai injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogássalbúcsúzva tőle, kiment a szobájából.

Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetésselköltötte fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mintAradi. Mikor az ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felément a folyosón, Aradi ajtaja alatt, a hasadékon világosságotlátott. Szívességből és érdeklődésből óvatosan benyitott Aradiszobájába, s látta, hogy Aradi nyugodtan alszik, hanyattfekve azágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy felé közeledett, hogy eloltsa azéjjeli szekrényen égő villanylámpát, amelyet, úgy vélte, égvefelejtett az álommal küzdő és végre mégis elaludt beteg. Mikor azágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van Aradi fehér hálóingén,a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, mert Aradinak afehér paplanon nyugvó-619- kezében meglátott egy kis revolvert, sakkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő sárgaságát. Föléjehajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, amelyet azápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg volt.Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veressfőorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn azemeletre. Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órávalezelőtt azzal a kis revolverrel szivenlőtte magát, valóságosanatómiai pontossággal. A szívét telibe találta, s valószínű, hogyabban a szempillantásban halt meg, amikor a golyó keresztülment aszívén. A főorvos izgatottan rántotta le róla a fehér paplant, abeteg lábai már hidegek voltak, csak a priznic-borogatás nedvesvászna volt még meleg, ahogy álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt otta főorvos szerint meglepően lesoványodott és most egészen halavány,jól ápolt és tiszta, nem izmos, de szépen formázott hideg fiatalteste. Az ápolónő megfigyelése szerint a főorvos rendkívül izgatottvolt, mikor a halált jelentő jeleket kereste és megtalálta Araditestén, s azután leült az ágy mellé és hosszan hallgatott, úgy hogyaz ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen figyelmeztetni a továbbiteendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas töprengését azzalmagyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a betegtizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősenható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosilelkiismerete teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószertmegtagadta, ez vitathatatlanul kötelessége volt. De emberilelkiismeretét végtelenül bántotta az a gondolat,-620- hogy habrutális altatót adott volna neki, akkor nem követhette volna elazt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló megjegyzésre, hogy a betegakkor ezt más alkalommal követte volna el, előbb némán tagadófejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem idő éselhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy amegakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbbesetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetettaz, hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte afőorvos, hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégébenvannak, Aradi Andor szomszédai pedig újon operált ésmorfium-befecskendezéssel elaltatott betegek voltak. Egyébként is arevolver, amellyel szívébe lőtt, oly kicsiny kaliberű volt, hogyminden valószínűség szerint kicsit pukkant, pláne úgy, ahogy Aradisütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, amit a golyóbehatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. Veressdoktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeliórákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszanidőzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccalfeküdt a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derűkifejezése volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint anagy fáradalom után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan,mintha aludnék, hanem inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébrenpihenne. Tökéletesen hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez,akik súlyos operáció után vértelenül-elbágyadva-621-lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten nyugosznak ágyukon,ahová visszafektették őket.

Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simonemlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azótanaplót vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt,napról-napra beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatalbarátja ez utolsó napjának a történetét ebben a hosszú fejezetbenígy írta le. Nagyon rövid, s hirtelen véget ért, önmagával valóbelső küzdelem után hozzáírta azt is, hogy egy részlet különöserővel és mélyebben rendítette meg, mint maga a nap története. Ezaz volt, hogy a kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomásaszerint Aradi Andor, miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnélletette, a kocsisnak azt mondta, hogy hajtson Andrássy-útnegyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a Rácz Miklós lapjának aszerkesztősége volt. Mikor a kocsis az Andrássy-út negyvenharmadikszámú háza előtt megállította a lovakat, sokáig várt, de AradiAndor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas hallgatás után eztmondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a szanatóriumba, vissza,ahonnan jöttünk.“

