Movatterモバイル変換

– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogynem is tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom;talán az éjjel hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit semtudok. Reggel kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogyén éneklek. Mert tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem iséneklek. De a reggel hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jöttmeg a Judit társzekere.

– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egykicsit félek tőle.

– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az őerős, fekete szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimategyszerre meglátja vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat,-8-ha látom őt. Ugy tetszik nekem, hogy ő a valóság, én csak az őárnyéka vagyok. Ő olyan nagy és erős. És az ő villogó fogai,vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én szóljak, ha az ő mély tisztahangját hallom?

– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed.«Vigy Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» eztmind én csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge,apa. Én erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz teJuditnak a testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Juditpedig akkor is rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet.Hanem haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miattnyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem,nem is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csakide a kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott aszivemnél, hogy repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedtmadár?

– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsznevetni. Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miértnyughatatlankodjam?-9- Miklós már reggel köszöntött, mikor még aharmat sem száradt föl. Ő a vizslájával a tarlóra ment, de mindjártvisszajön. Ő ugyan ma se lő nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg.A kutyák lefogták mindjárt s mikor Miklós hozzá ért, a szegényállat panaszosan sírt föl reá s elhaló szemének bús tekintetétreávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett vígasztalnom Miklóst,úgy fájt a szive a szegény nyúlért.

– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő isolyan gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van…

– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nemtudsz kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak atárszekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben adrágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasasládákat, a melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezettmás ládákat. Én nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jöttJudit? Hát az ura? talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (mosttudom) akkor kezdett bennem úgy rebegni valami.

Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom-10- sugaraivala gyönge leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, ahatalmas fák alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat.Gyönge, üde kis teste volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel,mintha nedves fényben csillognának; puha, húsos, eleven piros szájas oly fehér és puha az arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe.Az apja, Buyk Mózes, fáradt vérmes szemeivel úgy kísérte mindenmozdulatát, mintha vonzaná. Ő már öreg embernek látszott, gyönge,gyér hajával, sovány fejével, keskeny vállaival s szélütött,hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt támasztva.

– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkelmérni. Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egyhirtelen föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urárafogta a puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem énis. Beh régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát agerbenesi nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. Akihajszolt vad Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jólövése érte a farkast, mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. AkkorJudit éktelen haragjában az urára fogta a puskáját, mert az ővadját lőtte el előle. Mikor-11- aztán elütöttem a fegyveréts a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a nyakamba s úgyölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te elJuditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelenharagjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühösszeretettel megy vissza az urához s öleli át a lábait.

– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva máraz apja történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magaslegénynek, ki akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorítottaaz apja fejét s kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtammeg, úgy-e, hogy mindjárt itt lesz?…

Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedtbajusza finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók azudvaron elevenen sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczraugrálva. A leány elébe futott:

– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták atörökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájúgyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna átaz erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében…-12-

A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztánbeleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogySárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol mentaillatozik s oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó parasztfajta állat s az agyara nem respektálja a szoknyát:

– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mertaz nem asszony.

A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonbanmindjárt erőt vett magán.

– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? Atárszekere már hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellettelindítani az igás lovakkal. Judit, ha reggel indúlt is el,mindjárt itt lesz.

Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét sgyorsan szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vénfenyőfák zöldje haragosnak látszott a hervadó lombok közűl,verbenák illatoztak az út szélén s a georginák égő labdái kaczagtakrájok.

Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelenmegállott s kérdezte:

– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy neakarnám én? A bácsi mondta, nem én.

Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig,aztán hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leánymegfutamodott. Miklós utána iramodott az ő hosszú lábaival, perszemindjárt beérte az első égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leányderekát és szembe fordultak. Egyszerre igen jó kedvűek lettek.Miklós kézen fogta a leányt s úgy lóbálták a kezöket, mint kétjókedvű gyermek és bementek a berek ösvényére. El is felejtettékJuditot s az országutat is egészen.

Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagykőházban magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s aMiklós anyja, míg élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna.Míg Miklós az iskolát járta, Sárika pótolta a nagy házban.-14-

Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek ésSárika, a gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buykházban s a Miklós nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakbanlakott egyképen; a szivekben is.

Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok közöttbujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze.A gát alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebédidő volt, mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve azidőt. Mind a ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek,hogy idegen kocsi áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyiksem emlegette. Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüketeleresztették az ajtó előtt s elkomolyodva léptek be.

Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg,mint egy harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra éscsendesen, nyugodtan mondta:

Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezetfogott, keményen megrázva.

– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én.Sárika csak ha a szivedig ér.-15-

Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szépvolt. Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfénybenállott, valami finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, melycsodálatos lágygyá, puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelenvégződött, mely keménynyé tette tekintetét, éles metszésű ajakaalatt. Szemköre finom barnább színnel volt belehelve, minthafoglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét. Miklós egész testénfölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte volna mindentagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s kipattintotta, mertaz izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott volna kiejtenimegszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla. Megfélemlítveérezte magát; gyöngének, megtiportnak.

Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézettMiklós elborúlt szemébe s lassan így szólt:

– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvbentalálsz. Örvendek, hogy látlak.

– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz sazt mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek aszemem elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos-16- kedvembenvagyok, Sárika. Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségemvan reá, ah! Én is megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek…

Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézteMiklóst. A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszóMaros fodros, csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtanhallgatta a Judit kitöréseit. Egyhangúan szólt:

– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kithűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a kikicsibe vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet,azt én, ha nem becsül meg, megvetem, szétzúzom,szétmarczangolom…

– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműenjátszom a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet?Szegény te!…

Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklósnesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egyszót sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba-17- kő-virágváza képezte; arra telepedtek leegymással szemben. Mind a ketten el voltak foglalva a magukgondolatával.

A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. Akutyák és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédettálaltak. A desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldségetcsonka cserépben tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereketadtak mellé. A szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták.

– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked.Elszórakozol. Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be.

– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni,Sárika? Ki a vezető? Tógyer?

– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annakegyeben jár az esze.

– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós.-18- Úgyérezte, mintha valami röstelni való szeplőjét fedezték volnaföl.

A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vettekörül a házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetejénvolt lomb, mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idéta kedvesük kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonbanrengeteg nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól anedves, hűvös gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól.Mózest is kihozták, két felén tartva a hónaljától fogva, Judit előlment, a neki is ismerős pihenő helyre.

– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyonszenvedsz, ha lépsz, úgy-e? szegény!

Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig acsendes levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipensuhog le s a folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgöttvégig.

A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egycsippenés szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legényekhangosan kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hangbús nótát dúdol, valami keserves panaszhoz-19-hasonlított, a milyent halott mellett szoktak dalolni a siratóasszonyok.

Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbetévedtek. Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egyhangtalan sóhaj rebbent el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét:nem hallja-e meg valaki?

Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlankorondi lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egymocskos cseléd. A kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlábaelőtt, ki régi mívű czukortartót tett a gyepre s fölszeldeltbarnakenyeret egy rozsdás drótkosárba. Mindnyájan ettek s mertmeleg szellő suhant át a kerten, bementek mind.

– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik.Velünk tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondtaanyáskodva.

– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg;nagyon szeretlek.

Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes,hatalmas, lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán.

Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz-20- kárpitottolt föl éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagygyászos lepel szélén.

A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe.Tógyer elől baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. Aborulat egyforma mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durvánfölszaggatott ugaron mentek át.

Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtottakezét, hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklósmegszorította a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mintérintette.

– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nemdisznót a sötétben.

Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresettbúvóhelyet. Az erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradtleveleken járva. Vak sötétség ereszkedett le; csak olyankor látvaegymást, ha valamely felhőfoszlány mellől suhant át a hold. Arejtelmes, mély némaság súlya ereszkedett rájok. A lusta járásúmeleg szellő beszédre késztette a kukoriczaleveleket, de az inkábbsóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt az erdőben.-21- Talánpárjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor mélyén; rebegőnyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott egynyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő idegesmozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelennémegnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer magamellé állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább.

– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadtvolt. Homlokát a mohához szorította.

– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika asuttogás irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A holdvégig húzódott egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdőszélét. Meglátta Miklóst, a mint Judit mellett állott. Akkorhirtelen fölemelkedett s visszahúzódott Tógyerhez. Keserűségetérzett a torkában, mely gonoszabb volt az epénél és megnehezedett alélekzete.-22-

Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismételhúnyt a zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre.A mint egy csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva akipirult arczon, úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszítottavolna meg, hogy fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán sfölemelkedett. Félhangon szólt Tógyerhez:

– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam?Segítsz-e, Tógyer?

– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran,drágám. Hát az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer,drágám?… Ez nem is vadászatra való idő, nagysás úrfi.

Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néholmegbotlott a göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan:

– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akarsegíteni? – kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában.

Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot?Aztán ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges.-23- Háthaérinti a háta mögött. Tulajdon azon vérből való Sárika is, mintJudit s a vadászt, ki előle ellövi a prédát, arra ő isirgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos fegyvert.

– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Magaközelebb éri itt a házát.

Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nemnyújtott kezet, hanem előre ment Tógyerrel.

Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá seért a karfához.

Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra.Az eső jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúltlombokra. Mózes a hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a verandaüvegfalával szemben állíttatta. Fáradt tekintetét a nehézfeketeségen pihentette. Valami foly körülötte, a mit nem ért.Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek tetszett neki. Minthamegkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott volna.

Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott-24- a várárokfelé néző tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll.Ott minden mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazítottmeg magának egy nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónaktalálta. Hiányosan bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagynéha hazatért.

Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Mindenszertelen nagy volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakotnyitva tartott. Halk neszre állott meg.

– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság,szinte keménység volt.

– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhátsem váltottál. Egészen nedves a hajad.

Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedőhangja egészen megzavarta.

– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, akönnyet csak hírből ha ismered. Mit akarsz?

Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett skibontakozott az ölelő karokból.-25-

– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? –folytatta sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, teveszedelmet hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Énigen szeretlek téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért?Hanem most már tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Mosttudom, te megharagszol reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nemakartalak megharagítani, de mondd meg, mit tegyek?…

– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Énazért jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek,Judit. Én azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérektőled. Te úgy is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet isúgy-e? Én tudom, te meg is hallgatsz engemet, akármint beszélek ishozzád.

Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjaialatt, a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt.Érdesen kérdezte:

– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor ésigaz fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám.Ne ijedj meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak,Sárika. Hát olyan asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Azuram odahaza. Micsoda férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyanmerész, mint egy oroszlán. A tekintetét árulónak találtam, egy roszpillanatban. Mintha jobb szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre,mintsem illenék egy férjhez. Ott hagytam. És odahaza a leánykám,olyan tiszta, mint a harmat, fehér és szép, mint a liliom. Azthiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben gőgös és boldog vagyok,azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s elvegyem avőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz, Sárika.Ezért szégyenlenem lehetne magamat.

– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezdígy. Hát ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied.Észre sem vettem eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nemakarom, hogy elvedd a szeretőmet.-27-

Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezteSárika, hogy heve elragadja, egy hanggal alább folytatta:

– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, énvédekezni jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mitvessek én ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubánakhívtak. Én egy beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit semtészsz, csak megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugaradperzselő sugarába belehull egy gyönge bogár, hát ne világítsonazért az égi test?

– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom,ha meg is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem.Add te. Menj el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg semtámadtál még s már megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj elinnen. Ne hallgass se büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak?Felejtsd el, ha megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj elinnen.

– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg.Menjek el innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt mareggel gonoszsággal,-28- ártani, rontani áhítoztam. Visszaszeretném fizetni a sorsnak, a mivel engemet ver. Ha az uramhűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek tanyát és megrontommindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam. És oda már aszándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a milyenvolt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogymegcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szinténattól félek, hogy megcsalnak.

A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhajgerendái közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak bea világra, keringve oktalanul a láng körül.

Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forrókezéhez szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volnakinn. A csend nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malomtáján lecsurgó víz belocscsant a keskeny malomárokba. Valaholmessze kutyák ugattak s mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok,azt odább s odább-29- adták a falun keresztűl. Az udvar kopóiis nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy vakkanás hallszott, aztán avárárok túlsó felén keservesen vonított föl egy kopó.

– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd semlakik ezen az oldalon.

A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztánhallotta egy lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpaalatt. A kopó vonítása örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy akopó az ismerősnek örvend.

Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg azugatás a vak éjszakába.

– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét smegszorította azt.

A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszóhívta a bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagyrivalgásba. Ekkor világosan hallszott, hogy egy új, más, erősférfilépés, mind sietősebben közeledett a veranda felé. Valaki arosz tornácz kőkoczkáin állott meg.-30- A kutyák alant maradtak agyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések hallszottak, a mintmegkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső szoba feléközeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről megakart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. AJudit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtótmegkapja.

Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hátutána jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forrószerelem. Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellérerohanjon. Azonban erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsoltakezeit a Judit újjaira. Tudni akarta ő is: ki vanmég odakinn? Mert még vanoda kint valaki… Istenem…

A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És ígykiáltott a sötétbe:

Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattakkinn. A férfi hangja mind erősebb lett.

Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt ésmegfogta a férfi kezét.

– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal.Nagyon alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg?Kérlek, oh! milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal.

MENEKVÉS.

Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék aminiszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokatkellett útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszterazért jött, hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igennyájas, barátságos, adakozó férfiú ilyenkor.

Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régiismerőseitől azt hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igenjeles kuglizó német garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sorbábút veri le, a melyiket akarja. A miniszter csak másnap voltmegérkezendő, ezért haladéktalanúl fölnézett a kertbe, hogy lássaaz emlegetett kozákot.

Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak.Ő addig szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nemveri a híres játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt.Vakmerő, kifáradhatatlan lett, vízben,-36- erdőben,játszó-asztalnál, lóval, asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgyösztönből. Tele volt erővel, s az kibugygyant belőle egy kis parázsizgatásra, mint a rügy a fából.

A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt smester a maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott.

Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a hátamögött. Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagábanmegemelgette a golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csakaz alkonyat a kertre nem esett.

Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében ismind vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe,úgy dobálta a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, mégfiatal, ruganyos és deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogyaz úton köszönőket alig vette észre. Pedig sok ismerője volt. Ittnőtt föl.

A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember.Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. Debizonyosnak lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar,biztos fogás, tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addigjátszott magára, míg csak a mulatók ki nem zavarták. A játszókmindenek-37- fölött érdekelték. Mennyi esetlen kuglizólézeng a világon!

A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak akuglizó színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán,hogy csak úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat,míg csak egészen beleizzadt.

A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyannem érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kisváros persze föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtakvirágokat, bandérium parádézott a piaczon, a miből az volt avalóságos haszon, hogy senki sem alkalmatlankodott Magyarinak akuglin. Estére már szép gyakorlatot is szerzett. Eh! nehézség nincsa világon, csak erős akarata legyen az embernek.

Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső.Magyari zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségeinnéhányszor pompásan győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Estenéhány polgár vetődött be. Azokat kedve szerint megrakta éssajnálta, hogy a német nem hozta oda a fogát.

Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet:leitatta a polgárokat egészen-38- a sárga földig. A mintivott, mind kedvetlenebb lett; a kik házsártoskodtak, azokatkidobta; a ki ellágyult, azt eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt,vígasztalta és oly szépséges szépen énekelt tökéletesen kiműveltbassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki hallotta.

Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg semmérkőzött a némettel. Inkább csak kedvtelésből dobottegyet-egyet.

A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesenlegyűrte. A szegény az egyik hibát a másik után követte el.Valósággal elvesztette a fejét. A végén a német egyszer mezitlábostis dobott, a mi közderültséget keltett.

A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogyMohácsnál sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el aveszteségét.

Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módontalálkozott a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki irántérdeklődött s egy-egy szíves szava volt mindenki részére.

Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt mindenmozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igennyájas; igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele.A boltos vagy a fogadós, a kinek régebbről-39- adósamaradt, kedvtelve mondta: «Lám, a mi bárónk; lám, hazatért; vajjonvégképen-e?» Azon mindenki örvendett volna.

A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jóemberét pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, azöreg gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig.Elnehezedett, jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr.Megszólította:

– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyensugárzó legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon,maga marad csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak afeje fölött…

– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogymegismerjem a feleségét?

– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszerbeszélt méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszerútbaigazította méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felőljött. A lovat még én vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem megvele. Hogy is emlékezhetnék reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagyleány volt. Azonban csak most hajlott a kérésemre. Alig két éve.Azóta igyekszem boldoggá tenni. De méltóságod megró e sokszóért.

– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjártabba az irányban, a merre a vén tiszt tartott.

Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmasközeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagyemeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában,láthatja egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély,melyben uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizonymások szavaira hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyaricsak szegényebb lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér,mely ereiben buzgott, nem kevésbbé drága, a miért a zsebébenkevesebb pénz van.-41-

Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú,rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietősdolga; hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal,vérig kell dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, selégedettség. Mert hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha aztóhajtjuk; és mert nem virrad hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogyjönnie kell. És mert minden meg is jön a maga idejében és mivelminden úgy van jól, a hogy van – hát mire való emésztődni,szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan kevés kellaz embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra, hogymeghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kisvárosokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a holkényelmesen kikerülheti a másikat…

Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festettkőház; leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornáczfáján a ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A vízláthatatlan párája lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid,álmos csend terül el az életen, mint egy finom fátyol.-42-

– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok,hogy a küszöbén átlép.

Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn azoleanderekkel megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgytett, mintha fölemelte volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmasházába.

Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kékszemei, vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egyvirág, melynek szirmait az ősz érte.

Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta éshozzá dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelőalakjára szögezve.

Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer agátháti marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertészleányát.

Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú,fiatal. A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott azoldaláról. Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából valóképeskönyvéből.

– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgősútjok van.

– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálainveszedelmes átmenni.

Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngédpettyeket képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekbenkaszáltak.

– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt –átmegyek rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-eakkor a várost?

Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta alova kantárját.

– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó?Megmutatja így az útat?

A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogvanézte a kis szőke leánykát.

Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényesszemeket!-44-

A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállalkötött koszorút.

Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak elsem pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit azimént hagyott abba.

– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban.Oka van, hogy ezt is kérdezi?

– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, snéha erre jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban.

Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leányegyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorságaelszállt.

– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt…igazán soha sem.

– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműenleszállani a gátra.

Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedénleugrott a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt:

– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná megaz ujjahegyével.

A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével ahelyes vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat.Matild ott felejtette egy perczig.

Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábávala vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intettés frissen tovább ment.

Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, milyréginek tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta adobogó zörgését, a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csaka meséből való volna; olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszerúgy tetszett neki, hogy az ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az.Egy elsuhanó madár szárnya illette meg csak az ablaküveget. A berekezüst nyárbokor pihés ága meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyőjemellől? Csak egy kóbor nyúl illan odább.-46-

A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé halefoly, ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberekjárjanak át rajta a városba, de többet, egyszer sem, de soha nemfut át rajta a szép királyfi.

A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékúfalusi legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló azegyetlenhez. Matild olvasta érzékeny német verses könyveit aszerelmes pásztorokról, a kékszalagos bárányokról és álmodozott ésvárt valami lehetetlenségre és hitt valami hihetetlenbe.

A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvittékmessze, csak legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött anagy csontos kaszás és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűlmaradt a kis kertészházban.

Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól,szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy mégegyszer a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és ameghervadt kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész.

Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogylátta volna valaha.

– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelenzavartam meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző leszirántam.

A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltakpiperézve női munkákkal. Mindenik pedans rendességgel voltelrendezve. Magyari az első tekintetre megismerte a régi bútorokat.Hazulról, az apja házából valók voltak. Az esztergáltkőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit ugrált! És a vöröskarosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei gazdátlan képeibőlis egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében, írásos szalag aszáján. Egy kissé megilletődött.

Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. Ahomlokát megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt aMagyari tekintetével.

Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitványállatnak a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt,aztán fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét.-48-

A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébefogta az öreg kutya fejét.

Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangjamegremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett ésszeretetreméltóan az asszonyhoz fordult:

– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbánrégi barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttemvolna.

– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbánnagyobb ünnepet nem ért, mint a mai nap.

Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be,keskeny nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leánymegtöltötte a poharakat, az asztalra tette és kiment.

– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetestermés, méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem isadja több tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk.

A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissézavarták a váratlan benyomások.-49- Küzködnie kellett magával,hogy kedélyének rugékonyságát visszakapja.

Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjártlehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig arégi volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz,a mint látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a bárólábai elé feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetvecsendesen pislogva.

A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ültkisebbik gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát,szüntelenűl locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porbahurczolt régi tisztelt névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy.A helyett a vadakról beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróvaljártak a szabadi hegyekbe. Már csordával járnak le a kukoriczásokbaa vaddisznók; a maczkó ki sem mozdul az aljból málnaéréskor,kedélyeskedik a parasztokkal s ha pásztortüzeket raknak a cserésbe,másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És nincsen már vadász, hozzáméltó.

Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha megakarná győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kelleneberendezni.-50-

Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. Abáró egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet éslekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesenült Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna mindenperczben felszökni.

A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett avén gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő islévén… hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Mégaz öreg báró bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt őszerezte meg az… az… «elmult időben». A vén virágos szék is ottvan, a mit a méltósága báróné szeretett. Azt emlékül kapta.

Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett abáróval. És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a bárópodgyászát a fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor akegyet és élete legboldogabb napjának nevezte.

Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúlélvezte a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el,hogy elment.

Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében-51- s afeltörő képek ellágyították, akármint küzködött ellene.Nevetségesnek találta magát s boszús lett.

– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta:«Higyje el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy azidehaza jobb, mint akármi hely».

– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van agyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogyvagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük máregyszer az igazi bút.

A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Minthacsak nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt sváratlanúl kérdezte:

– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra,mint e derék, hű ember?

Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kelleneelhitetni, hogy szereti az öreg embert.-52- Igaz-e? Haigaz, elveszti azt, a kiről örökké álmodozott, mert íme szívénekcsak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor így szól, miért mentél háthozzá, miért hazudtál az oltár előtt?

Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz.Hanem megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s ígyszólt:

– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öregember. Azt hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon éslám, az mind nem igaz. Van a világon. És mikor az ember eztmegérzi, olyan könnyűnek érzi magát.

Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólagcsak gépiesen cselekedett.

Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtekaz ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfagyümölcsös ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő.

Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfikezének melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnakérezte magát s közeledett az álmodott férfiúhoz.-53-

Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matildérezte, hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartanmondta:

– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott.Elfelejtette-e már? Inkább csak az emlékért mondtam vissza.

Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellenemondani, de a tekintetéből látszott, hogy nem értette.

– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba agáton s azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbiösvény a városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta sOrbánt küldte utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt akoszorújából?» Már nem emlékezik reá?

Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészenmegszépült elhervadt arcza.

Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját,mintha valami ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el.Egészen ruganyosan szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta:

– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogyMatild nem volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam.Én magam rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod.Örvendek, ha Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgyörvend a szerencsének, mint én, csakhogy ő kissé szótalan éskedvetlen. Mi igen ritkán látunk vendéget, s kiszokunk belőle, deilyen kedves vendég soha sem járt…

A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásánjárt. Mert az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, ajelentéktelen eset apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szótaz asszony megtartott az eszében, úgy, mintha csak az iménthallotta volna, vagy mintha örökké hallotta volna – attól fogva.Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny jel után áhítozik és azérzékeny múlttal indokolja. Egyszerre jelentékenynek találta aMatild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta. Nem véletlenrosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait és arosszullétet.-55-

Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egészesetet. Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egyjelentéktelen asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán feleségeaz.

A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött.Rendelkezésével fölverte az udvart, nehogy valamiben szükségetlásson az ő kisebbik gazdája.

Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobottvolna mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: amúltnak emlékeit és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyátmegsimogatta gyöngéden és kiállott a tornáczra. Az udvaronsürgölődött a kis piperés cselédleány. Megszólította:

És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett,hogy hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetétérezte magán.

Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedvevolt, hogy megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ezasszonyban. Hiszen egy világlátott embernek mi se könnyebb-56- annál, mint hogy belelásson egyhaszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogyfoglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödjevele.

A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kisMatildhoz fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangonkérdezte:

Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte éshallgatott. A fiatal ember kegyetlenűl folytatta:

– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó.Nem óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint avégzet. Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam,talán ez a percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgytetszett nekem, mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszerláttam már; egy álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán.És mintha az álom megújult volna ismét…

A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Azasszony keble gyorsan hullámzott.

A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyelkérte a báró a szolgálatot,-57- bátorrá tette és a szép úrfin végigvonogatta fényes szemeit.

Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy lesteMatildot, mint a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász,fölhúzott puskával kezében.

– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogóvízre és a koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, haemlékeztetem reá?

– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő…Én segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem,hogy visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha semtöbbet… soha sem tért vissza.

A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégeztesürgölődését a szobában és kilépett a verandára. A vacsorátjelentette ragyogó tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, minthaegy királyt invitálna az asztalához.

Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható oknélkül megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket,nesztelen lépéssel.

Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű-58- nyájas úrlett. Fesztelenűl beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott.Mindent pompásnak talált s udvarias figyelemmel halmozta el azasszonyt. Orbán boldogan nézte azokat, kiket a legjobban szeretettezen a világon. Mohón, gyorsan ivott. Mikor a bortól egy kissémegmelegedett, fellengezve mondta:

– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, ígyfelelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint.Szolgád már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Azasztalnál ül az a két lény, a kik legdrágábbak szívemnek.Bocsánatot kérek, hogy egyszerre emlegetem a két nevet. De hódolóragaszkodásomon kívül Matild, a legdrágább nekem. Bocsánatotkérek.

– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öregbarátom! hogy most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogomkapni annak a módját, hogy hosszabb ideig is láthassammindkettőjöket.

– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra-59-szeretetének értékét? Azonban jókor reggel indulnom kell. Maga azthiszi, öreg ember! hogy nekem nincs «muszáj». De van. Holnap reggelmessze leszek. A kötelesség parancsol velem.

Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább avén tiszt házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt ahatározatával, egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan melegtekintettel nézett az öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magátképesnek reá. Annál kedveskedőbb lett.

– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal.Még adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját.Elfelejtette már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja bevelem a falut éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hátféljen, Orbán! ma ismét olyan kedvem van.

Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott.Alig hogy megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti márel ilyen váratlanul.

– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mintreám, együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol.

Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg-60- tisztsokáig fűzhesse ezt a kérdést. A borát a világosság felé emelte ésmagasztalta arany színét, pompás ízét. Fenékig itta és késztetteOrbánt, hogy igyék. A mint az öreg tiszt látta, hogy kisebbikgazdája élvezettel iszsza a vén bort, kedvébe járva,fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az öregembert.

Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul,akkor könnyebben békül meg az eltávozásommal».

– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hoztaFrankföldről és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet soktörök vére áztatta… Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mindelmentek őseikhez… egy van csak, ki méltó, hogy megízlelje… anagyok szegény szolgája nyújtván…

A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött.Akkor Orbán elkeseredve kiáltotta:

– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegényszolgáit… Ő saját kezével tölti-61- meg a poharakat… te elnézedezt?… elnézed?

Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt.Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét éselaludt.

– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjékOrbán. Így a búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem maradhátra, mint hogy én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedvesvéletlen volt, a mi idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljonreám.

Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette akezét a Magyariéban, mintsem helyes lett volna.

A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ezszaladt át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad agyönge, érzelgős asszony szívében…?

– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbánhelyett a kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nemképes reá.

– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzékösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek azálomra… Engedje, hogy ismét köszönjek…

Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt,rezedák illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyéslehelletével elegyülve.

Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtettevolna talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volnaés boldoggá tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozásés gyöngédség. Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesenérzékeny asszony szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyenlesz így a jó öreg tiszt élete mellette!

Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hűszolgával találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltekmind életre… Magyari, az erős birkozó természetű ember megadtamagát ez érzésnek. Súlya alatt ellágyult.

Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte?Mint altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen,hogy jól,-63- becsületesen cselekedjék? Máskor talánnem töprengene ilyen kérdéseken. Talán máskor léha hiuskodás arraunszolná, hogy hagyjon hátra egy megsebzett szívet. Azonban azegész délután másképen hangolta.

Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézetttanácstalanúl.

Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsietvalaki s a kertajtó homályában eltünik…

A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábaimellett, a kis cselédleány az asztal körül rendezkedett.

A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki,hogy a másik felhőrongy alá bujjon.

Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményelvajon? Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandotkeres?

Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke?vagy rosz fajta a vére?

Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felément. A léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyariegészen fölháborodott.-64- A porondos úton gyorsan végig ment. Seholsenki… Bokrok, virágok, madarak, minden aludt.

Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötletetámadt, gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangonmondta: «ez az»… Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle smegutálja, hogy soha se gondoljon reá…

Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesseálmaiból örökre.

– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebbenszemednél gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángjátidetartsad szivaromhoz?

A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda avilágot. Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját,megszorította; meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:

– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt-65- láttam…Nagyon szomjas vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél odaegy üveget e jó borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…

Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott aleány kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.

A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt selfújta a lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.

A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve,mintha választ adna óvatosságával a hangos szóra.

Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe-66- ültette. Aleány mind a két tenyerét a fiatal ember elé tartottavédelméűl.

– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadjel egyet sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros,mint az eperszem… akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőlemásnak is.

– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járnakörülöttünk.

– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog avilágon a szerelemnél.

A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cselédkifeszítette testét az ölelkedő karból s fölállott.

Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczelmegriadva suhant át az Orbán felesége.

Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több avilágon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő…

A BECSÜLET.

A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak akorcsolyázók. Az éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. Alámpácskák szelid világa érdekes félhomályba öltöztette a nagy parktavát s a parkot őrző óriási fekete fákat még nagyobbnak mutatva,mint a mekkorák.

A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz TordaDávid beszélgetett a tisztes Pókainéval.

– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyategészen értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egyjanicsár.

Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette aparkon át. A szomszéd falubeli birtokos-72- leánya, agazdag, kissé lomha járású Tar Ilona ez.

– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróannevetve. – S azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatottvalaki.

Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legénykevitte el. Emil alig elegyedett a beszélgetésbe.

Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. ATorda felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint afőhadnagy mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egypercz alatt utólérte, kézen fogta s előre haladt vele.

– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s anehéz leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikítottKlári a futás hevében, Emil szótalanul követte őket.

A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecsesférfiak szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, PriniGábor ült rajta s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyekmellett futott.

– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát,méregeti a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehenmaradjon.

– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vetteel az ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram!adj neki eszet hozzá valót.

– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogytakarítsa ki az utat Prininek a kis Klárikához.

– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kisvirág!» (és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébrejogom, mint nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnekvolna joga. Én? Mit gondolsz?

– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra,melylyel akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át –Klárika mellett. S akkor jött Torda, a penzionált generális, éplábakkal, kastélylyal, erdőkkel, mezőkkel.

Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőröslábzsákját figyelmesen igazgatva.

– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Magafeláldozza magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét,csakhogy régi barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg isvárhatom magától, Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltemfel Klárit. Ő boldoggá teszi magát; maga lábzsákot szerez alábamra. Ilyen a férfiak háládatossága.

– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mitbeszélek. El akar vinni valakit?

– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja-75- magát,mert nem egyszer ma visszás feleletet adott.

Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötétel-elfedte mindkettőjüket a hajlásoknál.

– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhezszorítani a melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsóoldalra a hattyúházig. Utól se érnének a segítők. Egy percz azegész. No, megteszed?

– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék,hogy te boldog légy?

– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mittehettem. Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így,hogy én csak sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád.

– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted?-76- Az enyémlennél-e inkább akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon,hogy az ő tulajdona légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a teéletedet a szegény katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, afényre, ragyogásra teremtettet. Miért kinzol, Klári?

A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura feléfordította.

– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággalzavarban van vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az eszeaz uráéhoz való, a kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogyanya s elmosolyogtam ma is, a mint látom a nagy fiát az ölében.Mondja, hogy boldog vele. Jól esik hallanom, ha mondja.

– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Perszenekik kevés idejök van-77- még hátra. Azt a kicsit jól akarjákeltölteni. A mi erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. Aki pedig hátul jön, tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta aligpihenünk a Torda házában. Juttat neki is az asszony, marad nekünkis. Az a rend. A ficzkó erősen támad. Nézd Emilt, hogy meg akarjamutatni Klárinak a hangjának a lágyságát. Csak ki ne essék a sajt aszájából, a míg énekel.

Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. Akorcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messzirőla park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe.

Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva.Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. Ahattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffjamesszire elgurult, maga végig vágódott a sík talajon.

Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott:-78-«Négyesre!» A muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodvasorakozott a tánczra.

– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbeegy hajlított padra.

– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyémvagy. Én érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem,rólad ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnemmagamat. Az én dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári.Mert te hagytál el. Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s teis tudtad, hogy az enyém vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nekhivtalak. Mikor elrendeltek mellőled, nem is eskettelek meg, hogyaz enyém léssz. Hát kié lehess? El akartam dobni a kardbojtomat,hogy elvehesselek. A míg terveltem, álmodoztam utánad, a néni, a kiminket nevelt fel, odahányt téged az uradnak. Az övé vagy? Még csaknem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem. Mért hagytál el? No, hátitt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz körül. Torda mindenragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged.Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat mindenpompát,-79- hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszimagát érted. Tudom! De nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébrenlégy és visszakövetellek. Visszakövetellek, mert te az éntulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon áron. Igen olcsón vettékmeg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el. Vagy azt is eladtad?Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El mered tagadni,hogy az enyém vagy?

A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem voltfelhevülve, de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondanael.

Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébeszállongó hó befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek,a muzsika élesen hangzott a csendességben. Mikor a beszélőelhallgatott, halkan szólt hozzá:

Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt,vadász kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csaposvolt a hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjábaöltötte Klári karját. A park széles útját behavazva, messzefehérlett; a nagy, fekete fákról lágy-80- pehelyekszállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó Ilonával stitkolódzva nevetgéltek.

Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamásliscselédek szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordákrégi pompás kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrösrámás tükrök ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillárcsüngött a faragott mennyezetről. Minden vén, erős, pompás.Muzsikaszó is rikkant fel. Prini Gábor állhatatosan biczegett Kláraután.

– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend?Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgyveszik körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, perszeéjszakon; mi, a kövek a falban, szegény hívei; keletre?

Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette,megsimogatta a haját s így szólt:

– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság vana tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valamikellemetlent? Ne áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal.Tán Torda mondott valamit? Ő sincs különben. A míg a jégenfutkostál, az én időmet rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, maszórakozott s néha olyan össze-visszaságokat mondott, hogy zavarbaejtett. Volt tán valami közöttetek?

– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza szaj, izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nemszeretem azt a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Azurad nem arra való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Maeste Emil szokatlan sokat kerülgetett. Torda szemmel tartotttiteket s szórakozottan beszélt velem. Együtt nőttetek fel az énfedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj, Klári. Eszedbe jusson, hogyte szegény árva leány voltál és ma királynéja vagy Tordának. És afiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg nekem igazán, történtvalami köztetek? Kivel?-82-

Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét srebegő ajakkal mentegetőzött.

– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát alevegőben. Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nemmegy. Bár vinné el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az uradvalósággal pazarol. A milyen egyszerűen élt, olyan bolond módonpazarol; a mi itt foly az a prédaság, valósággal oktalanság. Tán tekivánod, tán ő kivánja éretted. Mi lesz ennek a vége? A gyerekedkoldulni fog, azt megjóslom neked. A mulatság el se pihen s újbólkezditek; még a muzsikus is megőszül benne. Mi történik közöttetek?Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom, mikor lobog ki aláng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az urad egynyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nemvalami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt,hogy bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésbőlmentél férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látniakell. Hát hadd lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarszfelelni, Klári?-83-

Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nemnagyon friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnaklátszott. Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Azajaka keskeny, színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain arózsaszinű körmök fölfelé hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonátvezette a karján, szinte tüntetve vele.

– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a teszép társad iránt.

– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadtkissé? Akarja, hogy helyette intézkedjem?

Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellévonultak. Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszédkastélyokból való fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet.A jóvérű legénykék körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönségelevenné tette a rossz szájú embert.-84-

A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinűpezsgőt, a keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőkeleány mellett ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyenbeszélgetve. A kis Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak.Torda az asztal derekán ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe veleaz egyik ősének a képe csüngött a falon. Feltünően hasonlítotthozzá. Tulajdon az a csontos, erős arcz, tulajdon azon keménytekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon széles, szegletes áll sduzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve, megmarkolva, úgytartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü karmailennének.

A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett atársaságon. A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsikafelhangzott a terem régi divatú galleriáján. A beszélgetéshangosabban megeredt.

– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legénykePrini Gábortól.

Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány,csahos, solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy,hogy hangos tőle az erdő. «Eladó, ki veszi meg?»

– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomátvesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. Akopó szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egydús bokor alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most isfutna, ha meg nem jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt,körültekintő most, meg nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg akopómat? Eladó. Ki mit ad érte.

A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. Aszünetek alatt élesen hallatszott rikácsoló szava.

A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanulnéztek egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka kivolt gyulva.

Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonbanvisszaült vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólta czigányképű legénykéhez:

A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól:«történt-e valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatásmakacsul ismét erőt vett a társaságon. Torda szigorúan nézett alegénykékre s hangosabban beszélt a szomszédnéihez.

– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta.Azonban a tánczra lesz hangulatunk bizonyosan.

– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűenés elfordult.-87-

Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétrőlpanaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt.Bocsánatot kért és visszavonult.

– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidámnapot kedvetlenül végeznétek be.

Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatokegymás után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilonaoldala mellett ült a kocsiban.

A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozóarczczal. Aztán benyitott.

A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felettnyújtózkodott.-88-

Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint aTordáké; arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövérkeze ökölbe szorítva.

Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformánlélekzett. Haja rendetlenül a homlokába hullott.

Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte snesztelenül lépett ki.

A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, aszürke égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele.

Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át afolyosókon. Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztángyöngéden megillette az asszonykának a vállát s belépett a szomszédkis dolgozóházba.

Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágúrézgyertyatartókban lobogtak a viaszgyertyák.

– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nemhallgatna ma reám?

Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s aligészrevehetőleg igent intett.

– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégismeg kell beszélnünk némelyeket.-89-

– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ezigen boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra,melyekkel megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott,mint a mennyi megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelenéletéhez kötötte magát, Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nemkerestem soha: miért hozta meg ez áldozatot? Úgy vettem, mint azüdítő harmatot. Áldja meg érte az Isten. Ne vegye rosz néven, hamost magamról is szólok.

– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mitérdemetlenül elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatotkerestem. Társaságot gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremtenikörülötte. Tán igen sokat is fárasztottam vele, de féltem, nehogymegunjon. Önzés volt, sajnálom, ha terhére voltam. Így gondoltam,lássa: utolsó vagyok-90- abból a fajtából, melyből származtam. Ami még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz addig nekünk, a mígmegjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek tart. Ne itéljenmeg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság, az elevenségütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen veszi.Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A fiamrólbeszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam reá.Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Azén hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nemkell megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Istentegye boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.

– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom.Látja, Klári, az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúlszámítottam, könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, éseltűr a maga körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem.Azonban fiam született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az énfiamból? Van-e jogom őt szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, ami nem az enyém, de az övé, a fiamé? Ősei szerezték-91-becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a nevüket viselik.Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület lesz-e ez? Hafelnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog tartanifelőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét,Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?

Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta.A felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:

– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízomfeleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyimvan, az elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egygyereknek. Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga azáldozatkészség és az áldás. A mint boldoggá tett engem ésmegengedi, hogy becsületesnek maradjak, becsületben neveli őt fel,és az én tiszta nevemet tisztán őrizi meg. Én tudom, Klári és énnyugton bízom magára a fiúnkat, a kis Torda Dávidot. Ezt akartamelmondani, Klári.

Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egypillanatig, aztán hangosan kaczagott fel.

Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste-92- egészentánczolt bele. Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek azerek. A kezével belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind akét szeme könnybe borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon.Kezeivel görcsösen az ablakra intett kínos kaczagásában.

Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be.Arra egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.

A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak aréztartókban.

– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálosbágyadtságban. – És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássameg e gondolatát. Az egyetlen magához méltatlan gondolat egészéletében, Dávid. Itt hagyna ismét szegény, gyenge, árva asszonyt,kit irgalomból neveltek fel? Itt hagyna birhatatlan teherrelmegterhelve, örökös váddal a szívemben? Én megtiltom, Dávid, énmegtiltom.

Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcsvisszatérésétől félne.-93-

– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyengeasszony meg fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, énféltem magamat. Hátha elveszítem a magamét és vele a nevénekbecsületét. Én megtiltom, hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen azén lelkemre. Torda Dávid nem üldözne a sírjából is, haelfecsérleném a becsületét. Megtiltom.De vigyen elmagával.

Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára.Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította amaga kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:

– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kisleányát? A kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-emagával Torda Dávid.

S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel,Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havasúton.

A FAL.

Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítsonegyet, mert itt mind az Adorján László házának a fala miatt valóháborúságról lesz szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdontelkére rakatta, hanem a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyedezt csekély dolognak itéli, kivált hogy a háznak csak egyik falárólvan szó, egy félméterről, vagy valamicskével többről. A világ pedigelég nagy arra, hogy egy félméter ide vagy oda, ne legyen érdemes aszóra.

Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatjakegyed, hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű embers nem szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem engedegy félméternyit, de egy hajszálnyit sem.

A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította:«Láttam én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»

A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsupposfészeknek indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektortagbaszakadt fia volt. Írástudó legény, de az ekeszarva mellettmaradt. Nem szerették valami felettébb, mert különbnek tartottamagát a benszülötteknél, de hogy a méltsás úr kedve ellen merttenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép nyári alkonyatkor munkaután felgyültek a parasztok a László telkére. A mint a fal nőtt,így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a parasztbirót).«Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg abéresekkel.»

Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen aLászló faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földretérdepelve. László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfbőlolyan hangosan felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát.Ilyesfélét mondott, hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki afalába piszkáljon, a míg vasvilla van a pajtában.»

A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna:felemelkedett s tovább ment. A parasztok-99- eztmelégedéssel látták. «Jól odamondott», így szóltak és Lászlótnagyobbra értékelték.

Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt aLászló udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt améltsás úr a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskeltszürke fala s az egész falu.

A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzétbele is ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán,de minthogy annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben,erősebben csinált meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett ahegyére és narancshajas pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körültolongtak a székelyek. Még az oláhok is leszálltak a dombról azingyenre, bárha a méltsás úrtól felettébb féltek. De ez az egészhistória, mintha csak a méltsás úr ellen történne. Sőt mégasszonyok is szállongtak be a szép nyári délután.

A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya isáttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóémellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igentartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogyegy illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hátegyszer-100- élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanukell kendnek, László, hogy az a fal nem idegen telken épült? Ittvagyok én.» A társa így szólt: «Ha esküdni kell, engemet sefelejtsen el.»

– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyzőleánya, a kis Bede Juli.

– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik,drágám, ha már az ember adót fizet. Mi?

E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás uratvédelmezi Bede Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e mártopánkát a lábán? Nincs-e valami köze a méltsás úrral?

Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyaneleven kék a szeme, hogy-101- feketének illik be, s az ajaka, minta cseppentett vér.

A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli elis ment a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annállelkesebben ittak s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintharajta vettek volna diadalt.

A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétáltnehányszor a kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volnahozzá. De a sok «volna» miatt hazament. Nem a fal felől, de magáérta kis Juliért. Van neki köze az egész falhoz? De e sok üvöltésmégis felkeltette az érdeklődését a László paraszt, fala iránt. Azestéket Mózes úr igen előkelő társaságban töltötte: Bethlen,Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek a névennevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban ezeste így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk,hiszen nem látsz te minket.»

Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki abetűket valami pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajakszínére emlékeztetnek s a pergamentek arany-sárga gyengeleányhajra.

A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi közesincsen valami asszonyszemélylyel.-102- Az egyetemen hajdan nagygavallér volt. De az rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetesprimor-familia aszott leányzóját akarták a nyakába varrni. Meg isállapodtak a hozományban mindenfelől, azonban Mózes csak azért seakart tudni az egész dologról. S ennyibe maradtak. Mózes afejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.

A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga afaiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egésznapon át sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett lecsendesen. Egyszer ily kiáltást hallott:

– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. –Hát én neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak azistállójában két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.

– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszárlábát? Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.

Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedigaranyos szép idő volt. Az ácsok-103- verték a zsindelyt, shogy hallják egymás hangját, harsányabban beszéltek. A leányboszankodva elhallgatott. A legény haragos volt ésodakiáltotta:

– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntálmár engem?

Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadékazt vélte látni, mintha az urasági kert faiskola sorai közöttvalaki mozogna. Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjétés végig ment az urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégisúgy tett, mintha meg volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:

Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkábbkedveskedő volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepücsak a mellükig ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, alehelletével elérte a leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlannyájassággal:-104-

A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miértne?» azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehányszót pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok aljánvirul legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen«nagyra, kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta,részint az ácsok kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságánaka méltsás úr enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidámanaranyozta be a kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.

László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valamiparasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedtencsak a leány nevét kiáltotta.

– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán,gőgösen.

A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyakközött végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is aszéles gyepes-105- uton át boszankodva kerűlt a Lászlófala mellé. A gyep tele volt az ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogya fal a Buzogány kertjébe van építve. A szeglete egészen elcsufítjaa kert egyenességét. És e merész paraszt arczátlansággal tetőzi amerészségét. A méltsás felrúgott néhány kavicsot az úton, hogymesszire repültek s izgatottságában felgyúlt egészen dohányszinűarcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.

– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogya csepegés ne mossa a falat.

S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, abéresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házánakszép falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztoka mezei munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jókitérni az urak haragja elől s úgy tettek, mintha egészentermészetesnek találták volna a falbontást – és tovább mentek. Majdmegbeszélik künn a borozdán. Benn a faluban tegyen mindenki úgy, ahogy tud.

Az egész munka nem volt valami nagy dolog.-106- Csak avakolás volt mészből, a bele azonban csak agyag, vessző közé verve.A béresek fejszével szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mintegy lánczra vert farkas. Az emlegetett vasvilla is előkerült apajtából. Vérbe borult szemmel nézte a rombolást. Azonban csak azordításnál maradt. Magára volt egy egész bandával szemben. Kibeverje a vasvillát? Az ácsok nyugton leszálltak a fedélről s ígyszóltak:

Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volttalálható.

Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme,reménysége bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alattboldog fészket ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit,szőttesekkel tele sifonérjait s a szegletben marad annyi hely, hogybölcsőt állítson oda. A haját tépte s vad szavak szakadtak ki aszáján:

Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt.Írástudó ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmesinstáncziát, annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment azigazságáért a városba.-107-

Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátora lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről.Azonban ott váratta Lászlót egy jó fél napig.

Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írássalindúlt a törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ottkomissziót itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig.Akkor a tinó árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre lekell tenni, mielőtt kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. Aprókátor tanukat nevezett meg.

– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy párhalott szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehetkihallgatni. A míg az megkerül, megy a per, mint akarikacsapás.

Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mirehazaért László, a tinó árából se volt semmi; a perből se,elhihetik. S a falból sincs meg semmi, igazán!

Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbjemaradt. Még a dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtábavonult meg. A szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer.Virágos karton ruhája, rózsás orczája bevilágosított a Lászlóudvarára. Elfordúlt. Vajjon-108- nem épen ő unszolta reá améltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért? Bizonyosan eladtamagát…

A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohasetudja az ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak.Ha nem is jár négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de azefféle úrnak hosszú a keze. Még a László nevéről se szerettekhangosan beszélni.

A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva.Ökrökkel vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsásállatjaival. Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is.Egy kicsit méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakattanuknak. Az oláhok így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:

– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember,mi a szándékod?

Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokatnevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? Afalról ki beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt elis rendelték. A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jöttkis irnok meglátta Julit, a mint érdeklődve nézte a László falamellett sürgölődő urakat. Néhány szót váltott vele. Azonban maga-109- a méltsás úr is köszöntötte (aszempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment senyelgett vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. Lászlóa fala mellett állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értikegymást», gondolta keserűen.

A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mindfelgörbült, mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írtaLászlónak: «A Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annálkevésbbé». Azonban mit adjon László a peréért? Az első hó pedighamarább lehullt, mint várni lehetett volna, s nagy hidegethozott.

Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggelindúlt ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fela vágásba a jegyző háza mellett.

– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a marttetejéről.

Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban emerész kis leánynak felelt. A leányka mintha általában kerültevolna a méltsás urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt,alig felelt s rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valamigyümölcsöt küldött egy kosárral, szíves üzenettel. A leányvisszalökte az ajándékot.-110- A vén jegyző ijedten kapta el akosarat a hozótól.

A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ottmaradt, de a leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután isnéhányszor a méltsással.

– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának.Mégis így megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:

– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt,az akár hozzá se kezdjen.

A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szemviláglott ki. Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:

– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leánymellett? mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.-111-

– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel.Hasonlított egy szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál kéténekes között, a mint fészekrakásra éneklésükkel csábítgatjákkétfelől.

A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kiskapun s a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látjákvalahonnan, de ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollúmadarat.

A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom,keskeny, rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezértnem vonta mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonbanalázatosan, alig nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. Aleány helyet mutatott uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.

– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogymegengedi. Meghallgat úgy-e?

– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam?Vagy bántottam-e valaha?-112-

– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani énkésztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?

Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobábaha betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani.Vontatva fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.

– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsásúrnak, hogy így üldözi a te ellenségedet?

– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja,én beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?

– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőttmeg az árnyékban ilyen bájosnak?

Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban azasztal tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.

– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá.-113- – Előbbminden pletykának vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki semerek menni az emberek elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a falubóla szegény fiút.» Én már azt kigondoltam jól. Megteszi? Látja, ittaz apám. Ő bejön mindjárt, ha hívom. Ő megcsinálja az írástmindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja) mit se kíván. Hogy a falátnem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt visszapótolja. Jó? Ennyiaz egész! Aláírja?

– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagyúrnak? De egy leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohasebántottam úgy-e? Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja akezét? Nem tenné meg?

Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta akezét, mintha vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úrgyors mozdulattal fogta meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. Aleány élesen kiáltott ki az apja után.

A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írtameg, a mit az ő alázatos pennájába diktált.

– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdeztesúgva. Nem mutatja meg, a mit lőni fog?

– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsigyártmány, szép leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám anyulakat?

A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durvánragadta meg a kilincset és bevágta az ajtót.

– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy idejöttél? A te házad ez?

Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza,hangja élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühöslegényt. László hozzáfordult s elkeseredve mondta:

– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le atemetőbe, semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött,hogy megrontson. Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzámszól mégis kend?

– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, aki, ha sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, haaggódom, csak miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogyitt szégyenítsen engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked,László? Anyád? Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalakmeg? A becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem azenyém. Hát neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Kiszabadít fel, hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél.Akkor jőjj vissza, a mikor hívlak.

Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá eza vad ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:-116-

– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térdencsúsznál s úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nemakarok tudni rólad. Érted?

Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásbólegyszerre síróba fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis testemegrázkódott beléje.

Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitteLászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.

– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted ígyfárad, látod?

– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit énteszek? Majd ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátorember és majd kivágja magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni.Ott fagy meg egy kicsit, az is kell neki… egy ilyen… egy ilyenembernek.

– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat,felépítik a te házadat.

A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán akövetkező pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért alegény arczára feleletül.

A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint alecsapó sas a prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte,mint egy pelyhet, magához szorította erősen, szilajon sfelüvöltött. Aztán lecsúsztatta csendesen s végig csókolta kigyúlthomlokát, szemét, arczát.

AZ ÓRA.

Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszorúr megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nempityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép versetlehetett volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és többefféle szép szók mászkáltak át az agyán.

A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn mindenlélek. A városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivertkufferekkel minden hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. Akuvaszok kedvetlenül vicsorogtak reá, de nem érdemesítették azugatásra.

Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Őazonban egy feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre.Titokban minden élő emberben egy hódolót várt. Szépen is akartmegjelenni. A kocsi párnáján csinosan megszegte magát s szőkebajuszkáját simogatta. A némaság kedvetlenűl érintette. Madaras azilyen embert észre vehetné.-122-

A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesenleugrott volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte.Azért várt, míg a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepesudvaron. A bácsi s a néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika,keszkenővel a fején.

– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklósbácsi. Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusikörjegyző fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénesnagyvárosi professzor s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli akicsinylést. A néni Jézust emlegette, megölelte és tegezte. –«Szépen kivirágoztál», így szólt kedveskedve. Rózsika egy igét seszólt, de kipirult egészen a hajáig s alig kikukkanva, beszaladtmindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a kötet énekel? a sápadt,magát emésztő ideál?

Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, agyepből kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordásszemetével a szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzóburjánokkal tele a hely.

Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha azudvar ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott-123- volna meg, de a szemetet keresőtyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé dohos, szőrülésüszékek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván felett(édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formájuemberekkel megnépesítve.

– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordvaaz asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, aztRózsika szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte ajöveteledet. A pogácsát is Rózsika sütötte. Megeheti maga a királyis. Szép holmiid vannak, fiam! s szinte félek, hogy lenézed a miegyszerűségünket. Vagy talán azt a libaczombot kóstolod meg?Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az Isten úrimóddal áldottmeg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a kerek világon nemkinálunk meg szívesebben.

Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeketveregetett le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s mindenoldalról jókedvűen nézegette a vékony legényt.

– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órámcsak 11-et mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Többlesz 11-nél.

A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öregmosolyogva felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfits azért tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával scsalhatatlannak tartotta.

Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette afejét s tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás sezért egyenesen Déneshez fordult:

– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutatnálad? Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.

– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassanhúzta ki az arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-etmondanék, a földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképenGreenwichtől számítva 9 óra 22 percz volna.

– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet aföldrajzit. Te mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém adolgosoknak akar kiküldeni ételt.

– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis azóra meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arranézve: küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?

A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyessértés volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani,azonban akkor lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg aszemét s abbahagyta az órát. Természetes is. Mert a kis Rózsikaigen bájos kis leány volt.

Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez aRózsika a levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen,bájos, sugár, kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, minthaédes, finom illata volna, mint a levendulának.

Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, minta hogy nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:

– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekemsifli». A leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésülthajában egy késői-126- rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesérttűzte fel. A fiatal tiszt a virágot ellenségesen, merőn nézte. Azöreg úr, e félhangon ejtett szóra hunyorogva, évődve szólt azúrfihoz:

Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogtaRózsikát s kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult atornáczra:

– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és félfokkal van nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél.A zavarok kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mitmi zónaidőnek nevezünk azért…

– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltálsemmit. Te kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károlyis elfogad egy pohárkát.

Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiroslombot képezett a vadszőlő. Oda vitte.

Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőlea könyvének emlegetése.

Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokbanhagyakozott neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbevitte Rózsikát. Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nemsietett a költeményekről szólani, kedvetlenül állott meg egy nagyzsályabokor előtt, tépegetve a szürke leveleket.

Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jólfestett, dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A«környezet» az apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűlérintette Rózsikát ez a két szó. Ezért nem tudott kedvességeketmondani s nem szólt a versekről.

Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindkettenelhallgattak. A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezettburjános uton jártak, döczögve indult meg a beszélgetés, kurtafeleletekkel tettek pontot a kérdésekre. Mind a ketten másképenálmodtak erről a találkozásról. Költőinek, gyöngédnek képzelték.Dénes így fog sohajtani: «ah», s Rózsika ellágyulva hajtja szőke-128- fejét a Dénes széles mellére. Őkgyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.

Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végénült. Kevés beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öregtiszttartónak segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasibirtokra. Az öreg jó szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne.A néni ellenszenvvel tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az őhelyüket; az árnyas kertet, a nagy házat, ha az öregek majd atemető-kertben nagy örökös házat szereznek. A néni úgy tekintettrá, mintha egy leskelődő tolvajt látna benne. Aztán nehogyRózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a néni.

Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott azajánlgatásból. Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. Alegkihízottabb darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úrkényesen választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Aligvolt miről beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mitis szóljon a tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsárfelett tartott szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egymadarasi tyúk!… A fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintetfeszélyezte a fiatal párt. A bácsi malicziával-129-elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni készülő vért.

– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem agreenwichi observatorium direktora húzza fel.

– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s milydélkörtől kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?

– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szóterősen megnyomta). Itt kel fel a nap…

Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóbaállana. A «barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tűhegye hatolt volna be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg avakmerőt. Őt nevezte-e a napnak? Mi jogon mond szépet neki?

Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilaltát a Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót teszelejébe.

A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján abók, mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika?-130-

A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-eelőtte. Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. Éspiszkált is az ételekben.

Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintottcsendesen Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkanbeszélgetett a leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosanfelelt a bizalmasan tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölőpipára gyújtott a végén s Dénes halkan köhécselt, arra mindfelkeltek.

Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be aharasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradta pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.

A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Magatelepedett a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siketcsend oly nehéz volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egylélekzetnyi hang se hallszott.

Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esettellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadtameg.

– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonossúrlódás; az idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, aboldogság.

– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczolóclown; a méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikuskonczertet. Jőjjön hozzánk, hogy megtanulja.

– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szemponthibás, kedves, a miből kiindul.

Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegenszót elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendőhideg fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azértjött, hogy ezt mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett:«Ugyanazon kedves ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással.Ők állandóan leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsikaortografiai hibái is kedvesek voltak előtte. Szemtől-szembenüresebbnek találta. Rózsika igen kihivónak találta Dénest s oktatóhangja izgatta. Tán lenézi őket…

Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar isalkonyodott. A beszélgetés közt-132- Rózsika az ablak közéállott. A csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénesfinom gesztusok kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. Akörvonalak bizonytalanokká lettek. A mező szürke félgyászakimondhatatlan bússá tette a képet.

Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni isfelugrott. Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre.Semmi mozgás. A kétségbeesett jajszó ismét megújult.

A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfivalamit mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését svele szaladt a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr adolgosokhoz ment a mezőre.

A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat,Dénes zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőházháta mellé szaladt. A kiáltás onnan szakadt.

Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően-133- hadonászva kezeivel, lábacskáival. Egynagy mocskos ártány állott pár lépéssel előtte. A gyermek rémültenvédekezett ellene. Az állat nyakát meggörbülve, vékony habbal aszája szélén, támadóan szegte meg magát.

Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágjátlehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:

A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állatlustán, a kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztána nagy kert felé oldalgott.

A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment ésmegsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénesizgatottságtól rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:

– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegénybogárka. Megijedtél nagyon, szegényke?

– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság?Mért nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?

Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett.Gyorsan leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermeksáros, hitvány lábszárára.

Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebesiramban közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt agyermekhez:

– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába?Majd ha bekötözzük, haza küldöm.

A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr újkabátjába. Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre.-135-

Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. AkkorDénesre tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva afehér keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.

Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leányKárolyhoz fordult:

– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, haakarja. Az jól jár.

A CSOMÓK.

Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravalóember volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyetszivesen kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. Abicsokjai híresek voltak s a falusiak nem is tartották igazikapának azt, a melyik nem Perlhuttól való volt. Perlhut jólmegszedte magát idővel s jólétben élt.

Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt.A teste otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjaipedig verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volnaleütni. Az orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőrnőtte be. A szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna.Fehérnépre szelid szókat nem vesztegetett. Neki se adtak. Ígybékében élt.

Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadtide s nem szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű-140- melegebb barátságtól idegen volt. Ővett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem volt adósa, nemtartozott senkinek – s ennyi.

A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténkéntelballagott a sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesétvelővel, sört ivott, nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit azédes német szóban s másnap ellátva egy hétre magát, beállt a boltbas pengette reggeltől estig a parasztoknak a kaszát, mérte, vágta arudvasat.

Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve,egyszer, egy kedvetlen esetbe keveredett.

Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két keménycsomó támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két keménydió.

E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhutegész világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítania dolgait. Ezért a doktorhoz fordult velük.

A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgáltafelülről, oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő holszületett? anyja táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamintnagyszülei természetes halállal haltak-e meg avagy sem? Aztánlenyiratta a bogok körül a szőrt,-141- flastromokat nyomott atetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.

Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett.A boltba jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodvatudakozódtak a baj felől, eredete és története felől. Némelyekhallván az esetet, megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték azegész bajt – de mindenki foglalkozott velük.

A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehátmeleget ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. Abogok ropogósan álltak. Magukban véve minden háborítás nélkülelfértek volna e bogok is azon sok holmi között, a mi a világban nőés kiszorítja a levegőt, de minthogy a doktor már belefogott,kellett velük valaminek történni.

Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhutúr?» «Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még afalusiak is tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tiszteltúr.» «Ah kemény! erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggalpároltassa.» «Dehogy! puskaporos irral kell azt kenegetni.» Smindenki így tudott valami jót. Úgy jártak reá, mint valamiközlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy körülfogta-142- aközrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk, melybebeszorult.

Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőthizelgett neki a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak abogaival, elkezdte izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. Abaj nőtt. Ezek jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőtkellene változtatni», mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítanámeg», tanácsolták. Épen csak a tengervíz. Párolták, tussolták. Apácziens belesáppadt a kurába.

«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenkitudott egy teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött,így nőtt, így apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmeskomorsággal hallgatta. Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csakkövetni akarná. A baj elején csak megjárt. De később Perlhutbelebőszült. Indulatosan belerántotta a sapkát a kobakjára s otthagyta a tanácsadókat.

Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azonhelyben állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy aczivakodás – bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekrehagyta.

Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek-143- smegcsóválták (beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlöttaz epe.

Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknakfelmondott; az emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból,hogy ne lásson senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon kerülta boltba, hogy ne találkozzék valami szánakozóval.

A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták,megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; elis vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedülkonokul a Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.

Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, avevők is erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy napbelefáradva Perlhut a tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe– eladta a boltját, visszavonult a magánéletbe bogjaivalegyütt.

Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhutérdeklődése is az egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt,hogy, bárha be nem vallotta volna meg a világ minden kincseért – dekomolyan ő maga is töprenkedett elpusztításuk módja felett.-144-

Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magátteljesen a bogokra.

A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtekneki; kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mitivott? nem esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nemesett-e le? s hogy mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészttapogatták a bogokat, kentek-fentek s mégse csináltak semmit. –Elcsapva magát e jeles férfiaktól – inkább a házi-szerek feléfordult a bizalmával.

Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut,őt szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettekegymásnak.

Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyanpaplancsináló volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbélysok szerencsével gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s adaganatok tekintetében tekintély volt az egész városban. Ezeknek azorvosságoknak a reczeptjeit a feleségére hagyta s az özvegyetcsakugyan dongták a betegek. Télen az özvegy mindig doktor volt.Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a berekből; télen kent,irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete volt. Perlhutméltán bízhatta rá a bogjait.-145-

Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan,jóravaló s nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynakpedig egy szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, haegy ilyen «jó korban» való módos ember sokat forog a leányosháznál. Az ember soha se tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle,senkinek sincs a homlokára írva.

Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegyasszony házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegykertjének a bütüje a mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mintkullogott a gyepes ösvényen a nagy német, kobakján egy feketeselyem sipkával. Alatta ágaskodtak a bogok, mint azt mindenkitudta.

Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ottsört ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.

Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegynem fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgottkörülötte, tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani aszomszédoknak a «kedves Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves,áldott, derék ember, hogy milyen mívelt beszédes ember, a kiismeri.-146-

Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az effélebeszédekkel. Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mértoly kedves és beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. Abogai, ha elmulnak jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.

Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak.Együtt ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egyfelesleges igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyanszőke, szótalan alázatos perszona, mint a német. Lesütött szeműgyenge leány; édeskés, rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegylukacsos kalácsai, melyeket a német részére sütött a kávéjához.

Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesenodaadták volna a németnek, sőt akárhány menyecske csak azértsajnálta a leányságát, hogy nem mehetett feleségül a bogos,vénecske, veres arczú, de gazdag némethez. Az utcza összesasszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a német bogjai felőltudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze alatt?» vagy «nő-e akeze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt házasságról tudakozódtak.A bogok másodrangú kérdések lettek az utczában.-147-

A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégeltemeg a bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegyházából és új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ezházasságra készül.

Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől,az orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztánhallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve,panaszolva beszélt valakihez.

– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazánszegény leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga feleségelennék… igen, de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mitcsináljak… kihez forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogymagához menjek, hát akkor én mit csináljak? S ha maga is úgyakarja, akkor nincsen menedékem a világon… Igen, de maga mértakarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó az magának? Magamindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál, hát mértlenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; mégneki se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édesanyámnak, édes Istenem! De én tudom, hogymi csak kettenlehetünk boldogok. De lássa,-148- miért vesztene el engemazzal, hogy elválaszszontőle?…

«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénkállana… minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szóltegy szót se, de én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk.Ő is csak szegény fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánkdolgozni, segítenénk egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, deminden jól lenne, ha maga szólana egy szót az anyámnak. Mert őparancsol, ő elkergetne engem, ha nem engedelmeskedném, de ő majdengedne, ha maga szólana neki egy jó szót miértünk. Én is mindigsírnék ha elválasztana tőle és ő is, én tudom. Ő is elpusztulna, haelválasztanának tőle.

– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi kettenmeg fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért isakarna elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-eminket? Hát miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akarelválasztani minket? Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.-149-

Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kispaplancsináló özvegyhez:

– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát.Jobb az úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egyszemölcs van a bal orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni.Aztán meg több is fog nőni, nekem pedig elég a csomókból az egészéletre. Nem szeretem az ilyen asszonyokat. Nem vehetem el.

S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaivalegyütt. Aztán a városból is.

Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelídkis leányát.

A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.

Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekérállt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár,csipős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.

– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényesasszonynak. Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valamisokat hoztál, látom.

A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Azutczából egy pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé.Némelyek segíteni akartak.

– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mitmagával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyithozol. Ahhoz nem kell segítség.

Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből.-154- A bolt-ajtóban a száraz, csontosszemély öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak azajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállaitkedélyesen megveregetve.

– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Énnem a vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid.No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mertén mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja ela szegényt… Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz),a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá?Megvénült a szegény. Az utczánkból való… innen ment ő férjhezvalami hivatalnokhoz. Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi?Irnok? Ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Őtetvette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen most semmije. Hát én idevettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Uraknem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hát ez a kisPepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak.

– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi-155- csakkeszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz?Itt laksz. Ülj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán aszobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam,mikor a stafirungodat vitték. Hja az rég volt! De itt van egy jószív, egy darab kenyér. Kerülj be kedvesem. Én nem kisérhetlek bemint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; énbizom benned, menj csak magadra.

És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igenelégedett volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha semvolt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.

Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegőérte volna.

Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt.Mások kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeketneveltek. Ő sovány, szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette,ő is mart, dulakodott, a hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nemkönyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi czigányoknaknagy interesre s ha nem fizettek, perelt s eladta utolsópárnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott,a kit nyakon ragadt a nyomoruság-156- s leteperte s ő rászorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta aderekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.

– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jószomszédnek. Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim avevőkhez. Az ember megélhet utánuk tisztességesen. Nemuraskodhatik, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de vankenyere s öregségére nem marad az utczán, mint valami kidobottkutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem éhezünk, úgy-e kedvesszomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, akik rászorulnak… Úgy bizony…

S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta agyomrán és malmot csinált a hüvelykeivel.

Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltbaszivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogyélvezettel nézze, mint sáppadoztak, betegednek meg a gyengelegénykék a füsttől, mint háborodnak fel kinosan. Utálta a vénkisasszony a gyermekeket. A szegény, megsiketedett egy kissé s ha agyermekek kaczagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kaczagnak. Jó-157- volt az is, ha a tudatlan parasztraráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennéltöbbet ér Pepi.

– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együttnőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, deférfi keres, asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egészéletében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsánaka kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint azujjam, s én vettem ide magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon akertek alatt. Jól mérd Pepim a sót! Az embernek meg kell becsülniazt, a kitől a kenyeret kapja.

S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatosnyájassággal simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait.Valósággal kéjelgett a pártfogásban.

Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még azutczán is ment, mind adta neki a jó tanácsokat.

– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én,némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik veleaz emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre,-158- mikor atutajra lépsz, nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, havalami érne…

A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vénkisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt afordulónál.

A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit sszó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem isköszöntötte. Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza akorsót.

– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nemszépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; aváros kicsi s az emberek pletykák. Azért mondom, mi szegényekvagyunk, de szemérmesek.

Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháitakgatta reá. Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáruujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, milykegyesen nyujthatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is.

Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepiiránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a boltelőtt, betértek oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogyhelyette kiseperjék a pádimentumot.

– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munkamegvigasztal egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette azurát s a kinek az volt a baja egész életében, hogy mindenkikényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is huzza aszegényt. Iparkodni kell. Így bizony, Pepim, látod! itt tégedmindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunkténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.

Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtakegészsége után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára.Ha gyermekes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepielőtt a kicsit, czukrot adott neki s így szólt.

– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szépgyermek Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevelöregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmata jóktól. De nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi.Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az uratmagához szólította az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamitaz uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egyfelvevő-160- ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egyszegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddőasszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…

Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épennyiltak a borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, azizgága verekedő rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egynagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy vereskezeiben beszólt nagy sebesen.

– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – sbenyujtotta a virágokat Pepinek.

Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akartaboszantani vele s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösenkikapta a virágot az alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját,utána hajította a csavargónak.

– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozolhozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán ahelyet kémleled, hogy éjjel kirabolj.

És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával.Pintyi röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig ígyrikácsolt a vén leány:-161-

– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességesházhoz fényes nappal az efféléket?

Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. Abolt azért nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó eléaz ágyat s innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött,nyájas hizelgő szóval:

– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Ittdolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tizkezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittemvolna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogyfedelet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki,hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád kedves soha, nemkértem én tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De ígyél az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben.

Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mertfektében pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán elevenpiros foltok gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:

– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nemmondok roszat senkiről,-162- de te nem szeretsz engem, azt érzem.Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlanorczád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vettmeg, soha se is hittem, hogy érted, engemet hagyjon el. Én nemharagudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha voltszeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis őtégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!… S ki vagyokén? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek, mikorsenkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt smegéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbségköztünk… Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.

De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az őcsontig ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogoskarjaival szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.

Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el apiszkos Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak,tánczoltak s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… azélhetetlen Pepit… annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati odaadta volna vérét… Verje-163- meg az Isten… a szörnyü erős Isten,az igazságos Isten…

– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgasskedvesem azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, amint beszél… A beteg nem uralkodhatik az eszén…

S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jegesborogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközbenlehajtotta kis fejét és sirt… sirt.

A SZÉKEK.

Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott sohasenkinek. A legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nemágaskodott, hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta aszemeit. «Szerette az isten» – mondták rá.

Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: széptemetést rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakatmondott felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége ahalál; s hogy az igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová ahalott igyekszik) a jutalmat». Ravatala fölé aranyos feketeposztó-mennyezetet is vontak; a koporsója fényezett cserfa volt, aszemfedelét széles csipke ékítette.

A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek azasszonyok szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekretelepedtek, hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatvahelyeselték sirámait. Kivált a szomszédokból-168- valóasszonyok panaszolták hangosan a veszteséget. Mily derék, szives,ártatlan ember volt! Mily eszes, mily fáradhatatlan. Atőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el egy szegletbe.S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele lett a szobarésztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:

– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha őitt hagyja a világot?

Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekikkardot, puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja,kit kell elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetettvolna-e még akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember vanaz utczában, a ki szivesen meghalhatott volna helyében?

Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett shálával nézett a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hátki marad nekem a világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»

Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nemfértek többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszonyfelvánszorgott helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte aszomszédokba, hogy székeket hozzon. A szertartást csak nem isvárhatják végig állva.-169-

S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úrörömébe… A temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt snagy dér-durral srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szóltkatonásan, – emberek! elő hej! egy-kettő.»

Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszültegészen a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? kimarad a világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegyroszkedvűen kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nemgondolnak-é valami gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratjaőt egy idegen?…

Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonástemetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat.Bele izzadt a munkába.

A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokantisztelték meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi népvan itt. A rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom aszegényt, mintha a vérem volna.»

Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de-170-titokban mégis körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti abús szívet.

Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s abogarak meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászosközönséget. Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintettea sírt. Sietve dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászolónép.

Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, sa maga bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletfélérőlbeszélgettek.

Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jótértek, s oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, akőrisfák alatt…

A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak,csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki hazatakarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt azövegyhez:

– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Minélkülözhetjük ma. Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.

Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk akedves. Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehézcsend fekszik a bús házra.-171-

Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból.Alkonyatkor mégis haza küldte a szomszédokból hozatottszékeket.

Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takartafejét s keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébejutott brünell kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője…Ekkor egy hang szól át a szomszédból:

– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egyszéket nem küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak.Nem azért mondom, a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni…Majd, kedves, elékerül. No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Márazt nem lehet feltámasztani könynyel se…

– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte…Utána futtatom rögtön… Hat volt szívem?

Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek azura veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet.-172-

Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. Améltatlankodás mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az atömlöczre való cseléd csinálta a zavart. Ültéből felugrott:szívesen elkergette volna a leányt, hogy keresse meg, de egészensötét volt. Már alusznak mindenfelé.

Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mintbelebújt a párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul aszék verődött vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanemegy kofaszéket látott (alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyenRebi kuporog s énekli: «Éljen Garibáldi.»

A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igenmérgesítette. A Rebi tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban…S vajjon 5 szék volt-e vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggalgyanakodhatik. Nem csalárdság van-e a követelésben? Aztán kihozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e? Hát keresse meg, a kihozatta…

– Megnézted-ejól? riadt többször a cselédre. Félszemmelnézett a korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol aszékem?» De estig semmi-173- alkalmatlankodás sem volt… A szegényGergely egyetmásait rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjaitforgatta keservesen. «Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkemaz utolsó rongyig. Nem is hagytam volna másképen», tette hozzá.Hitvány szipkáit forgatta búsan este, mikor egy kis fiú érkezett aszomszédból: «Ha itt volna – a székünk, azt izeni a mama.»

– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ottkeresse a széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket.Én nem kívánom a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.

A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamánaknevezteti magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Hamegüthetne valakit, megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognaknincs-e még vége?

– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodtatenyerével a térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetettemagában, mit tegyen e perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt ahistóriát. Bizsergett a vére. Csak hadd jőjjön a reggel.

El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle acsípőjén feküdt.-174-

– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam aasszonytól valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, develem ne paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagyén kerestem az árát? Nekem izen? Nekem?

Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki agyász ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakatgyúrjon belőle…

– Nekem? Azasszonyság? Én nem asszonyság vagyok, hanemÉdes Gergely, egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki nefelejtse… Tőlem követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt setudja 5 vagy 6 széke volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van,tessék! Tessék választani, ha csak egy szék kell. A ki így akarszerezni, az kaphat itt. Van hál’ Istennek! Semmi familiám nem menta szomszédba egy székért. De a kinek nincs, jőjjön. Hej leány,leány!

– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra –fogd meg, a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, otta karos…-175- Vedd fel s menj vele a szomszédba azifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába vagy az udvarra… a hováakarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.

Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket.Rebi kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egymásikat ölelt fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyikszegletből a másikig rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedvemutatott kinyújtott karral: «Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz…túl is találsz… Mindenütt szék, van itt elég.» Rebi elfúlva afáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem ajándékoz? Nekem?» Acseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a kezéből. A csatatérporral telt meg.

Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék…Hagyd el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egyszegény özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, amit akar… Velünk már tehetnek… akár mit.

Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ottkimerülten lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.

Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt,-176-beteges, rogyó lépéssel ment ki és félrefordított szerény,alázatos, tétova tekintettel nézett meg minden tárgyat. A cselédrészvéttel kisérte.

– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél továbbsajnálja őt, az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészenéhesen kelt fel. Ekkor így szólt szeliden a cselédhez:

– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, velebeszélj… Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárlókönyvet. Mindent tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegyvagyok, mondd meg neki, egymáson így segítünk… Egyedül, látodleányom! nem jó támasz nélkül élni. Így támadják meg a szegényözvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s kérdezd meg, hogy méri acuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később meglátogat, megbeszéljük azárakat…

S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebédmaradékát s mohón evett.

A FELSZERELÉS.

Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve,megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesenköszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan réglátott valakit a szülővárosából.

Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnöktovább fűzte a beszédet:

Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa sleánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki aczímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá valóköltséget akarta megsürgetni az anyjától.

Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. Aszegénységét szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsikel nem mentek-180- a pályaháztól. Akkor beindultgyalogszerrel az ösvényen.

Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka városa hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még örömodahaza! Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, anénje, már nagy leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt azerősebb, ügyesebb s a fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendesözvegyi ház ékessége ő. Vajjon mit tesz most? Az anyja bizonyosanszorgalmasan varr, s Magda tüz serényen mellette. Elérzékenyedett.Érette rontják magukat, hogy ellássák őt mindenekkel. A régi házfedele mohos, rongyos, fala hámlott, vedlett, csakhogy Ákos úrimódon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja most mindezt ő; visszabizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre született szép leánynem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy rebegett, hogy meg kellekeményíteni magát, nehogy elpityeregjen e gondolatokra. Az volnaaztán szép egy kinevezett hadnagytól!…

Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőttalált a poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vénasszony ballagott. Meglátva Ákost így sápított:-181-

– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nemvárták s azért nem küldték ki a kocsit elejébe.

Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes,rücskös asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. Aslajferné azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte abeszédet:

– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsiportéka, bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a királyis beleülhetne…

A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette,azért a gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őtvalakivel.

Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántorablakában. Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha azis ismerős volna, pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé.Megnedvesítette az ajakát s felnézve az ablakba, megsimogattaserkedő bajuszát. Aztán félszemmel, ellenszenvvel sandítva a vénasszonyra, gyorsan betért a görbe utczába, hol a házuk áll.-182- A lépéseit úgy megsebesítette, hogymajdnem futva ért oda.

A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé,mérges ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett,füttyentve a haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nemtévedett-e be valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondosutakkal, gyepágyakban virággal a tornácz előtt. Minden új ésfestett. Jó helyt jár-e? A kutyák morogva sunnyogtak vissza.Valahol zongora szólt.

Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégisbelépett. Az előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen,ott egy papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalanszolgálatkészséggel a lakószoba ajtaja elé állott s diskréthajlással nyitotta meg. A zongorán zúgott a walczer.

Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken féligülve, félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egyaranygallérú, mellén kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszonymagyaráz az idegennek. A hangszer a belső szobából zeng.

Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóraintett. A zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Azanyja volt.

A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leányszaladt feléje.

A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagylibegett utána a belső szobából.

– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt.Magyarázólag így szólt az idegen felé: «A fiam».

A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad».Azután elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».

Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drágaétszerek szerte szét; szőnyeges diványok, magashátú székek azasztal körül.

A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimértenmeghajolva. Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor apapagály nyitott be, jelentve, hogy a kocsi előállott.

Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A migkészülődött, a kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.

– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány naprabizonyosan. Mi nem zavarjuk-184- a viszontlátás örömét,épen készülőben voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda?Nem?

– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van,a kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem?holnap?

– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát,nemde? Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig?Köszönöm a mai napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a maörömét, féljük a holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz,punktum. Nem igaz Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi?nem igaz, Ákos?

Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, merevennézte, míg csak eltávoztak.

– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden éshozzáhajolt. Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohónmagához szorította, hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltaks feltünően hasonlóak.

– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így«nénje» mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánkhelyett. Mert már férfiú lettél. Szép legény lettél.

Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghozvezette az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyosülésről s kedvetlenül szólt:

– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátúkőrisfaszékek? a bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hátmi maradt a régiből, Magda?

– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alignézve. Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.

Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott,terített. A leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyjaután.

– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választnem várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid?-186-

Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel voltkárpitozva, s apró kaczér butorok.

– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem ishallotta volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, sönkénytelen mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.

– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk.Tudtál-e róla?

Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintvebecsapta a bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette asipkáját.

– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjonszabadságot nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyekpihenni. Egy félórára csak, nagy leány. Most nem haragszol,-187- ha nagy leánynak hívlak, mint régebben.Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom selesz.

Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kertvolt hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kertfenekén, a melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszorkergette le az apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! Aborostyános kalyilábán szipákolta Ákos a csent, vastag papirosbagyűrt dohányt. A Magda babás háza körisfa odva volt. Azt még anagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan megbecsülte… Kivágták… Abban aszegletben a mirtus szűzfehér virágú bokra állott. A kis Magdakoszorút abból kötött szőke hajjal koronázott tiszta homlokára.«Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos vászon ernyőjűpihenőke.

Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lábaalatt, azért a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Élesfájdalom kinozta a testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradtvolna meg a régiből. A jólét úgy bemázolta a régi tisztesrongyosságot, hogy ki se látszott alóla.-188-

Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is voltegy targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott…és itt… gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkorkapitány volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkorültette. Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozottujjú, elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint anyakán kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtéséreindult a kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mintaz anyja asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozvafel a bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vaddühvel csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünkmind. Ákos is bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volturasabb módja a kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem,kényeztetés vette körül. «Eladtak valamit, a miből kifutott ez azuraság», így gondolkozott. El… eladtak valamit. A leány testvéretestét. Jutott az árából az Ákos szükségei felett a mulatságára is.Aztán, a fiatal ember könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnanjön mindez? Jött, mint az áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegyöltve az öltés után, ott sáppad tán a szép-189- leánynehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van mindez, ki neélvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből ime…

Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész amárványon. Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puhaposztót, aranyrózsát a sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének,húsának árán. És mintha ki akarna fordulni belőle mindaz, a mitmulatságos dorbézolásokon megzabált valaha: az utáltság úgyfelkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni, rogyásig vájkálnivérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek szemei elé, aki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén levakarhatatlan foltvan; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se égi, se földihatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes erejévelnem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a bepiszkoltbecsülete után.

A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt.Zokogás fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.

Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, aleánya szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. FelültÁkos, az alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolataiösszezavarodtak.-190- Mit tegyen? Ez a kérdés mindenekfelettérdekelte: ki a bűnös? Az életösztön tanácsolta-e neki ezt ahalasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki a bűnös?

– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkéskék kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt anénjének. Ez az ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értemviseled?»

– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez.Akarod látni? Az imént ügyet se vetettél reá.

Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mélytekintettel nézte meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.

Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápoljamind. A vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek francziamunkák. Apró, kis szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nemtalálod-e pikánsaknak?»

Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el.-191- Igazibrabant dessinek. Egyik gallért királyi nő viselte valaha. Acsecsebecséknek mind históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:

– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta ahamis feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e?Az a lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet?Nem?

Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehetlátni. A lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaikbizonytalanok lettek, sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák…Ákos szembeült a homálylyal. A térdét felhúzta a kezével s azárnyakat nézte s színtelen hangon mondta:

– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán ajó pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélnivelem, úgy mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásomvagy-e? Akarsz-e kezet adni reá?

– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jókameráddal. Egy kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mertsírni tudtam. Mindig «leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggéférfiú lettem. Már sírni se tudnék; érzékenységet nem veszel észrerajtam. Hát felelsz?

– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek,ajakodnak párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá.A hajad, a csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?

– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velemkényeskedsz. Te érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-eaz ezredes?

– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt márszeretem, nagy leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörűitt, az igaz. Ez az elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetsziknekem. A kocsi, reménylem, a tied. Egészen izléses. Az aranysárgáttöbbre tartom, bárha a szürke se megvetendő. De hát miből fogodtartani a lovaidat? Azt hiszem négy esztendősek… Hát tíz esztendőmúlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?

– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem,gyerek. A lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.

Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felsőtestével rá se nézve Magdára, összerázkódott.

– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam azéletet, azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünkvilága majd beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszonytakarított reánk s anyám a gép mellett-194-dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A boltoslegényudvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel a régihíres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúfmaskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán elis vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhihetednekem. Az ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. Nohát enfin… vége.

– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobbholnapot? ha nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát…megváltoztattam… Mit akarsz. Panaszolkodhatsz?

– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyámcsak reád gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyenkadétnak, ha azt réklikből ruházza az ember! Kedvesem, éneffélékről nem szeretek beszélni. Hagyj nekem békét… és alovaimnak, tudod.

– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekemképeket. Az anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedveskolléga-195- vagy, kedves… Tudom is én a hónapot?…Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd el, megkerül az őzabjuk is…

– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek;most lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-eén a világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni,élvezni, szeretnék beleharapni…

Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggalcsendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:

– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néhaaz eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. HallottálMiklós bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, amivel a szivébe lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikoréheznie kellett volna. Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól?Nincs-e abban a mentség?

– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam.Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt azanyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit.«Mondd meg az uradnak, hogy fizessen ki-196-mindent, a mit pénzzel lehet kifizetni». Aznap elment… Hogy jut azeszedbe. S megvan még a karabélya?

Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkelközeledett az anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókoltaaz anyja homlokát. Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébes megfogta a kezét.

– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Mindenmegváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok,hogy megcsókolhatom a kezedet, kedves.

Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csakmost vette volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:

Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyátleakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.

A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán.Magda az ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:

Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővelkörülölelt mezőre vezet.

LOBBANÁS AZ ALKONYATBAN.

Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett.Zöldségekből, dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban.Nagy, vásáros zaj, dulakodás volt körülöttük.

– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság akofaasszonyhoz, illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.

A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Azasszonyság fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.

Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Őrendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalombavonult kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokravadászott reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót,vevőt.

Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszóltnémet nyelven a vásárlásba.

Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehányszálat vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.

Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szépfehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesenérintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet.Köszönt mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogyigen barátságos állapotban van az idegenekkel, – tüzetesenmagyarázta a piacz nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott ahegyen a vén góthikus a reformátusoké; a piacztéren a nagy kútmuzsikus kút volt; ez a tanácsház.

Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még apudli mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő,szépen kivasalt, kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal,nyakkendő-tűvel, gyűrükkel.

– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár-203-mellett, – mondta az asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig,– tette hozzá magyarázólag.

Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődésselhallgatta a beszédet, de nem szólt.

Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte ahölgyeket. Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrétadatokkal szolgált a saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övéa barátok temploma mellett… a napsoron természetesen, a hol a virágigen szereti a helyet. Őtet itt mindenki ismeri. Itt született,fiatal éveit itt töltötte s itt is akarja élvezni az életét.Nyaralója van a szőlőhegyen.

Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vármellett a bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtattáktrombitáikat.

Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagytán katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis házelőtt állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággalhálálkodott a szíves segítségért.

– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsenismerősünk a városban.-204-

A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, melyszegélyezte a tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöldhegy.

– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignéztea vén legényt.

– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlásfelett a piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen széphölgy tisztelné meg. Nem remélhetem?

Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprőismerőse lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nemtalált odahaza senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczróla kosarakat, zöldségneműekkel a délebédre.

Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés.Bizonyos, hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó,de kivánatos szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos.Üde, hamvas, gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös ésrátartó. Szeretett volna-205- tudakozódni felőlük a járókelőktől.De kitől? Szegényes állapotban élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás;kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság. Mihály úrfit erősen érdekeltminden szoknya. Hajszolta egész életében.

A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a PogányVinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihályköszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul továbbment.

– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy márfölfedezte az idegen hölgyeket, vén kecske…

– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez azúr, a kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nemtudja, ki ez? Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne láttavolna valaha.

– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt azura. Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt.Ismerhette. Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri azasszonyt a gróf. Tűzről pattant fehérnép, – mi?-206-

– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik azanyjával? Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az régvolt.

– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfikedvetlenül. – Csak nem néz le?

Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit ahadnagy mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?

Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogóscseresznyét talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt,mint a leány ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vettemeg, a mire szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt.Együtt enni meg az ízes falatot, az aztán derék dolog volna.Megforgatta a húsdarabokat s jóízűen mosolygott. Megvett egy halomvirágot s elégedetten hazatért. Fütyörészett s olykor csettintett anyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén szakácsnéval s délfelé jólkivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros nyakkendőt kötött,ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.

– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá –-207- kisleány korában hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e?Hozzájuk megy?

Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogyodakészül. Érdekelték a nők.

Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esettneki, felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nemlátja-e valaki s hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.

Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. EzMária napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette,hogy szerdán találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte azéletet, de életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkiveljó barátságban élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, ahitelbe vásárlást, a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, amegkezdett utat félbeszakítani s efféle ártatlan dolgokat.Mindenben szerencséje volt, az élet kedvezett neki. Hogyélvezhesse, még javakorában abbahagyta a boltosságot s bársonyos,aranyozott lakást rendezett be.

Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt,mintha fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek svalami előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt-208- Virginiának hívták. Dallamos, ritmikuss úri név ez.

Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült.Úgy tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta aMihály úrfi kezeit meleg, puha fehér ujjai között.

Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére.A mama jóakaróan nézte e barátkozást.

A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót,melyek nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékesvolt. Inkább máslik, csipkék töltötték a kis szobát.

A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit.Uszályos, koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt,húsos karjait s széles derekát kiméletlenül mutogatva.

A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. Aférjével látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton jártvolna itt. A bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e városfekvéséről. Sőt II. József császár is időzött e kies városban. Aleányát is helyismeret szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzikazonban neki, de hisz az ember szellemileg mulat. Virginia angolulolvas s maga regényeket ír…-209-

Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valamihűvösség volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább atekintetével elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lustamozdulatai voltak. Némi jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőleszóló hizelgő véleményeket, melyekkel a mama elhalmozta.

Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajtafehérnéppel nagy bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett.Azonban alig tudott boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkelszemben. Nem volt képes beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyottvolna Mihály kitünni. A nyájas leereszkedés, melylyel Virginiafogadta a megjegyzéseit, leverte. Ügyetlennek érezte magát sfészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis maradt e szép,egészségben pompázó, üde leány mellett.

A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor atársalgás megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyeremegizzadt. Egyszer így szólt:

A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Hafelajánlhatna valamit. Tán gyémántot,-210-aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú leány. Soha se látotthozzá hasonlót.

Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájukolyan, mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóanlakni? Behunyta a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás,bársonyos lakásába. Ott ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihályurfi. De az anyjára is gondolt, – ösztönszerűleg idegenkedetttőle.

Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? Alódoktor özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége,előkelősége imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.

Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött anyakkendőjébe és brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesenöltözködött fel. Reá gondolt állandóan, valami mohó vágygyal.Szorongott s az ürügyeken törte a fejét, hogy fölkereshesse ismét.Szórakozottan köszöntgette a piaczon a szembejövőket s boszúsanfelelt a kérdezősködőknek.

Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyaltalálkozott össze.

– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni ehölgyekkel. Művelt nők.-211- Maga ismeri is őket. Az ember nemunja meg magát velük…

Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondottesz, mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy!Kimondta. Ha észrevenné töprengését, kikaczaghatná.

A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféleavatag újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézimunkák. Az asszony szívesen fogadta s a hadnagyot csak egyfejbiczczentéssel köszöntötte, mint valami bizalmas, számba semvehető, közönyös ismerőst. A leány élénkebben nézett az ügyes,eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A hadnagy az asszonyhozlépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves útján sétáltak les föl.

– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogyfelkeressen.

– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait.-212- Tudtam,hogy itt szolgál most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs.Meghalt. Az ember most komolyabban veszi az életet.

A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta sa véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igenszépek voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.

– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron azasszonyhoz. – Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, aszája.

– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesenfoglalkozik vele. A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseikegy-egy perczig. De maga ne nézegesse.

Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üdenyakát, bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme.Halkan suttogva hajolt felé:-213-

– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az éntűmnek a köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe.Boldog volnék, ha megengedné, hogy feldiszítsem vele.

Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult.Azonban elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért azanyjával. A hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nememlékszik reá tán. Öt esztendő előtt látta. Erre a társalgásáltalánossá lett. A lódoktorról beszéltek. Mihály úrfi minthaemlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul nevét beleelegyítette abeszédbe.

A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörteönkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismételfoglalta az asszony.

– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul azúrfitól. – Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nemtudnám önnek?

– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, haelfogadja. Az anyámé volt.-214-

A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy azanyjáról szóljon. Le akarta venni.

– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben.Nem volna kedved a meghívást elfogadni?

Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja.Azonban boldog volt.

– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volnafel a hadnagy részére ezt a kincset.

Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg adiadalát – a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle,hangosan-215- szerette volna a leány nevétkikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész világot. Fiatalnak,frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje sarjadt vénkoponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán Mihályné.»Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy beleveresedett sköhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt acselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.

Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkelfesztelenül fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leánymelegen fogadta Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve,kék szalaggal átkötve. Széles szalmakalap árnyékolta frissorczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka és gömbölyű karjainak finomszíne kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi karjára dobta s előreindult vele.

A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és pirosalmák kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a földszakadozott, poros volt.

Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanítottaa leányt a magyaros kiejtésre:

E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nemment-e igen messze?

A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton.A szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszöntMihály, mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»

A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladtaz üde pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.

– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta aleányra mutatva

– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. Aleányát nézte aggodalmaskodva.

Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapjátledobta a fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.

Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett.Virginiának versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleghallgatta. Ő nem bajlódott versekkel soha életében.Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat gyűjtött a leányhajába.

Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott,semmint kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett veles megiramodott-217- vele. Leszaladtak az erdőárokba,áttörve a mogyoróbokrokon.

Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott skedvetlennek látszott.

Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A minta szűk ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, ígyszólt:

A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztalmellett. Az asszonyság maga kezdte a koczintást. A leányvonakodással érintette a hadnagy poharát.

Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszóhallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez sfigyelmeztette.

Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott.Aztán Mihályhoz fordult:

Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az őborának? Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel.Kicsinylő köhintéssel vigyorgott reá.

Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mamatöltött s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratúengesztelődéssel folytatta:

– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel-219-megbirkózik. S nem is akarok roszat mondani felőle. Egy kis dohide-oda, a bor megiható.

Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leánytányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólagintett a hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A borkissé hatott reá.

– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzibort, melynek épen ilyen zamatja van.

– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Holszékel a konzul?» s vágott a szemével.

A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott aszőlősorok s a bokrok közé s befedte fátylával az utakat,ösvényeket. A csendes város lámpái alant, hasonlóan felette afekete bolton a csillagok, gyúltak ki a világok.

– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senkikörülöttem, csak a ki szeret. Valahol messze, elzárva mindenzajtól, nem látva embert, semmi fényességet, pompát. Mindigszürkeségben, hallgatva egy nagy erdő közepén, a melyiknek-220- végét meg ne találja az ember. S én nemis keresném bizony…

A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve,szólította Mihályt. Kalapját megigazította.

Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonbancsak felkelt s Mihályhoz lépett.

– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot.A bor jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vénkorhely. Egy-kettő s ennyi.

Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelminaelőre ment a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valamiérzékeny dalt dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.

A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett.Össze-vissza beszélt:

– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, énmost igen szeretnék sírni, sírni.-221- Semmi okom sincsen reá.Majd elmúlik. Meglátja holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem,ha látom. Ha magának ekkora leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekemapám lenne, mint szeretném. Én igen elhagyatott vagyok. Nem tudom,mi lesz holnap? Mert élni kell, tudja. És aztán…

És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsítottaa lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.

Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majdösszeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy aztmondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihályúrfira s nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltosudvariasságával. A gróf alig vette észre.

Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? aleányt? Egy perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyságállott, odáig kísérte a vendéget.

– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem-222- egyszerkeresett fel minket Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájasgavallérok.

A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Minthaszemét kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyságannál szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretnevalamit a sok beszéddel.

– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. Aszegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebbizgatottság. Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. Ahadnagy úr ma szerencséltetett s igyekezett felvidítani.

Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak.Udvarias, gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:

– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Mamásodszor keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy ittvannak s lássa a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfiőrzi, mint egy szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvelezelőtt szépen megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány-223- volt. S ma csak játszik már velünk, saz ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb lehetne.Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor azvoltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?

Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett.Hallgatva babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.

Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét sderülten korholta:

– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetteda szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak mártegnap s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Eléglesz egy háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra nenézz, megtiltom.

– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! Elakarod tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogyelcsavard a fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?

– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű aleányod. Reád hasonlít.

– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy asarkatokban jár s az ő keze van abban, hogy itt vagy.

Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas,derült arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) ígyszólt sétálva:

– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünknapszámba? Vagy te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból?Megtiltom, hogy a leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Énjó vagyok, de bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intettMihály felé) abba, látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány.Ha sikerül neki, jó. De nehogy elkéssék-225- vele. Amit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az kenyér. Akármilyenhitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked megtiltom, hogyhozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is megúnja.Jó. De te ne elegyedj belé.

– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, haegy jó barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt.Látja, már nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azótamennyit vetődtünk és senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa akezét. Nagyon nehéz megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a holsenki se látja, hallja a sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom,mit csináljak. A ki reám néz, attól félek. Magától nem, egyedül. Énmár tudom a tekintetekből, hogy mit akar? a ki reám néz. Magaszeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga leánya lettem volna, olyanjó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én tizenhat éves vagyok.De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és tudom, hogy elfogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon meg.Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).

– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova?Mondja! A szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyenháladatos leánya volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogymaga nem akar roszat tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (éssötéten nézett a hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte aderekamat. Utálom. Ő azt hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni.Megmerné-e tenni, ha apám volna? De miért hagy maga engem?

– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja abarátait. A hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. Abarátunkat tőlünk elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk.Virginia is igen fogja nélkülözni, mint én.

Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az őesze teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályosutat, melyen elindították.-227-

Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Azanyjától? Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?

Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett aszavak mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a ténykétségtelen. Ő benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben.Behunyta a szemeit. Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakitmarczangolni áhított; valami állati romboló vágy forgatta fel az őszelid természetét. Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakítottaaz ingét végig.

De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősenlüktetett s a vér a szemébe futott.

A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét shallotta hangjának bánatos rezgését.-228-

Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nemtudta, mi lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életéneklegnehezebb óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, mindenkérdést jól megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban.Azonban a kérdést se tudja helyesen feltenni.

– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. Dehát ki? Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlenhölgyekkel örökös bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolatutálatos volt. Elűzte magától. A veszedelem világos.

A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánras tenyerébe temette a fejét.

Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki aszobából s kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott kia világ. Neki vágott a magányos, sötét sikátoroknak.

Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében.Félhangon így szólt: «Elveszem».

Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez alegnehezebb gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban aleány akarja őt. És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szivemélyéből. A szive érző és fiatal.-229-

Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hátjőjjön. Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.

S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejénekvisszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.

Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamelytettre készen megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsiállott.

A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinakfontos mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg aleány, hol az asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani:«Legyen a feleségem».

Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait sszemeit a kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment ésvisszatért. A kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődvemegállott. Nem is gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága ésuras volt. Vár valakit?-230- Felindult a hegybe és fellépkedett akis nyaralóba, hol a szép leány ült. Mintha hallaná még a hangját.Megjárta az erdő szélét, a hol karjába akasztotta meleg kis kezét.Mintha látná lábának nyomát a gyenge gyepen. Tán ugyanazon madárcsipog a cserebokrok között, mely neki szólt. Nyughatatlan volt. Acsendesség bántotta s lehevert, mert bágyadtságot érzett atestében. A templomba délre harangoztak.

A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta akézelőjét. Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.

Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis háznéma volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett.Járta az utczát szüntelenül.

– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a kiaz utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.

– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt sugyan felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta.Megismertem reggel a szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízomabban a lóban, a mely örökké forgatja a-231- farkát.Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!

Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homályáthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Hazament és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna ahadnagyot. Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát.Hátha megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mindzavartabban járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nemtalálta. Arra csak kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka.Leült a sétatéren. Akkor már az alkonyat szürkesége este meg avárost. Láza volt. Egyik gondolat űzte a fejében a másikat. Deelment, elment és keserűség fojtogatta a torkát s cseppekszivárogtak a szeméből.

Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint összeakarta kötni a leány nevét a gróféval.

De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűlelhurczolták. Ő nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet,hajlékot.

Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínospanaszának egyes szavai verődtek vissza-232- azagyába, s úgy tetszett, mintha értené búját, vergődését.

Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jósors kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, seengedékeny nem volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot.Felébredni érezte az erejét.

El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsáskedvében ajánlt neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra,hogy harczolni fog érte. Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte.Kit? Nem tudja még tisztán.

A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén.Foltokként a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány énekverte fel a csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgattaa zaj. Tele volt a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valamiéktelen düh gyúlt ki a szemébe.

Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak,mérges ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürüvezetése mellett mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid-233- képeken. Elvették tőle, ellopták gazmódon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a szemébe.

Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volnaleszökni, hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatottáka fejét. A Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemétbántotta a fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett.Sötét tekintettel kísérte a röpülésüket.

Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábítós tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf ígyszól: «Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné,ha kívánja. Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginiasírni fog és nyakába borul.

A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak afaluban) erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogytérhessen be egy idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputólmessze fekvő falusi ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott snem tudta merre menjen. A kastély ablakain a faredők le voltakzárva. A falu ki volt halva. A perzselő nap osztotta sugarait azegész völgyre.-234-

Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsiládájából a revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogjaa kezét. Zsebébe dugta s megindult elszántan. A kastély nagykertjének ajtaja tárva állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek kirajta. A nagy gyepet szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlettki.

Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon.Egészen bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegeztea kert útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. Akastély hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihályúrfi a kapun. Minden erejét össze kellett szednie. A szélesgyeptáblán nem mert átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végigs úgy tért be a fasorba. A sors jó szemmel nézett reá. A fasorbanVirginia magára járt. A zajra felnézett, a szemévelösszetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg. Hol járt alelke?

A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem iscsodálkozott. Mintha természetesnek találta volna, hogy a vénlegény itt van.

– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül.Azért kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogyodahívjam; hogy felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?

– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném.Csakhogy megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se,úgy szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetnemegszeretni?

– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerűemberhez, úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék,mint hogy örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjábasoha, a kezét se fognám meg, ha megparancsolná s egyebet sekívánnék, mint hogy egy-egy jó szót dobjon egy nap egyszer.-236- Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabadreá gondolnom?

– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettemvolna az asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?

– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem?Feleségül?

– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? akivel ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz?Én hívtam, én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyjaemlékét. Én rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinekkell egy ilyen szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam akezemet, hogy mentsen meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.

– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett.Menjen. Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtams ezért siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám.Hogy mernék én a maga becsületes szemébe nézni?

– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leányviseli. Az anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.

Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Visszase nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsanhaladt át.

Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábainem bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták aleány testét.

Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogyelrejtse magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegyfelé, czél nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Végemindennek.

A JÁTÉK.

Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kisgyerek elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek aleánykák. A tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolbanézett, a néma völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit agyermek beszélt.

Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, kiszóba elegyedett a gyermekkel.

Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok.Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarakvetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkéstölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott éssegített, hogy a tanítónő-242- lenhaja köré koszorút tegyenek ésvállára azonképen. A kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) ésmosolygott, mintha álmában csinálná. Azután a kalapjára istettek.

Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sokvadsarkantyú-virágot és az illatos repczét. A pintyek álmosan eztvisították: még! még! S még hoztak.

A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánta kisasszony ölébe.

– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, ígybeszélt:

– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi sevesz el a mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát asemmivé lett örömből mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon.Mondja meg, hol van az a szeretet? Szeretném megfogni!

Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak.A gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, minthaaz erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt,tiszta és friss.

Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán-243- egyik,aztán a másik gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A papmegcsókolta érte.

Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy atanító nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába.Köszönt és tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasságkerekedett. A tanító kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak.Mindezekért csak olyan bátrak voltak vele, mintha közülök valóvolna.

Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy amenyecskék nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni –mondták – míg kinőnek a fogai.»

Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értettékmindig a mit mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szólóhangja volt. Míg tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mertolyan ártatlan volt. A presbyteri gyülésen megjósolták az öregek,hogyha nem változtat természetén, senki se fizeti meg a kepét…

– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egycsavaros vén paraszt, – különben harap!

A tanító kisasszony már előtte jött a faluba.-244- Nézzékcsak meg, ő mindig ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő aszürke volna, a virágok között ő a zsálya volna. Csinos, nemrikító, de édes illatú virág. Ő olyan, hogy mindenki szereti.Mindig csendes és kissé komoly. Tudja vigasztalni a betegeket sminden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz leány jött haza egyszera faluba. Az így szólott: «annak a szemétől inkább félek, mint atömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a gyermekek igenszelidnek találták.

Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le aszakadékos oldalon. A gyermekek énekeltek.

Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt ahomály, de a paplak még világos volt.

Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öregszolga. Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladtelőttük.

A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. Aleány ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.

A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egypillanatig nehéz csend volt.-245-

– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény!és a mély útra mutatott.

A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. Afiatal ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladtelőtte.

Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásostón vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az egetnézte. A nád sikátorai között lassan ingott át a hitványlélekvesztő. A hódák búgtak s rigó fütyült a part ezüstnyiréin.

Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az-246- idegenúrfinak. Nem zavarta. «Ki ez?» kérdezték. Később a pap is arrajárt. Igen gondolkodó volt. Az idegen észrevette őt. Felült skomoly tekintettel kisérte.

Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. Agyermek remegve nézte.

Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, evirágos réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.

Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sokgyermek futkosott. Ekkor így szólt:

Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányábahajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felédobhat.

Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni.Természetesen valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknakkellett volna a versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk eczudar világban». E helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag».Aztán hazament a malomházba, lefeküdt s elaludt.

A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán ígyszólott: «Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon emondatban «virágnak mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?

Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Őkelfelejtették addig az idegent.

Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat éskettős sorokban hazaindultak.-248- A tanítónő ott állott azablakban, mint rendesen. Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jólbegombolva nyakig. Szürke szemei álmosan tekintettek ki üdearczából. Ő onnan szokta ügyelni a gyermekeket, hogy jók legyenekaz úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül reájuk. Az Isten tudja,hogy senki másra.

Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg,csak árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mertkopogott valaki az ajtón s ő nem hallotta.

A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal svízilovakkal telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és anapsugár, mely a porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmaskis hölgy elpirult.

– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogyez nem az igazi arcza.-249- Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászvabolygom a nyarat. Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napokemlékezetét akarom megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sorsmaga elé vezet. Tovább mennék, de ingerel, mikor eltagad. S ittvagyok.

Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerekszokott ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet aleglármásabb az iskolában». Ezen mosolygott.

A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemeimegmelegedtek: «szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:

– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Azajtónál azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s aztkérdezte: «Sokáig marad itt?»

Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. Atiszteletes ekkor érkezett.-250-

Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. Apap bátran tette kezét az ajtókilincsre.

– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem ígyvégezte be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»

A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmatis ily ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lennemegkarmolni. Megállott s szemébe nézett

Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott azúrfinak s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogybeszámoljak a délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak féligaz úrfinak is szólottak.

A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónakhivtak. Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött atanító kisasszony s a látogatására ment.

Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást-251- keltettaz utczában. Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamárkutyát.

A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitottkemenczéjén. Az anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynakés szörnyen zajos volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mintmondta: «jaj anyó! nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonlófeljegyzésre méltó mondattal válaszolt. És most lám!…

A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volta szoba. Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyiablakhoz lépett és kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.

– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm.Helyes tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ezmindezeknek a kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merrema járt, követni akarom az egész életén át, a merre jár. Azonbanúgy tetszik, hogy valaki azonképen követi, a mit én nem tűrök.-252- Tartok tőle, hogy utánunk jött ő is. Elakartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának. Féljen,a ki útamba áll. Istenemre!

A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egészkönnyedén:

– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, azén szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt.Rendszerint dagályos verseket szeretett szavalni, harcziasállásokban. E szokást nem tudta levetközni

– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar?Jóformán gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azthittem, hogy csak megszoktam, pedig szerettem.

– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra semérdemes.

– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – azerdőbe viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak avirágokról.

Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal,kis leányosan a hátára vetette.

– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vittlakni a bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedvespajtásod lesz. S én mindjárt szerettem volna valami rettenetestettet véghez vinni. Egy szekeret megállítani, vagy megvivni egybikával. Ah! boldog voltam! Megöleltem és együtt jártuk a kertet.Aztán néha összevesztünk. Maga is makacs, én is az. Ügyeljetek,mondta a néni – sok czivódásnak örökös harag a vége. Az útonmentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom». Egy vén asszonyibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott: «szépleánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem.Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!

– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg,honnan való? A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak?kérdeztük. És tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, amohos gyepről, mely ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s aztgondoltuk: Ah! semmi se kell azon felül kettőnknek.

A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról ésidegesen, szaporán felelte:-254-

– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszonyleánya voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogottbe a városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna.Emlékszik?… szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényeshölgyike!» mondta és meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt.Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival nagy tervei voltak acsaládnak.

És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda,honnan vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)

– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam ésvisszagondoltam a virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra.Dorbézoltam és el-elborított az emlékezet. El akartam felednimagát. Akartam, akartam. Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy énsem szeretem. Ha szeretett volna, nem bántott volna. Tudom is én,mivel bántott? Semmivel tán. Ha szerettem volna, nem hagytam volnael. S akkor közbelép a sors…

– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, SuhayPál úr. Én is akarok valamit.

Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogattaa beteg gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólottKisóhoz.

Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egylomha, mély, de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsretette kezeit.

– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, mostmegteheti.-256-

A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehériskolaház felé haladtak.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FELHŐK: ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions willbe renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyrightlaw means that no one owns a United States copyright in these works,so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the UnitedStates without permission and without paying copyrightroyalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use partof this license, apply to copying and distributing ProjectGutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,and may not be used if you charge for an eBook, except by followingthe terms of the trademark license, including paying royalties for useof the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything forcopies of this eBook, complying with the trademark license is veryeasy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creationof derivative works, reports, performances and research. ProjectGutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you maydo practically ANYTHING in the United States with eBooks not protectedby U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademarklicense, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the freedistribution of electronic works, by using or distributing this work(or any other work associated in any way with the phrase “ProjectGutenberg”), you agree to comply with all the terms of the FullProject Gutenberg™ License available with this file or online atwww.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™electronic work, you indicate that you have read, understand, agree toand accept all the terms of this license and intellectual property(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by allthe terms of this agreement, you must cease using and return ordestroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in yourpossession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to aProject Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be boundby the terms of this agreement, you may obtain a refund from the personor entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only beused on or associated in any way with an electronic work by people whoagree to be bound by the terms of this agreement. There are a fewthings that you can do with most Project Gutenberg™ electronic workseven without complying with the full terms of this agreement. Seeparagraph 1.C below. There are a lot of things you can do with ProjectGutenberg™ electronic works if you follow the terms of thisagreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“theFoundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collectionof Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individualworks in the collection are in the public domain in the UnitedStates. If an individual work is unprotected by copyright law in theUnited States and you are located in the United States, we do notclaim a right to prevent you from copying, distributing, performing,displaying or creating derivative works based on the work as long asall references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hopethat you will support the Project Gutenberg™ mission of promotingfree access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™works in compliance with the terms of this agreement for keeping theProject Gutenberg™ name associated with the work. You can easilycomply with the terms of this agreement by keeping this work in thesame format with its attached full Project Gutenberg™ License whenyou share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also governwhat you can do with this work. Copyright laws in most countries arein a constant state of change. If you are outside the United States,check the laws of your country in addition to the terms of thisagreement before downloading, copying, displaying, performing,distributing or creating derivative works based on this work or anyother Project Gutenberg™ work. The Foundation makes norepresentations concerning the copyright status of any work in anycountry other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or otherimmediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appearprominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any workon which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which thephrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online atwww.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work isderived from texts not protected by U.S. copyright law (does notcontain a notice indicating that it is posted with permission of thecopyright holder), the work can be copied and distributed to anyone inthe United States without paying any fees or charges. If you areredistributing or providing access to a work with the phrase “ProjectGutenberg” associated with or appearing on the work, you must complyeither with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 orobtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is postedwith the permission of the copyright holder, your use and distributionmust comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and anyadditional terms imposed by the copyright holder. Additional termswill be linked to the Project Gutenberg™ License for all worksposted with the permission of the copyright holder found at thebeginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™License terms from this work, or any files containing a part of thiswork or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute thiselectronic work, or any part of this electronic work, withoutprominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 withactive links or immediate access to the full terms of the ProjectGutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, includingany word processing or hypertext form. However, if you provide accessto or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a formatother than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the officialversion posted on the official Project Gutenberg™ website(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expenseto the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a meansof obtaining a copy upon request, of the work in its original “PlainVanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include thefull Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ worksunless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providingaccess to or distributing Project Gutenberg™ electronic worksprovided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a ProjectGutenberg™ electronic work or group of works on different terms thanare set forth in this agreement, you must obtain permission in writingfrom the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager ofthe Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as setforth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerableeffort to identify, do copyright research on, transcribe and proofreadworks not protected by U.S. copyright law in creating the ProjectGutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™electronic works, and the medium on which they may be stored, maycontain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurateor corrupt data, transcription errors, a copyright or otherintellectual property infringement, a defective or damaged disk orother medium, a computer virus, or computer codes that damage orcannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Rightof Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the ProjectGutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the ProjectGutenberg™ trademark, and any other party distributing a ProjectGutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim allliability to you for damages, costs and expenses, including legalfees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICTLIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSEPROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THETRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BELIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE ORINCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCHDAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover adefect in this electronic work within 90 days of receiving it, you canreceive a refund of the money (if any) you paid for it by sending awritten explanation to the person you received the work from. If youreceived the work on a physical medium, you must return the mediumwith your written explanation. The person or entity that provided youwith the defective work may elect to provide a replacement copy inlieu of a refund. If you received the work electronically, the personor entity providing it to you may choose to give you a secondopportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. Ifthe second copy is also defective, you may demand a refund in writingwithout further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forthin paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NOOTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOTLIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain impliedwarranties or the exclusion or limitation of certain types ofdamages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreementviolates the law of the state applicable to this agreement, theagreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer orlimitation permitted by the applicable state law. The invalidity orunenforceability of any provision of this agreement shall not void theremaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, thetrademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyoneproviding copies of Project Gutenberg™ electronic works inaccordance with this agreement, and any volunteers associated with theproduction, promotion and distribution of Project Gutenberg™electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,including legal fees, that arise directly or indirectly from any ofthe following which you do or cause to occur: (a) distribution of thisor any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, oradditions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) anyDefect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution ofelectronic works in formats readable by the widest variety ofcomputers including obsolete, old, middle-aged and new computers. Itexists because of the efforts of hundreds of volunteers and donationsfrom people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with theassistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’sgoals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection willremain freely available for generations to come. In 2001, the ProjectGutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secureand permanent future for Project Gutenberg™ and futuregenerations. To learn more about the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation and how your efforts and donations can help, seeSections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit501(c)(3) educational corporation organized under the laws of thestate of Mississippi and granted tax exempt status by the InternalRevenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identificationnumber is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation are tax deductible to the full extent permitted byU.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and upto date contact information can be found at the Foundation’s websiteand official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project GutenbergLiterary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespreadpublic support and donations to carry out its mission ofincreasing the number of public domain and licensed works that can befreely distributed in machine-readable form accessible by the widestarray of equipment including outdated equipment. Many small donations($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exemptstatus with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulatingcharities and charitable donations in all 50 states of the UnitedStates. Compliance requirements are not uniform and it takes aconsiderable effort, much paperwork and many fees to meet and keep upwith these requirements. We do not solicit donations in locationswhere we have not received written confirmation of compliance. To SENDDONATIONS or determine the status of compliance for any particular statevisitwww.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where wehave not met the solicitation requirements, we know of no prohibitionagainst accepting unsolicited donations from donors in such states whoapproach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot makeany statements concerning tax treatment of donations received fromoutside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donationmethods and addresses. Donations are accepted in a number of otherways including checks, online payments and credit card donations. Todonate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the ProjectGutenberg™ concept of a library of electronic works that could befreely shared with anyone. For forty years, he produced anddistributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network ofvolunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printededitions, all of which are confirmed as not protected by copyright inthe U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do notnecessarily keep eBooks in compliance with any particular paperedition.

Most people start at our website which has the main PG searchfacility:www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,including how to make donations to the Project Gutenberg LiteraryArchive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how tosubscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

Movatterモバイル変換

The Project Gutenberg eBook ofFelhők: Elbeszélések

Megjegyzések:

FELHŐK

TARTALOM

FELHŐK.