Nagy mûvészeti és egyben nagy nemzeti aktus volt az, a múlt hónapban Kolozsvárt: a Mátyás-szobor leleplezése. Hatalmas föladat megoldására vállalkozott a mûvész. Egy egész nemzet bízta rá, hogv fejezné ki annak a nemzetnek a karakterét, az érzéseit, de sõt a vágyait is; - és vártuk, fölcsigázott várakozással: megtaláljuk-e mindnyájunkat annak az egy embernek a munkájában? Valljuk be, nem csupán a múlt dicsõségének, nem csupán az imádott emlékû igazságos magyar királynak akartunk mi szobrot emelni az õ szülõvárosában, Kolozsvárt, -a magyar királyság eszményének kívántunk hódolni az elõtt a szobor elõtt s a múlt dicsõségét ünnepelve, jövõbe vetett reménységeink hajnalpirkadása derengett elõttünk. Mi volt a nagy nemzeti aktus politikai jobban mondva nemzeti tartalma? Mik az érzéseink, mik a vágyaink? Idézõjelben adom, politikai citátum ez, de helyén van itt, mert elválaszthatatlan az ismertetett mûalkotástól, a lelke ez annak s ez avatja nemzeti kincsesé. Tehát: mit kívántunk látni azon a szobron ; mit akartunk hallani a bronz Mátyás ajkáról? "Olyan Magyarország akarunk lenni e században, a minõ, a korhoz mérten, a XV. században Hollós uralkodása alatt valánk. Azzal a nemzeti tartalommal akarjuk megtölteni a királyság hatalmát, a melylyel a nagy Hunyadi viselte a kardot és a jogart. Azokra a határokra törekszünk a Száván túl és az Adria mentén, a melyek úgy biztosítják Magyarországnak a vezetést Kelet-Európában. Azon-képen akarunk ellentállni a németek befolyásának, a hogyan Mátyás király a német császárok illetéktelen követeléseit visszaverte. Úgy nem fogjuk tûrni a pánszláv izgatást, mint õ nem tûrte a cseheket Magyarországon. Oly nagy legyen nemzeti mûveltségünk, a mint nem multa fölül a kultúrában Mátyás korszakát semmi más európai nemzet. Erejét és tekintélyét félte Bécsnek büszke vára, - - félje hát újra Magyarországot és magyar királyát." Ez volt a föladat. Amilyen komplikált így szavakban, olyan egyszerûen s mégis monumentálisán oldotta meg Fadrusz János. Az új mûalkotást ismertetvén s dicsérvén itt, ebben a magyar mûvészeti folyóiratban, szándékosan helyezünk ekkora súlyt, - éppen nemzeti mûvészetünk érdekében, - arra, a mit a szobron látni, a mit a szobortól hallani óhajtott a nemzet. A lelkét keressük Fadrusz alkotásának, mert éppen ez, a bensõ tartalom, a lélek hiányzik modernebb plasztikai alkotásainkból. Mûvészeink javarésze pompásan tudja már mûvészete mesterségét, képfaragóink faktúrájával meglehetünk elégedve, - de mintha nem akarna életre kelni a jól mintázott forma, közönyös, fagyos hideg marad a márvány: a lélek hiányzik belõlük. Mi az oka ennek? . . . Félek egész határozottan kimondani, hogy mûvészeink intelligenciája ne volna arányban teknikai készségükkel, - annyi azonban bizonyos, hogy érzésük nincs hibátlan harmóniában a nemzet érzésével, vagy legalább is, nem igen képesek magukat azonosítani a nemzet elementáris, tehát éppen legvitálisabb érzéseivel. Oka ennek, részben, maga a nemzet is, - - magunk se igen tudjuk még egységesen tömörített summákban érvényesíteni magyarságunkat, s bár éppen azért bajos nékik', mûvészeinktõl mégis ösztönszerûleg megkívánjuk már, hogy ezt cselekedjék. Azé a teljes siker, a kinek ez sikerül, legyen az író, festõ vagy képfaragó. Fadrusznak sikerült. Sietünk ezt sikerében legelül konstatálni. Õ nem habozott, nem keresgélt, - s ha tette, annál derekabb, hogy munkáján meg nem látszik, - nem is markolt annyit, hogy ne tudta volna ökölre fogni, kikeresett a plasztikai kivitelre kínálkozó sok jellemzõ közül egy olyan jellemzõt, a miben együtt volt valamennyi és azt mintázta meg, a geniális alkotó mûvész részletekben és kifogástalan szintézisével : az erõt. 
A magyar erõt mintázta a király alakján, a paripán, a mellékalakokon, azt faragta kõbe, a' talapzat zömök bástya köröndjébe, azt öntette bronzba és megkoszorúzta az egészet arany babérkoszorúval, azzal a koszorúval, mely a páncélos Mátyás födetlen fején ragyog. (Ezért kár, bár csak hosszabb szemlélet után érzi meg az ember, hogy a bástyakorona nem szélesebb, vagy hogy költségkímélés végett valamint elspóroltak a kõbõl.) Ha mottót keresnénk e mû talapzatára, olyan formát kellene találnunk, a milyen a párisi Danton-emléken lelkesíti a franciákat: De l'audace, encore de l'audace, toujours de l'audace! Aprólékos tanulmányt érdemel ez a szobor. Mellékelve adjuk hû képét, szolgáljon hozzá magyarázásnak a következõ leírás. Mérsékelt magasságú, középkoriasan stilizált bástyakörönd fokán, lóháton ül Mátyás. Nehéz harci paripa, stilizált az is; érdeme, hogv a mûvészet legszebb bronzparipáit, kivált a Col-leoniét juttatja eszünkbe. Hatalmas mén, klasz-szikusan egyszerûsített formáiban duzzad az erõ. A bástyakörönd egyszersmind szerencsés háttere a lent, Mátyás elõtt elhelyezett alakoknak, a kik szintén az erõ daliás alakjai mind a négyen: a lelkes ifjú erõ, az érett férfi szinte zordon s az öreg nyugodt, kivívott diadalokat éreztetõ ereje. Csoportosításuk vakmerõén egyszerû, veszedelmesen szimmetrikus ; az ilyen egyszerûség ugyancsak próbára teszi a mûvészt s pazar kifejezõ talentummal kell bírnia, hogy egyhangú ne maradjon, -de ha sikerül neki alkotása, annál monumentálisabb. Fadrusznak ez is sikerült, részint az alakok kifejezõ beállítása, beszédes, mégis nyugodt gesztusok révén, de kivált azzal adta meg szobra hatásának egységes harmóniáját, hogy minden részletet úgyszólván ösz-szesugároztat, központba, fókusba visz a fõ-alakra, Mátyás alakjára. A paripa szügybe szegett feje mögött, -szinte deréktól kezdve látjuk a király hadverõ alakját. Magasan domborodó páncélja alatt érezzük a testet, dobog a szive, él. A legkü-vetelõbb naturalizmus se találhat hibát rajta, pedig a lehetõ legstilizáltabban, hogy úgy mondjuk, szobrosan ül nyergén ; helyesebben, feszülõ térdekkel áll a kengyelben. Feje, arcéle nem szelíd: fönségesen erõs, imperátori. Ilyen testtartása is. Ez az a király, a kit négyszáz esztendõ óta mind hívebben szeretünk. Ez az a Mátyás, a ki végzett a haza ellenségeivel. Ölében, a nyeregkápán kérészbe téve diadalmas kardja, még nem dugta hüvelybe, soha ne is dugja, hogy menten halálos sújtásra emelhesse, mihelvt ellenség támadna az õ magyarjai ellen. Szeme a jövendõkben, néz messze határaink felé, azokon is túl, olyan messzire vigyázva, a mennyire õ láthat. És a míg az õ ereje, szive, esze õrködik sorsunk fölött, mi azalatt boldogulhatunk, jólét, tudomány és mûvészet is lesz a békességben. Egyszerû, azonnal áttekinthetõ az egész és nyomban értjük. Elõadásának formái szinte daliásan brutálisak. Szerencsésen tagolt elrendezésének klasszicitása emeli monumentális voltát. Mellékalakjai harmonikusan állanak az egész keretébe s még sem csak afféle kis jelzõi, magyarázó járulékok: az általános nagy páthosz körmondatának remek mellékmondatai, a nagy király erejének hõsei; egyek véle erõben, akaratban, szándékban, hûségben és most a dicsõségben, - - mint ez a nemzet mindig, a mikor szeretni tudta királya. 
Elnéztem a minap Kolozsvárt, korán reggel: milyen áhítattal áll meg a vidékrõl beballagó kozsókos, abaposztós, báránybõrsüveges nép a szobor elõtt. Szava nincs, mintha templomba került volna; összebújnak egymáshoz közel, úgy csodálják az igazságost és ösztönszerû-leg leveszi mindenki a süvegét. -Tudja-e kigyelmed, ki ez? - kérdeztem egyiktõl. Jóképû, erõsszemû öreg ember volt, Bánffy-Hunyad vidékérõl. -Hogyne tudnám, - felelt s kissé zokon is esett a kérdésem. -Hát ki? -Hát a király. -A király !?. . . -Az a', a régi, a Mátyás király. Utóbb még annyit mondott csak: -Behozom má' karácsonyra a gyerekeket is, hagy lássák azok is. Persze nincs az a magyar város, a melyik ne irigyelné egy kicsit ezt a szobrot Kolozsvártól. Ne tagadjuk, irigyeljük bizony mi is, itt Pesten... De azért nagyon jó helyt van az ott! Talán csak szentimentális romantika az bennem: azt hiszem, nem is találnánk az országban sehol másutt olyan hozzáillõ környezetet. Úgy hozzáillik, olyan szerencsésen egészíti ki az egész város, a vidék. Mögötte a régi templom, a mihez hozzásejtjük a kissé távolabb esõ szülõházat. . . még messzebb, a háttérben a szelidhajlású kolozsvári hegyek... És körül, a modernségében is bizonyos nobilis régi zamatot megõrzõ" nagy tér... a históriai emlékek... a lelke annak a jó magyar kolozsvári világnak ! És egyébként is, nagyon jó helyt van az a szobor ott, oly közel a legexponáltabb magyar határhoz, a hol.... De ez már politikai magyarázgatásba vinne. Mi pedig csak egy levélkével akarunk itt hozzájárulni ahhoz a babérkoszorúhoz, a melyet Fadrusz Jánosnak kötött a magyar nemzet, e remek alkotásért. Boldog az a mûvész, a kire ennyi mondanivaló kifejezését bizza egy egész nemzet s örvendjen a nemzet, hogy vannak olyan mûvészei, a kik ennyinek a kifejezésére úgy képesek, mint Fadrusz János. MALONYAY DEZSÕ 
|