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ANDOR: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions willbe renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyrightlaw means that no one owns a United States copyright in these works,so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the UnitedStates without permission and without paying copyrightroyalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use partof this license, apply to copying and distributing ProjectGutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,and may not be used if you charge for an eBook, except by followingthe terms of the trademark license, including paying royalties for useof the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything forcopies of this eBook, complying with the trademark license is veryeasy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creationof derivative works, reports, performances and research. ProjectGutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you maydo practically ANYTHING in the United States with eBooks not protectedby U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademarklicense, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the freedistribution of electronic works, by using or distributing this work(or any other work associated in any way with the phrase “ProjectGutenberg”), you agree to comply with all the terms of the FullProject Gutenberg™ License available with this file or online atwww.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™electronic work, you indicate that you have read, understand, agree toand accept all the terms of this license and intellectual property(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by allthe terms of this agreement, you must cease using and return ordestroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in yourpossession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to aProject Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be boundby the terms of this agreement, you may obtain a refund from the personor entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only beused on or associated in any way with an electronic work by people whoagree to be bound by the terms of this agreement. There are a fewthings that you can do with most Project Gutenberg™ electronic workseven without complying with the full terms of this agreement. Seeparagraph 1.C below. There are a lot of things you can do with ProjectGutenberg™ electronic works if you follow the terms of thisagreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“theFoundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collectionof Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individualworks in the collection are in the public domain in the UnitedStates. If an individual work is unprotected by copyright law in theUnited States and you are located in the United States, we do notclaim a right to prevent you from copying, distributing, performing,displaying or creating derivative works based on the work as long asall references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hopethat you will support the Project Gutenberg™ mission of promotingfree access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™works in compliance with the terms of this agreement for keeping theProject Gutenberg™ name associated with the work. You can easilycomply with the terms of this agreement by keeping this work in thesame format with its attached full Project Gutenberg™ License whenyou share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also governwhat you can do with this work. Copyright laws in most countries arein a constant state of change. If you are outside the United States,check the laws of your country in addition to the terms of thisagreement before downloading, copying, displaying, performing,distributing or creating derivative works based on this work or anyother Project Gutenberg™ work. The Foundation makes norepresentations concerning the copyright status of any work in anycountry other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or otherimmediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appearprominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any workon which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which thephrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online atwww.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work isderived from texts not protected by U.S. copyright law (does notcontain a notice indicating that it is posted with permission of thecopyright holder), the work can be copied and distributed to anyone inthe United States without paying any fees or charges. If you areredistributing or providing access to a work with the phrase “ProjectGutenberg” associated with or appearing on the work, you must complyeither with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 orobtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is postedwith the permission of the copyright holder, your use and distributionmust comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and anyadditional terms imposed by the copyright holder. Additional termswill be linked to the Project Gutenberg™ License for all worksposted with the permission of the copyright holder found at thebeginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™License terms from this work, or any files containing a part of thiswork or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute thiselectronic work, or any part of this electronic work, withoutprominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 withactive links or immediate access to the full terms of the ProjectGutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, includingany word processing or hypertext form. However, if you provide accessto or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a formatother than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the officialversion posted on the official Project Gutenberg™ website(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expenseto the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a meansof obtaining a copy upon request, of the work in its original “PlainVanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include thefull Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ worksunless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providingaccess to or distributing Project Gutenberg™ electronic worksprovided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a ProjectGutenberg™ electronic work or group of works on different terms thanare set forth in this agreement, you must obtain permission in writingfrom the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager ofthe Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as setforth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerableeffort to identify, do copyright research on, transcribe and proofreadworks not protected by U.S. copyright law in creating the ProjectGutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™electronic works, and the medium on which they may be stored, maycontain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurateor corrupt data, transcription errors, a copyright or otherintellectual property infringement, a defective or damaged disk orother medium, a computer virus, or computer codes that damage orcannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Rightof Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the ProjectGutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the ProjectGutenberg™ trademark, and any other party distributing a ProjectGutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim allliability to you for damages, costs and expenses, including legalfees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICTLIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSEPROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THETRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BELIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE ORINCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCHDAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover adefect in this electronic work within 90 days of receiving it, you canreceive a refund of the money (if any) you paid for it by sending awritten explanation to the person you received the work from. If youreceived the work on a physical medium, you must return the mediumwith your written explanation. The person or entity that provided youwith the defective work may elect to provide a replacement copy inlieu of a refund. If you received the work electronically, the personor entity providing it to you may choose to give you a secondopportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. Ifthe second copy is also defective, you may demand a refund in writingwithout further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forthin paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NOOTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOTLIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain impliedwarranties or the exclusion or limitation of certain types ofdamages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreementviolates the law of the state applicable to this agreement, theagreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer orlimitation permitted by the applicable state law. The invalidity orunenforceability of any provision of this agreement shall not void theremaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, thetrademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyoneproviding copies of Project Gutenberg™ electronic works inaccordance with this agreement, and any volunteers associated with theproduction, promotion and distribution of Project Gutenberg™electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,including legal fees, that arise directly or indirectly from any ofthe following which you do or cause to occur: (a) distribution of thisor any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, oradditions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) anyDefect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution ofelectronic works in formats readable by the widest variety ofcomputers including obsolete, old, middle-aged and new computers. Itexists because of the efforts of hundreds of volunteers and donationsfrom people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with theassistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’sgoals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection willremain freely available for generations to come. In 2001, the ProjectGutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secureand permanent future for Project Gutenberg™ and futuregenerations. To learn more about the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation and how your efforts and donations can help, seeSections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit501(c)(3) educational corporation organized under the laws of thestate of Mississippi and granted tax exempt status by the InternalRevenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identificationnumber is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation are tax deductible to the full extent permitted byU.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and upto date contact information can be found at the Foundation’s websiteand official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project GutenbergLiterary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespreadpublic support and donations to carry out its mission ofincreasing the number of public domain and licensed works that can befreely distributed in machine-readable form accessible by the widestarray of equipment including outdated equipment. Many small donations($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exemptstatus with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulatingcharities and charitable donations in all 50 states of the UnitedStates. Compliance requirements are not uniform and it takes aconsiderable effort, much paperwork and many fees to meet and keep upwith these requirements. We do not solicit donations in locationswhere we have not received written confirmation of compliance. To SENDDONATIONS or determine the status of compliance for any particular statevisitwww.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where wehave not met the solicitation requirements, we know of no prohibitionagainst accepting unsolicited donations from donors in such states whoapproach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot makeany statements concerning tax treatment of donations received fromoutside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donationmethods and addresses. Donations are accepted in a number of otherways including checks, online payments and credit card donations. Todonate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the ProjectGutenberg™ concept of a library of electronic works that could befreely shared with anyone. For forty years, he produced anddistributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network ofvolunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printededitions, all of which are confirmed as not protected by copyright inthe U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do notnecessarily keep eBooks in compliance with any particular paperedition.

Most people start at our website which has the main PG searchfacility:www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,including how to make donations to the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how tosubscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

55	„Pfuj	„Pfuj“
135	megának	magának
303	rajtafelejtettte	rajtafelejtette
459	szajához	szájához
576	és Jolán	És Jolán
576	akkor valami	Akkor valami
607	„Velem kezdesz?	„Velem kezdesz?“

Movatterモバイル変換

The Project Gutenberg eBook ofAndor: Regény

ANDOR

ELSŐ RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

HARMADIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE